A heroikus múlt csöppet sem heroikus. Viszont artisztikusan van ábrázolva, és emiatt heroikusnak tűnik. Mint Várkonyi Zoltán filmjeiben, Madarász Isti Tündérkertjében is olyan szép minden, hogy emiatt a rút meg a kegyetlenség is annak tűnik. Artisztikusan gyilkolnak, artisztikusan szeretkeznek.

Kedves Csaba, köszönöm válaszod higgadt hangnemét, nagy szükségem volt rá az elmúlt napok dühödt vagy képmutató őrületében.

Lehet-e vajon látásmódot örökölni? Nyilván nem: humoros embereknek olykor olyan száraz gyermeke lesz, mint valami fás karalábé, s a nagy írók gyermekei többnyire nem nagy írók. De ha valaki jó csillagállásban születik, és figyelő antennákkal, akkor kezdhet valamit azzal, amiben nevelkedett.

Mindig a legjobb ételeket és italokat, a legszebb nőket fogyasztotta – mondta róla László Gerő Hegyi Réka életinterjújában. Fejből idézem, de a lényeg mit sem változik. Látszik, mennyire más korból szól ez a dicséret, és látszik az is, hogy abban a korban Páskándi Géza legendás alakja volt az erdélyi magyar nyilvánosságnak. Minden megadatott neki: tehetséges volt, börtönviselt lett, és természetesen alakította is az alakját.

A művész vagy az ember? Színházi ügyekben talán még nehezebb erre válaszolni – nálunk pedig, ahol folyton művészet és erkölcs egyenes arányú összefüggését hirdetik, mindenképpen nehéz. 1989 előtt könnyen lehetett zsarolni valakit, aki ráadásul még exponált is volt; és foglalkozzunk a rendezői bántalmazásokkal, vagy nézzük a műveket?

107. évében volt, s ez önmagában megrendítő. Egy 1916-ban született ember kicsit már az első világháborút is megélte, a másodikat a maga teljességében - hol volt még a kommunizmus és az átmeneti időszak?! Sokan már a felébe is belehalnánk.

Drámai a fogyatkozás - olvasom több közleményben a népszámlálás előzetes eredményeinek "elemzését". Úgy látszik, nem sokan veszik észre, hogy ettől a színfalhasogató hangtól IS fogy a magyarság.

Most, hogy megszereztem végre a jogsit, hadd meséljek. Az ember beiratkozik, és elkezd előbb elméletre, aztán gyakorlatra járni. Az elmélet hagyján, némi ellentmondásaival együtt elviselhető, a gyakorlat azonban - legalábbis az én esetemben - három részre osztható.

Nem sokkal 1990 után - de talán éppen 1990-ben volt - vonaton utaztam Pestről Kolozsvárra. Tele fülke, négy magyar, egy román.

A szó legjobb értelmében erdélyi ember volt: művelt, értelmes, nagyvonalú. Még a stílusa, a fogalmazása is az a klasszikusokon edzett, a maiaktól alig érintett duktus volt, amely annyira rokonszenves a számomra.

„Mindenütt a neoliberalizmus tör utat” – írta hozzászólásában valaki. ’Neoliberalizmus’ alatt a feltörekvő és faragatlan kapitalizmust értette, azt, amelyiknek fogalma sincs, miben áll a kultúra, amelyiknek kizárólag a pénz számít, és valójában egyáltalán nem liberális.

Kolozsvárra megy mindenki, Kolozsvárról utazik haza, Kolozsváron át igyekszik valamerre. Kolozsváron van a Redut, ahol egykor országgyűlések voltak, most viszont bálok vannak, ez is az erdélyi magyar arisztokrácia felelőtlenségét példázandó.