A szkeptikus idealista

Villámvignetták

A szkeptikus idealista
Zolinál fotelek között laktam, egy raktárszoba jellegű kisszobában. Ő tévé-, porszívó-, rádió- és egyéb ilyen elektronikus izék javításával egészítette ki a kevés fizetését – tanársegéd volt az egyik egyetemen. Korán árva maradt, tizedikesek lehettünk, amikor az édesapja meghalt, elsőévesek, amikor az édesanyja.

Itt laktam tehát, a Szeptember 13. utcában, a szülészet mögött, ahol születtem. Zsákutca ez, nem messze a Széchenyi tértől, ide tértem meg kriterionos napjaim, később pedig a Kodolányi után.

Akkor még magas színvonalon űztem az unatkozást, a délutánjaimmal egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Ha volt órám a Heltaiban, még elment, ha nem, őrültem bele az unalomba.

Közben belenőttem a szerkesztői munkába. Az alaposság vagy inkább a mindenre figyelni tudás nem tartozik az erényeim közé, és ez a késői reagálás ajándékával elég szörnyű koktél. Mégiscsak szerkesztettem néhány jó kötetet, és ha nem jöttek belőlem gőgös poénok, akkor tűrhető könyvbemutatókat tartottam.

Ez azonban csak a felszín volt. A mély mindaz, amit ott tanultam. Melinda, Zsuzsa, Piroska, Ági, János, Zoli, Bandi, olykor Ferikó – ők jelentették a kiadót, velük vihogtam, beszélgettem, táncoltam, ittam, éltem. A dolgok természetéből adódóan Zsuzsával dumáltunk a legtöbbet, hiszen öt év egyetemet töltöttünk együtt, ugyanabban a szobában dolgoztunk, és ugyanaz volt a beosztásunk. János apró szobájába csak akkor mentünk, ha tanácsot szerettünk volna kérni.

Emlékeztem, hogy kortárs írókat bemutató sorozatában Egyed Emese meghívta egyszer az évfolyamra. Nem mertem kérdezni tőle, pedig még meg is szólított. Utólag megbántam, mert talán azért is mondta már kollégaként, hogy nem sikerült jól.

Szkepszis és idealizmus különös keveréke volt ez a hajlott járású, sasorrú, szíjas, őszhajú férfi. Mióta a kiadóhoz került, nem írt, pedig addig két kötete is napvilágot látott. Neki, a kisvárosi mérnöknek, furcsa megrázkódtatást jelentett az „igazi írókkal” megismerkedni.

Mégsem lett frusztrált vagy provinciális. Én nagyon író akartam lenni, valahogy külön tartottam a csalódásaimat, nem is értettem, hogyan hagyhatja abba valaki ezt a kimondhatatlan gyönyörűséget. De nem voltam vak, nagyon jól láttam, hogy butulnak el a szemem láttára sokan a gyermekkori bálványaim közül. János megbocsátóan szemlélte az emberiséget, amire én akkor még sokkal kevésbé voltam alkalmas, mint most, nem is igyekeztem.

promedtudo2Hirdetés