Tizenhárom év a Szabadságnál, tizenhárom év távlatából
Dózsa Sándor: „Elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam”
Dózsa Sándor: „Elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam”
Vissza

Tizenhárom év a Szabadságnál, tizenhárom év távlatából

Néhány hónap híján kerek ötven éven át dolgozott Dózsa Sándor a kolozsvári magyar napilap Jókai (Napoca) utca 16. szám alatti szerkesztőségében és előtte rövid ideig a Hegedűs Sándor (Gheorghe Şincai) utca 17. szám alatt: 1953-tól 1989-ig az Igazság munkatársa volt, majd a „nulladik” naptól fogva a Szabadságé, aztán 2003-ban vonult vissza végérvényesen. Szerkesztőségi titkárként éppen szolgálatos volt 1989. december 22-én, a belső szabályzat szerint neki kellett megterveznie, előkészítenie a másnapi lapot. Azonban már nem az Igazság soron következő számát igazgatta, hanem a Szabadság első lépéseit, közösen mindazokkal, akik a bizonytalan helyzet ellenére sem mondtak le a kitartásról és a lelkesedésről, arról a szilárd meggyőződésről, hogy Kolozsvár magyarsága nem maradhat magyar nyelvű napilap nélkül. Annak ellenére, hogy betegségei miatt egy ideje nem nagyon jár ki Fürdő (Cardinal Iuliu Hossu) utcai otthonából, továbbra is figyelemmel követi a Szabadság mindennapjait; bár tevőlegesen már nem tud besegíteni a lap szerkesztésébe, hűséges olvasóként nap mint nap elolvassa a különböző anyagokat. Rögtön igent mondott, amikor megkértem, hogy beszélgessünk a lap történetéről, idézzük fel az elmúlt 26 évet. Nem véletlen, hogy időnként elkalandoztunk, és korábbi eseményekről, az Igazságos időkről is szót ejtettünk, elvégre ezek is szerepet játszottak abban, hogy a 86 éves nyugalmazott újságíró azt vallja, megérte dolgozni, s boldogan nyugtázza: „Elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam”

– Az évek során sokféle vélemény elhangzott a Szabadság születéséről, az elképzeléseiket egyesek hallomásból vázolták fel, olyasmiket is írtak, amik a valóságban nem történtek meg. A helyzet az, hogy nálunk nem volt forradalom, hogy úgy mondjam, egyébként az országban sem volt, és az sem igaz, hogy a szerkesztőségből bárkit is erőszakkal eltávolítottunk volna. 1990. január elején aztán négy személynek bontottuk fel a munkaszerződését: a Koncz Józsefét, a Gocella Istvánét, a Székely Csabáét és a Balla Máriáét.

Koncz József főszerkesztő, akit körülbelül három héttel azelőtt neveztek ki, de még soha nem dolgozott, 1989. december 22-én reggel „véletlenül” előkerült és bejött. Én 21-én szabadnapos voltam, Pálfi Mircea volt éppen a soros szerkesztőségi titkár – de ő sem volt bent, helyette Nagy Károly ugrott be –, így nem tudom, hogy aznap járt-e Koncz a szerkesztőségben. 22-én, amikor észrevette, hogy még csak nem is szólunk hozzá, fogta a táskáját, és átment a román lap, a Făclia főszerkesztőjéhez, hogy nézzék a tévét. Mi ott maradtunk jó néhányan a régi Igazságosak közül, és elkezdtük megvitatni az elképzeléseket, hozzáfogtunk a másnapi lapszám tervezéséhez.

Emlékszem, hogy később, amikor Pillich Laci nagy idegesen megérkezett, s meglátta a Ceaușescu-képet a falon, rögtön kidobta a főszerkesztői iroda ablakán. Csupán annyit mondott: erre már nem lesz szükség.

– A Szabadságban hét évvel ezelőtt, a húszéves évfordulóra jelent meg Sanyi bácsi Visszapillantás című írása, amelyben így fogalmaz: „1989. december 22-re virradó éjszaka, a városban történt lövöldözések hatása alatt, nemigen aludtam, korábban keltem, indultam a szerkesztőségbe. (…) Lehangolva érkeztem az üres szerkesztőségbe, a Jókai utcára nyíló ablakból néztem a Béke téren gyülekező tüntetőket. Aztán kezdtek bejönni a kollégák, élénken, egymás szavába vágva vitattuk a tapasztaltakat.” Maradjunk kicsit az aznap reggel történteknél, kíváncsi vagyok, hogy is volt ez a megérkezés a szerkesztőségbe, a kollégákkal való találkozás, mi történt tehát aznap a Jókai utca 16. szám alatt?

– Szándékosan indultam el a Főtér felé, hogy lássam, mi a helyzet, egyébként általában a Fürdő–Patak–Bartha Miklós–Hegedűs Sándor útvonalon szoktam menni, úgy 15 perc alatt meg is érkeztem a szerkesztőséghez. Döbbenetes volt a Főtéren áthaladni: a halottakat addigra már elvitték, a vérfoltokat viszont nem lehetett elseperni, ott maradtak mindenhol, a járdán, az úttesten, az arra járók arcán látszott a rémület. Amikor beértem a szerkesztőségbe, még senki nem volt ott, aztán egyszer csak bejött Koncz elvtárs, és bevonult a sarokszobába, ahonnan rá lehetett látni a Béke térre, a jelenlegi Diákművelődési Házra. Nézte az ablakból a tüntetőket, és azt mormogta magában, félhangosan: „le kéne mondjon!” Látta a tévében, amint Ceaușescu Bukarestben szónokol, őt pedig gyötörte ez az egész helyzet, érezte, hogy olvad a jégtömb a sodródó árban. Nem mondta ki konkrétan, hogy Ceaușescunak kéne lemondania, de rá gondolhatott.

Aztán megérkezett Székely Raymond, Tibori, Orbán Feri és Pillich Laci, majd a többiek, és kezdődött a gyötrődés, az elmélkedés. Érdekes, hogy egyikünk sem azon gyötrődött, hogy miként jutottunk ide, hogyan alakulhatott ki ez az állapot, hanem a pillanatnyi helyzet ismeretében azon gondolkodtunk, hogy mit lépjünk. Végeredményben tehát a főszerkesztő volt az egyetlen, aki elhagyta a szerkesztőséget, anélkül, hogy erre bárki is utasította volna. Önként ment el, nem kellett kirúgni. Volt olyan régebbi kolléga, aki aznap nem jött be. Kivártak egy-két napot, hadd lássák, mi lesz. Talán féltek, hogy lesz valami számonkérés, ki tudja. Amint az utólag kiderült, a nőket azelőtt való nap hazaküldték a szerkesztőség férfi tagjai, úgyhogy nekik nem is volt ott mit keresniük.

– A szerkesztőségi titkári pozíció, amelyet ön akkoriban betöltött, mostanra átalakult, tervező- vagy tördelőszerkesztő lehetne a jelenlegi megfelelője, bár ez nem fedi teljes egészében ugyanazt a munkakört. Hogyan járt el aznap, a másnapi, immár Szabadság-lapszám tervezésekor, illetve miként változott közben a szerkesztőségi hangulat?

– Több volt a szerkesztőségi titkár, mint ma a tördelőszerkesztő, tulajdonképpen a kéziratok átolvasásától az oldalak szerkesztésén át egészen a lap útra bocsátásáig sokféle feladata volt, éjszaka pedig a nyomdában teljesített szolgálatot. 22-én reggel átnéztem a kötelező anyagokat, előfizetés-miegymás, majd az egyik kollégával adott pillanatban azon kezdtünk gondolkodni, hogy vajon mi lesz akkor, ha a régi lapot megszüntetjük, és egy újat kezdünk. Akkoriban csak Kolozsváron hatezer előfizetőnk volt, úgyhogy ezt is figyelembe kellett venni. Aztán a nap folyamán megegyeztünk abban, hogy ha jogilag nem is, de funkcionálisan átvesszük a régi újság hálózatát. Nem törtük szét a falakat, nem vonultunk fel a folyosón, hogy éljen a szabadság vagy ilyesmik. Időnként bejött egy-egy ismerősünk, volt, aki kézirattal keresett meg, egy-egy kis jegyzettel, ezzel-azzal, hogy ha lapot szerkesztünk, lehetőség szerint azt is vegyük figyelembe.

Közben dolgoztak a kollégák, készült a lap, de egyesekben a félsz is ott munkálkodott, a hangulati kétely, hogy vajon jó irányba haladunk-e, nem lesz-e valamiféle hátulütője annak, amit csinálunk. Bizonyos versengés is érződött azzal kapcsolatban, hogy ki irányítsa az alakuló lapot. Ezt persze senki nem mondta ki, a cselekvésből és a hozzáállásból, a beleszólásokból és a kérdésekből viszont következtetni lehetett, hogy ki az a két-három-négy személy, aki adott pillanatban kezébe venné a botkormányt.

Egyébként ahány szoba volt a szerkesztőségben, gyakorlatilag mindenhol megpróbálta valaki valahogyan befolyásolni a hangulatot, hogy ezt vagy azt csináljuk. De mondom: nem döngettük le a falakat, nem vonultunk jelszavakkal vagy zászlókkal, nem pofozkodtunk, senkinek nem mondtuk azt, hogy álljon odébb, mert nincs rá szükség. Vértelen átalakuláson ment át a szerkesztőség. Szerencsénk volt, hogy a technikai feltételek – íróasztalok, írógépek, telefon stb. – adottak voltak ahhoz, hogy gördülékenyen menjen tovább a munka, csak éppen egy másik irányba. Ezt egyesek persze nem így képzelték el, de a lapnál számít az idő: ha a posta reggel fél 7-kor nem kapja meg kinyomtatva az újságot, akkor annak aznapra már annyi. Rengeteg vidéki olvasónk volt, akiket úgymond károsítottunk volna, és nem tudom, hogyan nyerhettük volna vissza a bizalmukat.

– Egyszer aztán olyasmi is felmerült, és szintén az ön szövegéből derül ki, hogy a Nemzeti Megmentési Front úgyszólván gondoskodik a magyar nyelvű napilapról: megjelentetnek egy román lapot, amit lefordítanak magyarra. Később ugyan beigazolódott, hogy ez csak álhír volt, de ott, abban a helyzetben nyilván ezzel is számolni kellett. Megingatta-e ez valamilyen módon a másnapi, egyelőre még „névtelen” újság előkészítését?

– Az egyik kolléga kapott egy fülest, hogy megalakul a megyei szervezet, és gyűlést tartanak a volt polgármesteri hivatalnál. Nem beszélt senkivel, elment oda, majd másfél órával később tért vissza a szerkesztőségbe. Éppen a szobámban voltam, rendeztem a kéziratok egy részét, az apróhirdetéseket, a vállalati hirdetéseket, az ügyes-bajos dolgokat. Benyitott, és azt kérdezte: „mit csinálsz, Dózsa?” „Készítem elő a lapot”, válaszoltam. „Már nem kell”, mondta, és előadta, hogy a Nemzeti Megmentési Front elhatározta, kiad egy román nyelvű lapot, és azt teljes egészében, szó szerint lefordíttatja magyarra. Nem bírtam megállni, úgyhogy visszakérdeztem: tényleg komolyan vette, amit hallott? Hát mégis, ki mondja meg, hogy ennek a fórumnak döntési joga van arra, hogy független magyar nyelvű lapot kiadjon? „Ezen nincs mit vitatkozni”, felelte. Erre közöltem vele, hogy nem vitatkozom, azt csinál, amit akar, én folytatom, amit elkezdtem, lépésről lépésre haladva. A beszélgetés ezzel abbamaradt.

– Olvasom tovább a visszaemlékezésében, hogy a nyomdában, késő este dőlt el a lap címe, amin sokat vitatkoztak, végül a Szabadságra esett a választásuk. Ez némiképp egyszerűnek tűnik, feltételezem, hogy nem ment azért egyik pillanatról a másikra…

– Különböző javaslatok hangzottak el, valaki például azt mondta, hogy Új Igazság legyen a neve. Szóba hozódott a Szabadság is, hiszen az 1800-as években, a ’48-as forradalom utáni időszakban már létezett egy ilyen lap Kolozsváron. Erre már mindannyian rábólintottunk. Amikor aztán arra került a sor, hogy a tördelés beinduljon, tehát hogy a laptestet ólomba öntsék, azt kérdi a fő tördelő: „Dózsa e-ö-úr… te Sándor, hát honnan van nekünk címbetűnk?” Mivel a szerkesztőség címtára, illetve amivel dolgoztak, maximum 24 cicerós volt, kettő egész valahány centiméter magas, nem volt mit tenni, új betűket kellett szerezni valahonnan. A Honvéd utcai plakátrészlegen, amely a törvényszék utáni második telken működött, ugyan lehetett volna válogatni, csak hát valakinek el kellett mennie odáig. Ez már éjfélkor volt, a városban zümmögtek a golyók – ilyen körülmények között mégis ki megy el a betűkért? Az egyik Făcliás nyomdász, magyar volt, megszólított: „Sanyi bácsi, ha velem eljön, ketten elmegyünk”. Elsündörögtünk addig, gyalog, összeszedtük a három típusú Szabadság-címet alkotó betűket, és áthoztuk. Szerencsére semmi probléma nem történt útközben. A betűket összeszerelték, bejött egy cinkográfus, lefotózta, és kiválasztottuk a legmegfelelőbbet. Nem volt valami látványos, de mindenképpen új volt.

A telexen leküldött beszámolók közül kiválogattam a fontosabbakat, amelyek általános képet nyújthatnak az olvasónak a bukaresti történésekről, plusz betördeltük a helyi anyagokat. Aztán hajnal felé, amikor jöttem haza, a hernyótalpasok és a gumikerekű harckocsik valósággal süvítettek le s fel a régi Magyar utcán, hallatszottak a lövöldözések a háztetőkön. Útközben megállítottak a kétéltű katonai járművesek, „cine ești, mă-ta, și unde te duci” (ki vagy, az anyádat, és hova igyekszel), kérdezték. „Sunt tipograf și mă duc acasă” (nyomdász vagyok és hazafele tartok), mondtam, és mutattam nekik a kinyomtatott lapot. Abszolút jóindulatúan viselkedtek, nem kértek se igazolványt, se semmit. A Sétatér túlsó felén, a Drăgălina utca irányából még hallatszott egy ropogás, de engem az már nem zavart annyira, örültem, hogy hazajöhettem.

– Néhány órával később pedig eljutott az olvasókhoz a legelső Szabadság, benne többek között Cs. Gyimesi Éva cikkével is, aki azt írta: „sírva nevetünk, nevetve sírunk, hogy megérhettük ezt is. Hogy Karácsonyra a SZABADSÁGGAL, eljött az Igazság napja”. Kétségtelen, hogy örömteli pillanat volt ez a szerkesztőség tagjai számára és az olvasók körében egyaránt, de ugye hozzászokhattunk ahhoz, hogy a legnagyobb örömben sem hiányozhat a fejcsóválás, az elmarasztalás. Voltak-e akkoriban ilyen vélemények?

– Persze, volt, aki felháborodott, közöltük is a szövegét: mit keresnek ezek a nevek a lapban, hát olvastuk őket addig is, amíg még Ceaușescu élt?! Ki onnan mindenkit, és tessék új szerkesztőséget alapítani – valami ilyesmire ösztönöztek bennünket. Ami pedig a szerkesztőség tagjait illeti, idővel nyilván cserélődtek az emberek, a munkatársak többsége nyugdíjba vonult, és újak jöttek a helyükbe, sok minden történt. Olyan emberek is megfordultak, akik megpróbálták ráerőszakolni a saját álláspontjukat bizonyos helyzetekre, azt viszont pozitívumnak tartom, hogy a lapnak, mindennek ellenére, sikerült megőriznie a mértéktartását. Soha nem váltott ki olyan reakciót, ami esetleg kellemetlen helyzetbe hozta volna a szerkesztőséget.

– Nem fenékig tejfel az újságírás és egy szerkesztőség működése, ez nyilvánvaló, viszont érdekelne, hogy a kilencvenes években, amikor még nap mint nap része volt ennek a taposómalomnak, hogyan tapasztalta, milyen nehézségekkel kellett szembenéznie a Szabadságnak?

– Adott pillanatban a Szabadságot is rá akarták venni, hogy hódoljon be a magyarországi Inform Média nevű médiatrösztnek, és adja fel a függetlenségét. Ez szerencsére nem történt meg, bár egyeseknek nagyon is tetszett volna. A másik fő gond, amivel már a kilencvenes években szembe kellett nézni, hogy elkezdett beszűkülni a terjesztés, és sokan lemondták a lapot. Azok a nyugdíjasok, akik korábban eltartották, a kilencvenes évekre elszegényedtek, és már nem tudtak előfizetni. Ez magával hozta, hogy önerőből szinte lehetetlen fenntartani az újságot, nem beszélve a munkatársak anyagi honorálásáról – ha pedig kevés a fizetés, akkor olyan a hozzáállás is, sajnos. Én ezt nem érzem, mert 2003-ban kiléptem, akkor volt egy műtétem, utoljára már csak tisztafejként dolgoztam, fél normával. Azután is hívtak vissza, de nem tudtam vállalni, a feleségem állapota is egyre inkább romlott. Visszatekintve, úgy érzem, jó, hogy így döntöttem. Azóta párszor még felhívtam a figyelmüket egy-két hibára, és nem föltétlenül vették jó néven. A másik dolog, hogy néhány kolléga esetében nem láttam megnyilvánulni a laphoz való kötődést, az érdekkapcsolódást, és ez időnként elszomorított…

– Mert mindenkinek ott a család, kevés a fizetés, megannyi magyarázatot lehet találni…

– Nézze, az ötvenes, hatvanas években is mindenkinek kijutott a problémákból, de amikor a lapról volt szó, akkor teljes odaadással dolgoztunk. Egy történet mindenképp ide kívánkozik, hogy érthető legyen, miről beszélek. Ha úgy tetszik, ezek az események is befolyásolták, hogy 1989 decemberében, egyik napról a másikra megjelenhetett a Szabadság. 1968-ban konfliktusba kerültem a városi pártbizottság első titkárával, Bucşa Remusszal, neki is „köszönhetjük” amúgy kincses városunk nevének Napoca toldalékkal való kiegészítését. Egyik nap telefonon értesítettek, hogy dél körül rövid gyűlésre hívják össze a két lap, az Igazság és a Făclia pártalapszervezetek büróit és a lapok főszerkesztőit. Átmentünk a Făcliához. Bucşa Remus és az értünk felelős pártinstruktor fogadott, de jelen volt Szabó Sándor is, a megyei pártbizottság propaganda és agitációs osztályának vezetője, zsdánovi ex aszpiráns és Mihalcea Aurelia, azaz Varga Aranka, a megyei pártbizottság sajtómegbízottja.

Bucşa rövid bevezetőként közölte, hogy a városi pártbizottság bürója elhatározta a két lap alapszervezeteinek egyesítését. Az egyesítést a két alapszervezet tagságának kell határozatban „kérnie” a városi pártbizottság bürójától, és meg is indokolta az elképzelését: fölösleges a külön-külön alapszervezet, együtt eredményesebb munkát tudunk kifejteni, és jobban megismerjük egymást. Kinek van hozzászólnivalója, tette fel a szokványos kérdést.

Vállaltam a vita megnyitását, és leszögeztem, hogy nem értek egyet az indítvánnyal. Magyarázatomat a szervezeti szabályzat azon előírására alapoztam, amely eldönti, hogy pártalapszervezetet munkahely szerint kell létrehozni. Az indítvány ezzel szöges ellentétben volt. Elmondtam, hogy az Igazság alapszervezetében a gyűlések magyarul folynak, a dokumentumokat is anyanyelvünkön készítjük, a pártoktatás, a továbbképzés is úgy zajlik, mindez az ideológiai kérdések jobb megértése, alaposabb megismerése, munkánk során történő felhasználása miatt is fölöttébb indokolt. Bucşa rám ripakodott: „Măi mustăciosule (te, bajuszos), mit képzelsz, mi nem ismerjük a szervezeti szabályzatot? Értsétek meg, ez jól átgondolt, új irányzat, amit el kell fogadnotok!” Felháborodottan replikáztam, hogy ne gúnyolódjon, van nekem tisztességes nevem, és különben is, nem bokszmeccsen vagyunk, hogy így beszéljen velem. Különben tegeződtünk, régebbről ismertük egymást, de ilyen gyűléseken illett betartani a szabályt.

Szerencsémre utánam Ion Arcaş, a Făclia alapszervezetének titkárhelyettese kért szót, és bejelentette, hogy ő sem ért egyet az egyesítéssel. „Ce dumnezeu (mi az isten), ti összebeszéltetek a párthatározat ellen?”, kérdezte Bucşa, mire Arcaş csak annyit válaszolt: senki sem értesített előre a gyűlés témájáról, így nem volt miről összebeszéljünk. „Itt és most szembesültünk első kézből a témával. Egyébként, amit kollégámmal – talán elvtársad, vetette gúnyosan közbe Bucşa – elmondtunk, az egyéni vélemény, a kérdésről az alapszervezetek tagságának kell kimondania a végső szót.” „Ez így igaz, de teszünk mi róla, hogy a felsőbb szerv véleménye érvényesüljön”, fejezte be Bucşa a vitát.

Kovács András főszerkesztőm csak néhány szót szólt, kifejezte meggyőződését, hogy a jelenlegi forma eddig jól működött, nem tartja indokoltnak a változtatást. Szabó Sándor nem vett részt a vitában, csupán bejelentette: tájékoztatja a megyei pártbizottságot a javaslat fogadásáról. Aztán napok múlva Crişan Adalbert, a megyei szervezési titkár telefonált, és megnyugtatott: maradunk a külön alapszervezetekkel.

– Ez a része inkább „előtérben” zajlott, de mi minden rejlett a dolgok mögött, melyek voltak ennek az elképzelésnek a mozgatórugói az adott helyzetben?

– A témafelvetés elsősorban ellenünk irányult: kis magyar szigetecske voltunk a városi pártszervezetben, és ez zavarta Bucşát. Nekünk az Igazságnál nagy nehézséget jelentett volna a „közös”, mert ott csak románul fejezhettük volna ki magunkat, ami egyeseknek nem lett volna könnyű, de különben is, egyetlen porcikánk sem kívánta a vegyülést a szomszéd lap munkatársaival. Ők más okból ellenezték az egyesülést: nem akarták kiteregetni a szennyesüket, nagymérvű alkoholizmusukat és az ebből fakadó erkölcsi romlást, a sok kilengést, fegyelmezetlenséget. Ezek a kendőzött problémák állították mellénk őket az egységes álláspont meghozatalában. Kiküldött megfigyelő aktivisták jelenlétében tartott alapszervezeti közgyűléseinken a tagság egyöntetűen elvetette a városi pártszerv indítványát. Ezzel a döntéssel magunkra/magamra haragítottuk elsősorban a kezdeményező Bucşát, de voltak ott mások is, akik nem nézték jó szemmel a „függetlenségünket”.

– Pontosan mi történt ezután?

– Rövidesen lecsapott rám Bucşa bosszúja. A következő választási közgyűlésen megjelent küldött, akit Bucşa előtte jól felkészített, úgy manőverezett a jelöltlista összeállítása során, hogy én lemaradjak róla. Így végül megszabadultam tízévnyi alapszervezeti titkárságtól, és egyben a városi pártbizottsági póttagságtól, ami nemcsak terhes volt, de a szabadidőmet is igénybe vette. Leváltásomért amúgy hálás voltam Bucşának, de ezt soha nem közöltem vele.

Az alapszervezeti titkár pozíciójától való mentesítés mellé kaptam egy szakmai pofont is: a főszerkesztő közölte, hogy a nyugdíjba vonuló Erős László külpolitikus helyét felsőbb javaslatra nekem kell átvennem, így megszűnik a rovatvezetői tisztségem. Ennek következtében a rovatvezetői fizetésem különbözetét is az utódomnak, Kiss Sőni Erzsébetnek adják, én pedig csak főmunkatársi besorolásért járó javadalmazást kapok. Mit mondjak, ezt nem vártam volna a szerkesztőség vezetőségétől, de az is lehet, hogy összefüggött a lecserélésem a Bucşával való konfliktusommal. Örvendtem annak, hogy a külpolitikához kerültem, ami sokkal nyugodtabb körülményeket biztosított, nem kellett terepre mennem, és többet lehettem a családommal; nem örvendtem viszont a fizetési besorolásom megváltoztatásának, így néhány száz lejjel kevesebb jutott a családi kasszába. A pénzmegvonáson túltettem magam, a leváltásomon sokat gyötrődtem, de el kellett fogadnom. Az emésztett, hogy a felettes szervekkel szembeni jogos magatartásom miatt jártak el így velem, viszont elégtétellel töltött el, hogy kicsi magyar közösségünk felszámolását megakadályoztuk.

Többé nem is kísérleteztek velünk. Így őriztük a függetlenségünket további 21 éven át, amikor a múltat és vele a pártot is elsöpörte a ’89-es decemberi rendszerváltó „forradalom”. Én voltam a szenvedő alany, engem rugdostak, de az alapszervezet megmaradt külön, a lap is megmaradt külön, és ennek köszönhetjük, hogy Szabadság is lehetett. Mert ha egyetlen „fordított” lap lett volna 1989. december 22-ig, akkor a Szabadság nem jelent volna meg, és nem lenne Kolozsvár magyarságának ez a kiváltsága, hogy immár 27. éve van magyar nyelvű napisajtója.

– Sokat kellett nyelni 37 éven keresztül, mondjuk ki…

– Volt, sok volt…

– Aztán szépen lassan elkezdtek „beszivárogni” a fiatalok is az új laphoz, a jelenlegiek közül például Újvári Ildikó, Székely Kriszta, és persze a Campusosok is akkortájt érkeztek a szerkesztőségbe. Milyenek voltak az első lépések?

– Újvárinak könnyű volt a besimulása, mint jogász, úgymond átvette a korábbi jogász munkakörét. Azelőtt Podhrádszky László intézte a jogi rovatot, csak amikor elkerült parlamenti képviselőnek, már nem tudott ezzel foglalkozni. Külön rovatként működött az olvasókkal való kapcsolattartás, a levelezések miatt ez nagyon erős volt akkoriban. Újvári Ildikó egybevonta ezt a két pólust, és jól is csinálta. Kriszta is nagyon ügyesen besimult, előbb korrektorként dolgozott a nyomdában, aztán később bekerült a szerkesztőségbe. Jó néhányszor hazakísértem; a Szentegyház utcában lakott, és én többnyire megvártam, hogy ne kelljen egyedül mennie, akkor már nem biztosítottak szolgálati autót. Mindig is nagyon tiszteltem és tisztelem, szimpatikus ember. Hiányolom, hogy mostanában keveset ír, vezércikket inkább, szívesen olvasom az írásait.

– Az egykori Campus-szerkesztők közül a legtöbben szívesen emlékeznek vissza azokra az évekre, amikor hétről hétre összeállították a diákmellékletet a Szabadságnál, s még ha nem is maradtak mind ezen a pályán, büszkeséggel nyugtázzák, hogy anno ők is Campusoztak, meghatározó élmény volt tehát a számukra. A kezdeményezők, Branea Róbert és Tibori Szabó Zoltán mellett érdemes megemlíteni ebben a tekintetben Balló Áron nevét, aki később főszerkesztője volt a Szabadságnak, valamint a Horváth Istvánét, a Magyari Tivadarét – folytathatnánk még a felsorolást, szerencsére mind a mai napig van utánpótlás. Kétségtelen, hogy egyfajta új szellemiséget vittek annak idején a szerkesztőség életébe, de nem is ragozom tovább a témát: hogyan csapódott ez le akkoriban, amikor még ön is ott dolgozott? 

– Abban a szobában voltak, ahol a sportrovat működött, én pedig tisztafejként a szomszédos teremben olvastam az oldalakat. Nagyon szimpatikusak voltak, az a fiatalos beszédforma, a nevetések, úgy éreztem, új színt hoztak a szerkesztőségbe, valósággal a színfoltjai voltak, az emberi kapcsolatok tekintetében is. Elolvastam az anyagaikat, amelyek problémafelvetésükben és hangulatukban is egészen másnak tűntek, mint amit az újságíró kollégáktól megszoktunk, frissnek, újnak. Ez sokat jelentett, tisztelettel emlékezem vissza rájuk. Magyari nemrég meg is idézett valamelyik szövegében… Persze ők is „hibásak” voltak azért, hogy kedvesen fogadtuk, mert a szerkesztőségben jól érezték magukat, és látták, hogy a jelenlétük nincs a terhünkre. A szerkesztőség részéről Balló Áron foglalkozott velük. Szegény Áron, micsoda tragédia volt, hogy ilyen fiatalon elment…  

– Meghatározó személyisége volt a szerkesztőségnek Barta Éva is, aki 1975-től dolgozott az Igazságnál, majd 2011-ben vonult nyugdíjba a Szabadságtól. Négy éve hunyt el, de azt hiszem, mindannyian őrizzük ott belül azokat a kedves mosolyokat, kellemes pillanatokat, jó szavakat, amelyeket tőle kaptunk.

– Ó, persze. Az egyik régebbi munkatársunk, Székely Pali nevezte el Évát a titkárnők gyöngyének. Végigment a folyosón, és elkiáltotta magát: gyűűűűlééés! Roppant jópofa asszonyka volt.

– Amellett, hogy a korábbi kollégák nyugdíjba mentek, és a világ gyakorlatilag száznyolcvan fokos fordulatot vett a különböző technikai újítások révén, az olvasási szokások is megváltoztak, amihez a Szabadságnak is alkalmazkodnia kellett. Ami a külalakot illeti, legutóbb 2007-ben történtek változások, és azóta is ezt a formátumot követjük. Hogyan látja, mennyire nevezhető sikeresnek ez a jelenlegi kinézet, történetesen az első oldal, illetve érdekelne az is, mi a véleménye a jelenlegi lapszerkesztésről?

– Már akkortájt is jeleztem nekik, hogy egy sablon bevezetésével a címoldal elveszti a mozgásképességét, az érdekességét. Mi még az Igazság idejében, aztán egy darabig a Szabadságnál is törekedtünk arra, hogy kerüljük az ismétléseket, igyekeztünk mindig más megoldást alkalmazni. A fejléc alatti háromhasábos kép bemerevíti az első oldalt, s mivel már nem volt megfelelő hely a vezércikknek, ezért elköltöztették a hármasra. Aztán vannak ezek az utalások, beharangozók, amelyek felhívják a figyelmet egy-két belső oldali anyagra. Ez viszont nem viszi a lapot. Összességében, a szerkesztés kapcsán úgy érzem, hogy nincs meg a kellő összhang az oldalak között, ez történetesen abból fakad, hogy a különböző oldalakat különböző emberek állítják össze. Hajdanában az Igazságnál a főszerkesztő-helyettes a teljes lapot átolvasta, a-tól zetig, a titkár ugyanígy, emiatt egységesebb volt a lap.

– „Két évtized távlatából visszatekintve örömmel tölt el a tudat, hogy a lap, amelyet a sorsfordító történelmi események közepette elindítottunk, kiállta az idő próbáját, teljesítette elképzeléseinket, és minden feltétele adott, hogy még sokáig szolgálja olvasói, magyar közösségünk érdekeit” – fejtette ki Sanyi bácsi a Visszapillantás című írásban. A cikk születése óta lassan hét év telt el, és ön továbbra is hűséges olvasónk. Mire kellene leginkább odafigyelni jelenleg, hogy a lap közben ahhoz a hagyományhoz is méltó legyen, amelyet önök annak idején, a kommunizmusban, a nehézségek közepette is ébren tartottak?

– Ez a lap, amit 1989 decemberében elindítottunk, és szerencsére jól startolt, továbbra is csak előre és a fejlődés irányába kell hogy változzon, ez a legfontosabb. Bár konkrét kapcsolatom már nincs a szerkesztőséggel, nagyon kötődöm a Szabadsághoz, ahogy az előző laphoz is kötődtem, hiszen ott tanultam a mesterséget, megoldani a problémákat, legyőzni az akadályokat. A mai fiatalok számára hihetetlenül hangzik, amikor elmondom, hogy szinte ötven évig dolgoztam ugyanazon a helyen. Elviselni az újságírás rabigáját, a rengeteg helyzetet, amelyeket nem lehetett előre látni, majd bekövetkeztek, megtalálni a megfelelő lépést, hogy ne történjék valami katasztrófa vagy baj – ez mind-mind benne volt ebben az ötven évben, és persze a családom is, amely folyamatosan mellettem állt, támogatta, segítette a maradásomat. A feleségemmel harminc évig dolgoztunk ugyanazon a munkahelyen, ott ismerkedtünk meg, ennek megvoltak az előnyei és a hátrányai is. Mindent egybevetve, elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam. Sajnálom, hogy az utóbbi évek kiütöttek, és már nem tudtam tevőlegesen is közreműködni a lapért. Nehéz az öregkor, de azért érje meg, tapasztalja meg…

– Köszönöm, és hát ki tudja, mit tartogat még nekem is ez a szakma… Beszéljünk Tibori Szabó Zoltánról, aki László Ferenc és Orbán Ferenc biztatására hagyta ott 1988-ban a Hűtő- és Élelmiszeripari Kutató- és Tervezőintézetet, az ICPIAF-ot, és „igazolt át” az Igazsághoz, majd egyik alapemberként volt jelen a Szabadság születésénél. Mind a mai napig fontos szerepet játszik a szerkesztőség és a lapot megjelentető Minerva Művelődési Egyesület életében, emellett még rengeteg mindennel foglalkozik, eredményesen. Hogyan jellemezné őt?

– A Tehnofrig volt főmérnöke, Tenkei Tibor barátom mesélt nekem Tiboriról, még azelőtt, hogy a szerkesztőségbe került volna. Csak szuperlatívuszokban beszélt, főleg azt hangsúlyozta, hogy ilyen értékes emberek vesznek el, mert nincs lehetőségük bizonyítani. Nagyon sajnáltam, amikor a Szekuritáte célkeresztjébe került, és megfigyelték, majd őrizetbe vették – ezekről a dolgokról csak később értesültem, akkoriban nem volt szabad kérdezősködni. 1989. december 22-én, amikor megérkezett, nem hangoskodott, nem nyilvánított véleményt, egyszerűen nekifogott, tett-vett, írt, és napokon belül pótolhatatlan pólusává vált a szerkesztőségnek. Aztán elment Magyarországra, és közbenjárt annak érdekében, hogy a Szabadság számítógépeket, telefonokat kapjon, szóval csomó apróságra kiterjedt a figyelme. Jó szervező, a munkához való hozzáállása pedig példátlan. Értékes és sokoldalú, olyan ember, aki feltalálja magát egy-egy kérdés megoldásában.

A jelenlegi romániai viszonyok között, 26 évvel a rendszerváltás után, amikor folyamatosan azzal szembesülünk, hogy elvették, visszaperelték, újra perelik, szinte elképzelhetetlen, amit a Jókai utcai épület visszaszerzéséért sikerült tennie. Pedig megtette, szép csendesen, finoman, nem verte nagydobra, és lám, milyen szép eredményt ért el. Nagyon tisztelem, a tevékenységét látva sokszor mondtam már magamban: szerencséje a Szabadságnak, hogy van Tibori.

Az interjú a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) által meghirdetett A közösen megélt médiamúlt című pályázatra készült, ahol első díjat nyert.


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Potápi: a határon túli magyarság a ...
CFR 1907: a sovány győzelem is siker
Egy ukrán nacionalista weboldalra ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ