Tisztes kompromisszum
Vissza

Tisztes kompromisszum

Megalakításakor az Európai Unió legfőbb vonzerejét az képezte, hogy következetesen törekedett a demokrácia alapértékeit az államok közötti kapcsolatok szintjére is kiterjeszteni. Ez az ENSZ esetében csak részben valósulhatott meg, hiszen ott az államok közti tényleges egyenlőség ma is csupán a Biztonsági Tanács, azaz egy elitklub esetében érvényesül. Ebbe az elitklubba főként nagyhatalmak, eredendően a II. világháború győztesei (Amerika, Anglia, Franciaország, Kína és Oroszország) kerülhettek be. Németország vagy Japán máig sem állandó tagja a BT-nek.

Igaz, Németországnak – újabban – az ideiglenes tagok közé legalább sikerült bekerülnie. A tanácsnak 5 állandó és 10 ideiglenes tagja van. A nem ügyrendi döntéseket az állandó tagok hozzák, „a nagyhatalmi egyenjogúság vagy az állandó tagok egyetértésének elve” alapján. Ami gyakorlatilag vétójoggal ér fel. Elvileg azonban nem, hiszen egyetértés nélkül határozat sem születhet, melyet meg lehetne vétózni. Ha az állandó tagok egyetértenek valamiben, a tíz ideiglenes tag közül még az ügyrendi kérdések eldöntéséhez is csupán négynek a szavazatára van szükség.

Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a nagyhatalmak minden esetben kivihetik akaratukat. Ha vannak is köztük ellentétek, azokat rendszerint kölcsönös (és gyakorta elvtelen) engedményekkel háríthatják el. S végső esetben – ahogyan Trump is – megtehetik, hogy kivonulnak a döntéshozatalból, s ezzel nem tekintik magukra nézve kötelezőnek a Közgyűlés döntéseit sem. S ha ezt egy nagyhatalom megteheti, elvben megnyílik rá a lehetőség, hogy bárki más is megtehesse.

Az EU esetében a Biztonsági Tanács helyét az állam- és kormányfőkből álló Európai Tanács tölti be. A határozatokat a tanács hozza, ez esetben is az egyenjogúságra alapozott egyetértés elve alapján. Az unió csúcsvezetésének megválasztásához csak a tanács tehet javaslatokat, ezek közül aztán a parlamentnek kell kiválasztania a számára elfogadhatót. Itt is van tehát némi korlátozás. Az érvényes javaslathoz a jelölt személyét a tanácsot alkotó 28 tagállamból legalább 22-nek kell elfogadnia. Egy 7 tagú blokkoló kisebbségnek tehát lehetősége van arra, hogy elutasítsa a javaslattételt.

Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy minimum 22 tagállamnak kell konszenzusra jutnia ahhoz, hogy érvényes döntést hozhasson. Ezt az elvet Angela Merkel és Emmanuel Macron nyíltan megsértették, amikor – az első egyeztetési kísérletek kudarca után – a G20-ak ülése közben Pedro Sanchez spanyol és Mark Rutte holland miniszterelnökkel egyeztetve Angela Merkeles „multilaterális szuverenitással” döntöttek a csúcspozíciókra vonatkozó jelöltekről, implicite a szocialista Timmermansnak az Európai Bizottság elnöki tisztségébe való jelöléséről.

Nem csoda, hogy a szavazásra sor sem kerülhetett, hiszen még a korlátozott egyetértés sem látszott kivihetőnek. Egy – a hírek szerint 10 tagú (tehát a föltétlenül szükségesnél kettővel több tagot számláló) ún. blokkoló kisebbség – meggátolhatta, hogy a tanács a „nagyhatalmak” és klienseik által elfogadott javaslatot elfogadhassa.

Hétfőn, a keddi egyeztetéseket megelőzően, a bizottság elnökének pozíciójába már ismét nem csupán Timmermansszal, de Manfred Weberrel is számolni kellett. Sőt, a dpa hírügynökség beszámolója még egy újabb névről is leszavaztatta olvasóit, a Macron-féle ALDE csúcsjelöltjéről, a dán Margrethe Verstagerről. Az utóbbi hármuk közül a legtöbb szavazatot is kapta (45 százalékot, Weber 38 és Timmermans 17 százalékával szemben. De persze csupán ebből a választékból.)

Az esély, hogy megszerezze 22 állam támogatását, az ő esetében is csekély volt. Hiszen amint azt a magyar 444-nek adott interjújából megtudhattuk, azokat az államokat, melyek nem teljesítik a jogállami normákat, egyszerűen megfosztaná minden európai támogatástól. (Szó szerint: „megszüntetné” azoknak az államoknak a támogatását, melyek „elutasítják a jogállami értékeket”.) Arról nem is beszélve, hogy egy dán lelkész lányaként is úgy vélekedik, hogy aki Istenben hisz, annak óvakodnia kell az egyháztól. Ezt a kelet-európaiak és a Néppárt – Angela Merkellel szembe szegülő – konzervatívjai aligha fogadhatták el.

A döntésképtelenség tehát továbbra is borítékolható volt. A visegrádiak és a Néppárt konzervatívjai azonban hajlottak a kompromisszumra, hiszen ők nem saját jelöltet akartak a másik oldalra ráerőszakolni, csupán azt várták el, hogy az ellenfél olyan jelöltet javasoljon, aki számukra is elfogadható. A Merkel–Macron tandem azonban továbbra is a maga szélsőségesen „baloldali” (voltaképpen: még csak nem is a szó szabaddemokrata értelmében vett liberális, hanem vaskalaposan neoliberális) jelöltjeihez ragaszkodott.

Az állítólagos érdekegyeztetések végkifejlete tehát nem csupán az unió működőképességéről állíthatott volna ki meglehetősen lehangoló bizonyítványt, de a demokratikus játékszabá­lyokról, az oly patetikusan emlegetett jogállamiság érvényesíthetőségéről is.

Amint azt Silke Müllherr Die Welt-beli Beschämend für Europa, azaz Szégyen Európára nézve című cikkében megállapította, a demokratikus jelölési procedúrának három alapfeltétele van: 1. több jelölt, 2. azonos célkitűzések, 3. előzetesen rögzített játékszabá­lyok. A mostani procedúra esetében a harmadik feltétel nyilvánvalóan nem teljesült. És korántsem véletlenül. Maga az alapszerződés is lehetőséget teremtett az önkényes értelmezésekre. (És nem csupán ebben a vonatkozásban, hiszen a jogállamiság kategóriájának definíciója is egyféle gumicsont. Ki-ki úgy rágicsálhatja, ahogyan akarja.) Ez pedig – a szerző szavaival – mindenféle jidlizésre lehetőséget teremt. (Az eredeti kifejezés a Mauschelei, a seftelés egyik szinonimája is). „Szégyenletes, hogy azok, akik önmagukat a demokrácia mentsvárainak és őrzőinek tekintik, nem gondoskodtak egy olyan jelölési procedúráról, mely kevesebb irritációt keltene. Az, aki ezzel az állampolgárok amúgy is ingatag bizalmát teszi kockára, végeredményben a bal- és jobbszél populistáit hozhatja játékba.”

A kockázat valóban túlságosan nagy volt. Így aztán a szocialista-liberális tábor, melyhez végül Angela Merkel is nyíltan csatlakozott, visszalépésre kényszerült. Sajtóértesülések szerint Macron állt elő az áthidaló javaslattal, de többszöri kétoldalú egyeztetések során neki is mások sugallhatták az ötletet. Az új jelölt, Ursula von der Leyenvégül mindenki támogatását elnyerte. Őt – a Néppárti államfőkkel és miniszterelnökökkel való konfrontációja után – már Angela Merkel sem utasíthatta el, annál is inkább, mert Ursula von der Leyen Merkel több egymást követő kormányában is miniszteri funkciókat töltött be. A jelenlegi kormányban hadügyminiszter. Egy ideig azonban családügyi miniszter is volt, és a CDU Szülők, gyermekek, hivatás elnevezésű bizottságát is vezette. Személye – jórészt épp emiatt – a visegrádiak és az olaszok számára is elfogadható volt. A miniszter asszony ugyanis széleskörű politikai karrierje dacára hét gyereknek (két fiúnak és öt lánynak adott) életet. S ezzel megtörhet a varázs. Ő lesz ugyanis az első nagyhatalmú európai vezető, aki nem gyermektelen. A másik ok, mely személyét mindenki számára elfogadhatóvá tette, hogy nem megosztó személyiség. Az elmúlt választási ciklusban az engesztelhetetlenül szemben álló táborok egyike mellett sem kötelezte el magát.

Jelölésével azonban a játszma nem ért véget. Amint Martin Schulznak, az Európai Parlament 2017-ben leköszönt szocialista elnökének fulmináns nyilatkozataiból kiolvasható, a szocialisták mindent megtesznek majd, hogy a jelölt elfogadását jogszerűen vagy akár jogszerűtlenül is meghiúsítsák. S ebben a zöldekre és a liberálisok egy részére is számíthatnak majd.

Eddig azonban a V4-ek, s az ezúttal hozzájuk társult Románia és a többi kelet-európai állam sikeresen védelmezte meg a térség érdekeit. A sikernek persze ára is volt. Az eredeti elképzelés szerint (melyben Weber vagy Timmermans lett volna a bizottsági elnök) Kelet-Európának kijárt volna az öt csúcspozíció egyike. (A sajtó a külügyekért felelős bizottsági posztot emlegette.) Végül – a jelek szerint – le kellett mondanunk róla. De talán megérte.

Ezzel ugyanis annak is tanúságát adhattuk, hogy – az oly gyakori váddal szemben – éppenséggel mi vagyunk azok, akik az összeurópai érdekeket többre tartjuk, mint saját kicsinyes céljainkat. (S ez akkor is igaz, ha a jogállamiság tiszteletben tartására vonatkozó vádak egy része Lengyelország, Magyarország és főként Románia esetében is megalapozott. Tehát mi sem lehettünk teljesen mentesek hátsó gondolatoktól.) Az általunk elősegített kompromisszum mindazonáltal az európai demokrácia fontos győzelmének tekinthető.

Akár a további fejleményektől függetlenül is.

 


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Dăncilă örvend Geoanának
Bajnokok Ligája: Továbbjutott a CFR és ...
Franciaország beállhat Laura Codruta ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ