Az óesztendő végén Kolozsvárról induló 12 fős csapatnak a Szingapúr–Bali kombinációt ajánlották. Mióta a török légitársaság egyenesen Isztambulba repít, onnan átszállással máris a hatalmas, Szingapúrba igyekvő gépre lehet ülni, s jó kilenc órán át élvezni a repülés örömeit és gyötrelmeit. A szingapúri Changi repülőtér Délkelet-Ázsia legfontosabb légi központja, 70 országból érkeznek ide direkt járatok, 2006-ban a világ legjobb repterének minősítették. Most éppen a negyedik terminál épületét emelik; a terminálok között buszjáratok és magasvasutak biztosítják az összeköttetést. Csoportunkat helyi vezetők várják, s mindenkit kis kocsikban az általa kiválasztott szállodába visznek. Az autópályán aránylag jól halad a kocsi, tudomásul vesszük, hogy itt is balra hajtás van. A küldött idegenvezetővel kissé nehézkes a társalgás, angolul beszél, de annak a helyi változatát, a Senglisht (Singapurean English) elég nehéz érteni. Találomra választott szállodánk a belváros közepe táján fekszik, s a nyolcadik emeletéről már némi kilátás is adódik – bár kínos, hogy az ablakokat nem lehet kinyitni, csak a légkondicionálás révén juthatunk levegőhöz. Első dolgunk leállítani a túlzott hűsítést. Itt még megtehetjük, de a továbbiakban minden helységben, járműben el kell viselnünk az ideálisnak vélt 18–20 fokot, amikor kint vagy tíz fokkal több van.
Délután jóformán csak a szállóval és környékével ismerkedhetünk. A szálloda (borítóképünkön) érdekes épületegyüttes: egy nagy útkereszteződés régi, kétemeletes sarokházának a két oldalszárnyát egy hatalmas, tízemeletes szállodai tömbbel kötötték össze. A régi épület napjainkban csak kiszolgálórészleg, a belső udvarokban van egy kávézó meg a harmadik emeleten egy kis úszómedence.
Másnap délelőtt magunk oszthatjuk be időnket. Ablakunkból rálátunk az egy utcával arrébb emelkedő domb fáinak tetejére. Ez a város egyetlen magaslata, itt volt a valamikori erőd, a Fort Canning. Erre vesszük utunkat. Kupolás, egyemeletes európai jellegű palotát találunk a domb alján. Feliratából rögtön kiderül, hogy ez volt a főkormányzói hivatal, most pedig a Nemzeti Múzeum székel benne. Stílszerűen két oldalszárnnyal is bővítették. Szemerkél az eső, amikor benézünk az emléktáblákkal, szobrokkal bőven ellátott kupolacsarnokba – mire kijövünk, már trópusi eső zuhog. 
A főkormányzói hivatal
Arrébb mintha a nap sütne. Hamar megtanuljuk: ez a november–január közötti időszak az esős évszak. Igaz, hogy 2–3 fokkal alacsonyabb a hőmérséklet, de a nap nagy részében szemerkél vagy zuhog az eső. A szemerkélést még könnyű elviselni, de jó idejében fedél alá igyekezni, mert aztán a zuhé olyan nagy cseppekkel jön, hogy pillanatok alatt bőrig ázol, s rendszerint a szellő is megerősödik, úgyhogy esernyővel sem mész sokra. A szokásos lábbelik itt alig használhatók: patak folyik a járdákon, ezért a legtöbben strandpapucsot viselnek, azon aztán átfolyhat a langyos lé.
Fort Canning - kormányzói lak
Mikor végre eláll az eső, felmennénk a dombtetőre, az erődhöz. Erről az oldalról nincs ösvény, van viszont mozgólépcső. Az egykori brit erődnek csak néhány kapuépülete látható. Itt volt a temető is, annak kapuja szintén áll, s egy sarokba összegyűjtötték a szebb faragású, angol feliratú korjellemző sírköveket. Ma már az ország kis területéből nem jut temetőre, mindenkit elhamvasztanak. Az egykori erődön belül kis, dús növényzetű botanikus kert található, a fák-cserjék nevét angolul és latinul is kiírják. A dombtető jelentős része ma földbe süllyesztett víztartály, dupla kerítéssel és kamerákkal védve. A város egy részét innen látják el. Itt a víz igazán kincs, javát az esőből nyerik. Eljutunk a domb szélén álló kormányzói rezidenciához is. Szerény kis földszintes ház, előtte lépcsősor, melynek alján az ország zászlórúdja – ma már fémvázzal.
Fort Canning – az aegykori temető kapuja
Napjainkban főleg ez a kis domb és néhány épülete beszél a városállam múltjáról, amelyet két fejezetre oszt az 1819-es évszám. A britek érkezése előtti időkről csak bizonytalan adatok, legendák szólnak. Valószínűleg Jáváról vagy Szumátráról érkeztek az első betelepülők, s ők a 7–8. században itt egy Tomasik (tengeri város) elnevezésű kis települést hoztak létre. A 10. század táján a kínaiak is megérkeztek, s a cserekereskedelem egyik központját alakították ki. Ekkortájban történhetett, hogy egy maláj herceg, amint hajója közeledett a szigethez, oroszlánt látott a parton, s ő adta a szanszkrit-maláj Szinga Pura elnevezést: oroszlán városa. A herceg bizonyára tévedett, mert itt oroszlánok soha sem éltek, csak tigrisek – ettől még a város szimbólumává vált a halfarkú oroszlán. Az első jelentkező gyarmatosítók a portugálok voltak, akik 1613-ban elfoglalták a szigetet, s a rajta lévő települést felégették. Aztán századokon át alig laktak erre.
Prémium tartalom
Ha érdekli a teljes történet, legyen prémium tag vagy ha már az, jelentkezzen be!
