Szilveszter az Egyenlítő két oldalán (I.)
Vissza

Szilveszter az Egyenlítő két oldalán (I.)

A világtérképre nézve kevés olyan tájat találunk az Egyenlítő mentén, amit a turizmus felkapott volna, ahová biztonsággal szállítják az érdeklődőket, pihenni vágyókat. Sem Dél-Amerika, sem Afrika egyenlítői vidékei nem nyújtanak kellő biztonságot, oda csak a kalandvágyók merészkednek el. Délkelet-Ázsia és Ausztrália közt viszont már néhány sziget, országrész berendezkedett a turisták fogadására, olyan feltételeket tud teremteni, hogy ott mindenki megtalálja a kikapcsolódási lehetőséget, miközben élvezi a rendkívüli táj és éghajlat nyújtotta viszonyokat. Az otteni turizmus központja, fő vonzereje Szingapúr, a csöppnyi városállam, a világ egyik csodája. Két-három nap elég megismerésére, de ha már valaki idáig utazott, rendszerint egy kis pihenésre is vágyik, s felkeresi a környező országokhoz tartozó tengerparti üdülők egyikét Thaiföldön, Malajziában vagy az Indonéziához tartozó Balin.

Az óesztendő végén Kolozsvárról induló 12 fős csapatnak a Szingapúr–Bali kombinációt ajánlották. Mióta a török légitársaság egyenesen Isztambulba repít, onnan átszállással máris a hatalmas, Szingapúrba igyekvő gépre lehet ülni, s jó kilenc órán át élvezni a repülés örömeit és gyötrelmeit. A szingapúri Changi repülőtér Délkelet-Ázsia legfontosabb légi központja, 70 országból érkeznek ide direkt járatok, 2006-ban a világ legjobb repterének minősítették. Most éppen a negyedik terminál épületét emelik; a terminálok között buszjáratok és magasvasutak biztosítják az összeköttetést. Csoportunkat helyi vezetők várják, s mindenkit kis kocsikban az általa kiválasztott szállodába visznek. Az autópályán aránylag jól halad a kocsi, tudomásul vesszük, hogy itt is balra hajtás van. A küldött idegenvezetővel kissé nehézkes a társalgás, angolul beszél, de annak a helyi változatát, a Senglisht (Singapurean English) elég nehéz érteni. Találomra választott szállodánk a belváros közepe táján fekszik, s a nyolcadik emeletéről már némi kilátás is adódik – bár kínos, hogy az ablakokat nem lehet kinyitni, csak a légkondicionálás révén juthatunk levegőhöz. Első dolgunk leállítani a túlzott hűsítést. Itt még megtehetjük, de a továbbiakban minden helységben, járműben el kell viselnünk az ideálisnak vélt 18–20 fokot, amikor kint vagy tíz fokkal több van.

Délután jóformán csak a szállóval és környékével ismerkedhetünk. A szálloda (borítóképünkön)  érdekes épületegyüttes: egy nagy útkereszteződés régi, kétemeletes sarokházának a két oldalszárnyát egy hatalmas, tízemeletes szállodai tömbbel kötötték össze. A régi épület napjainkban csak kiszolgálórészleg, a belső udvarokban van egy kávézó meg a harmadik emeleten egy kis úszómedence.

Másnap délelőtt magunk oszthatjuk be időnket. Ablakunkból rálátunk az egy utcával arrébb emelkedő domb fáinak tetejére. Ez a város egyetlen magaslata, itt volt a valamikori erőd, a Fort Canning. Erre vesszük utunkat. Kupolás, egyemeletes európai jellegű palotát találunk a domb alján. Feliratából rögtön kiderül, hogy ez volt a főkormányzói hivatal, most pedig a Nemzeti Múzeum székel benne. Stílszerűen két oldalszárnnyal is bővítették. Szemerkél az eső, amikor benézünk az emléktáblákkal, szobrokkal bőven ellátott kupolacsarnokba – mire kijövünk, már trópusi eső zuhog.

A főkormányzói hivatal

 

Arrébb mintha a nap sütne. Hamar megtanuljuk: ez a november–január közötti időszak az esős évszak. Igaz, hogy 2–3 fokkal alacsonyabb a hőmérséklet, de a nap nagy részében szemerkél vagy zuhog az eső. A szemerkélést még könnyű elviselni, de jó idejében fedél alá igyekezni, mert aztán a zuhé olyan nagy cseppekkel jön, hogy pillanatok alatt bőrig ázol, s rendszerint a szellő is megerősödik, úgyhogy esernyővel sem mész sokra. A szokásos lábbelik itt alig használhatók: patak folyik a járdákon, ezért a legtöbben strandpapucsot viselnek, azon aztán átfolyhat a langyos lé.

Fort Canning - kormányzói lak

Mikor végre eláll az eső, felmennénk a dombtetőre, az erődhöz. Erről az oldalról nincs ösvény, van viszont mozgólépcső. Az egykori brit erődnek csak néhány kapuépülete látható. Itt volt a temető is, annak kapuja szintén áll, s egy sarokba összegyűjtötték a szebb faragású, angol feliratú korjellemző sírköveket. Ma már az ország kis területéből nem jut temetőre, mindenkit elhamvasztanak. Az egykori erődön belül kis, dús növényzetű botanikus kert található, a fák-cserjék nevét angolul és latinul is kiírják. A dombtető jelentős része ma földbe süllyesztett víztartály, dupla kerítéssel és kamerákkal védve. A város egy részét innen látják el. Itt a víz igazán kincs, javát az esőből nyerik. Eljutunk a domb szélén álló kormányzói rezidenciához is. Szerény kis földszintes ház, előtte lépcsősor, melynek alján az ország zászlórúdja – ma már fémvázzal.

Fort Canning – az aegykori temető kapuja

Napjainkban főleg ez a kis domb és néhány épülete beszél a városállam múltjáról, amelyet két fejezetre oszt az 1819-es évszám. A britek érkezése előtti időkről csak bizonytalan adatok, legendák szólnak. Valószínűleg Jáváról vagy Szumátráról érkeztek az első betelepülők, s ők a 7–8. században itt egy Tomasik (tengeri város) elnevezésű kis települést hoztak létre. A 10. század táján a kínaiak is megérkeztek, s a cserekereskedelem egyik központját alakították ki. Ekkortájban történhetett, hogy egy maláj herceg, amint hajója közeledett a szigethez, oroszlánt látott a parton, s ő adta a szanszkrit-maláj Szinga Pura elnevezést: oroszlán városa. A herceg bizonyára tévedett, mert itt oroszlánok soha sem éltek, csak tigrisek – ettől még a város szimbólumává vált a halfarkú oroszlán. Az első jelentkező gyarmatosítók a portugálok voltak, akik 1613-ban elfoglalták a szigetet, s a rajta lévő települést felégették. Aztán századokon át alig laktak erre.

A 19. század elején a Brit Kelet-Indiai Társaság a túlzottnak vélt holland terjeszkedés meggátlására a vidéken egy támaszpontot akart létesíteni. 1819. január 28. az a dátum, amikor a Társaság egyik tisztje, Sir Thomas Stamford Raffles kikötött a Szingapúr folyó torkolatában, s megállapította, hogy ide érdemes támaszpontot kialakítani. A Jahorei szultántól rögtön bérbe vette az alig lakott sziget csücskét, s ezzel megvetette a modern Szingapúr alapjait. 1824-ben a britek elfoglalják az egész szigetet, 1832-ben a környező brit gyarmati világ fővárosává teszik, s elkezdődik gyors fejlődése. Az angolok szabad kikötővé nyilvánították Szingapúrt, ahol eleinte az ópium- és teakereskedelem, majd a játékbarlangok, a prostitúció volt a fő jövedelemforrás. 1867-ig a Brit Indiai Kormányzóság alá tartoztak, akkor elérték, hogy koronagyarmattá váljanak, vagyis egyenesen Londonból küldjék ki a főkormányzót. A sziget a legkülönbözőbb nációkkal települt be, a legtöbben a kínaiak vannak. Állandóak a belharcok a különböző csoportosulások között. A szuezi csatorna 1869-es megnyitása még előnyösebb helyzetbe hozza az itteni kikötőt: a Kína felé irányuló hajókereskedelem fő pihenő és átrakodó helye lett. Az 1890-es évektől a kaucsuk-termelés és -feldolgozás ad új lendületet a sziget gazdaságának. Az első világháború alig érinti Szingapúrt, de utána a britek elhatározzák, hogy ide egy haditámaszpontot létesítenek. Ez csak 1939-re készül el, a világ egyik legnagyobb hadikikötőjével. 
{Tovább olvasható még 743 szó.}
Churchill miniszterelnök Kelet Gibraltárjának nevezte. A második világháború alatt azonban a japánok mégis elfoglalták a szigetet, s három és fél éven át uralkodtak. Ezalatt csupán nemzetiségi alapon 20–25 ezer kínait gyilkoltak meg. A város egyik terén emlékoszlop emlékeztet rájuk. Japán kapitulálása után a britek újra berendezkedtek, 1946-tó
Ha érdekli a teljes történet, legyen prémium tag vagy ha már az, 

EZ ÉRDEKELHETI
ÉLETMÓD ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Törökvágási Héttorony fesztivál ...
Sporthírek röviden
VIDEÓ - „Most nevetünk, de akkor ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ