Örömmel, s némi meglepődéssel olvasom a Szabadság február 16-i számában a hírt, amely szerint nagy látogatottságnak örvend a Gyógyszerészeti Múzeum, ahol több mint „7000 eredeti tárgyat” lehet szemügyre venni. Magam is a zsúfolt január 15-i megnyitó után újra végigjártam a múzeum helyiségeit, megcsodáltam a kitett tárgyakat és különösen a feliratos latin és magyar nyelvű freskókat, s visszaemlékeztem a Hintz család általam is ismert tagjaira.

Kolozsvár egyik meghatározó jelentőségű műemléke visszakerült eredeti helyére, s mondhatni megújult. Újra fehér pompájában ragyog a szürke kövezeten. Gyermekkoromban megszokott volt ezen a helyén. Nem sokat bámultuk, de jó volt versengve körbebiciklizni. Aztán eltűntekor hirtelen megnőtt a tér, de még évtizedekig nem volt olyan forgalom, hogy szükség lett volna az eltávolításra.

Gyermekkoromtól a 80-as évek végéig a Király utcában laktam. Faltól falig leaszfaltozott belvárosi utca volt (s az ma is, csak éppen díszkövezettel kirakva). De első elemista koromtól naponta iskolába vezető utam átvitt a Farkas utca egyik szakaszán. Csendes, virággruppokkal tarkított hangulatos utca volt. Hársfanyílás idején az illatát is érezni lehetett. Mivel végét a várfal zárta le, autóforgalma alig keltett zavart. Délelőtt a diákok népesítették be, estefelé pedig a sétálók. Aztán egyetemi éveim után az utca két végén működő iskolába kerültem tanárnak, s évekig, néha a szünet ideje alatt tettem meg a hét-nyolcperces utat. Ekkor már az utca épületeinek patinája is felkeltette figyelmemet, egyik első várostörténeti vonatkozású cikkem A Belváros legszebb utcája címet viselte. A 70-es évek közepén csodaszámba ment az utca magyar gyökereinek emlegethetése.

Papp Annamária interjújában (Szükség volna központi erdélyi magyar könyvtárra és dokumentációs központra, Szabadság április 19. ) Bárdi Nándor történész, az erdélyi adatbank felelőse teszi szóvá, hogy nincs Erdélyben egy központi magyar könyvtár. Nincs egy központi szerv, mely összefogja és vezesse az erdélyi magyar vonatkozású igen gazdag anyag digitalizálását, majd az adatok rendszerezését.

1872 őszén végre valósággá vált: Kolozsváron megnyílt a második magyar királyi tudományegyetem, s ezzel a háromszázados álom mintegy ötévnyi küzdelem után testet öltött. Kolozsvár városa elhatározta, hogy november 10-ét emlékezetes ünneppé teszi. Vasárnap délelőtt mindegyik felekezet templomában ünnepi misét, illetve hálaadó istentiszteletet tartottak, amelynek keretében az egyetemért is imádkoztak. Fél tizenkettőkor a Katolikus Líceum (a mai Báthory-líceum) második emeleti nagytermében a város szinte valamennyi értelmiségije jelenlétében beiktatták az intézmény rektorát. Délután két órától ünnepi bankettet tartottak a Redut nagytermében. Közben kivilágították a várost, amely valósággal „mécsözönben úszott”. Kolozsvár emlékérmet is veretett a nap megörökítésére. Ezek után 258 diákkal megkezdődött az egyetemi munka. Akkor még nem sejtették, hogy két világháború fogja történetét korszakolni, s hogy 1945-ben kimondatlanul is felszámolják.

Kolozsvárt örök emléket állított magának Bánffy György: a Főtér legszebb épületét, díszét emeltette, amely ma méltán fogadhatja be a város Művészeti Múzeumát, s mely napjainkban tulajdonjogi vita tárgyát is képezi.

Gyergyai Ferenc 1799. november 4-én született, bizonyára a család óvári házában.

A Szabadság két januári lapszámában (január 10. és 11.) érdekes összefoglalást olvashattunk Ferenczi Szilárd történész tollából az 1867-es kiegyezéstől az 1919-es román hatalomátvételig terjedő időszakban Kolozsvárt vezető polgármesterekről. Illenék, hogy névsoruk a városházán is kőbe vésve olvasható legyen, s talán egy emlékalbumot is összeállíthatnánk e jeles személyiségek életrajzával és a város fejlesztésében betöltött szerepük ismertetésével. A mai nemzedékek legfeljebb Haller Károly és Szvacsina Géza nevét ismerik. Anyai felmenőim családjából négy városvezető is kikerült. S mint utolsó erdélyi leszármazottnak több fénykép, festmény és dokumentum jutott a tulajdonomba. Ezek felhasználásával róluk írok ismertetőket: az első részben (február 15-i lapszám) Groisz Gusztáv főbíró szerepelt.

A Szabadság két januári lapszámában (január 10. és 11.) érdekes összefoglalást olvashattunk Ferenczi Szilárd történész tollából az 1867-es kiegyezéstől az 1919-es román hatalomátvételig terjedő időszakban Kolozsvárt vezető polgármesterekről. Illenék, hogy névsoruk a városházán is kőbe vésve olvasható legyen, s talán egy emlékalbumot is összeállíthatnánk e jeles személyiségek életrajzával és a város fejlesztésében betöltött szerepük ismertetésével. A mai nemzedékek legfeljebb Haller Károly és Szvacsina Géza nevét ismerik. Anyai felmenőim családjából négy városvezető is kikerült. S mint utolsó erdélyi leszármazottnak több fénykép, festmény és dokumentum jutott a tulajdonomba. Ezek felhasználásával róluk írok ismertetőket: az első részben (február 15-i lapszám) Groisz Gusztáv főbíró, a második részben (február 16-i lapszám) Haller Károly polgármester szerepelt.

A Szabadság két januári lapszámában (január 10. és 11.) érdekes összefoglalást olvashattunk Ferenczi Szilárd történész tollából az 1867-es kiegyezéstől az 1919-es román hatalomátvételig terjedő időszakban Kolozsvárt vezető polgármesterekről. Illenék, hogy névsoruk a városházán is kőbe vésve olvasható legyen, s talán egy emlékalbumot is összeállíthatnánk e jeles személyiségek életrajzával és a város fejlesztésében betöltött szerepük ismertetésével. A mai nemzedékek legfeljebb Haller Károly és Szvacsina Géza nevét ismerik. Anyai felmenőim családjából négy városvezető is kikerült. S mint utolsó erdélyi leszármazottnak több fénykép, festmény és dokumentum jutott a tulajdonomba. Ezek felhasználásával róluk írok az alábbiakban.

A keddi Szabadságban egy aukción elkelt könyvekről, s azok áráról olvashatunk. A meg nem jelölt forrásból származó cikk írója „egy kora középkori angol szerzetes, bizonyos Szent Beda” 1535-ből származó homília (szentbeszéd) kötetét említi, amely több mint ötszörös áron kelt el. A szövegből úgy tűnik ki, hogy ez az egyetlen nem magyar vonatkozású mű, amely ilyen magas árat ért el, mintha a cikkíró ezen kissé csodálkoznék is.

Ma természetesnek tűnik, hogy bárki egy iratmásolat hitelesítéséért, örökség megszerzéséért, elosztásáért, szerződések megkötéséért a közjegyzői irodához fordul. Az idősebb generáció még úgy tapasztalta, hogy ezek az irodák törvényszékek mellett működnek állami szervezetként, aztán 1990 után egyszerre csak elszaporodtak a magánközjegyzői irodák. Manapság a törvényszékek közelében minden utcasarokra esik egy. A közjegyzőség nem is olyan régi, mindössze másfél százados jogügyi hivatal tájainkon.