Szállj, útlevél, szólj, útlevél...
Vissza

Szállj, útlevél, szólj, útlevél...

Néhány hete egy Parti Nagy-novelláról beszéltem a lyányom nemzedékéhez tartozó fiataloknak, és megdöbbentett az az indulat, amellyel az ötvenes éveket idéző környezet ellen fordultak. Azt mondták, a Bronte-nővérek könyvei könnyebben érthetőek.

Csakhogy a kommunizmus itt volt mégis, jegyre adott kenyeret, húst, tojást, vajat, cukrot, levegőt, egyengondolkodást jelentett, ami kezd ismét megszületni, illetve már menetel is. És itt voltak a kilencvenes évek, melyek bizonyos értelemben még zavarosabbak voltak. A kommunizmus mégiscsak rendet jelentett, olyant, amilyent; a kilencvenes években zűrzavar volt. Emlékszem azokra az iszonyatos távolsági buszokra, amelyekkel Pestre utaztam, meg Debrecenbe. Az egyik nyári egyetemről alig tudtam hazajönni, mert valami sztrájk tört ki.

A vonatokra, amelyek közül az egyikben a folyosón szorongtam a csomagjaimmal, miközben körbejárt egy vörösboros demizson, és amikor a vámos leszállította az egyik máramarosi fiatalembert, az azt mondta: „Meg se b@szom őket.” A másikban nagyszájú emberek utaztak, akik rögtön a leggyomorforgatóbb módon hízelegni kezdtek, mihelyt a határőrök beléptek a vagonba.
A határőrökre, akik mintha nem is ugyanazok lennének, mint ma, s akik megkérdezték, hová megyünk, kihez és miért, és leszállítottak, ha valami nem tetszett nekik. A román határőrök olajosságára, a magyarok szabálykövető nyársat nyeltségére.
A mezőre, ahol akkor álltunk egy évfolyamtársnőmmel, amikor elutaztunk Szegedre, az amerikaiainkhoz, és Nagylaknál próbáltunk átmenni. Rengeteg ember állt ott, és teljesen aleatorikusan engedték át őket; úgy tűnt, soha át nem megyünk, és valószínűleg nem is mentünk volna, ha Ági nem kezd udvarolgatni egy szőke határőrnek.
A taxisra, aki Szegeden azt mondta, „még nem is találkoztam ilyen okos románokkal”. A határőrre, aki korábban, amikor az emberek nyomakodtak, azt kiabálta, „majd akkor lesz magyar, ha olyan útlevele lesz, mint nekem”.
A mai napig nincs olyan útlevelem, de most már kénytelen átengedni. Mindazt, amit Kertész olyan felkavaróan megír a Jegyzőkönyvben, nagyon jól átérzem, csak nem hittem volna, hogy Bécs felé is ez ment – és az átérzésben a kilencvenes évek segítenek a leginkább.

(Fotó: Határrendőrség/Facebook)


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

CFR 1907: TOVÁBBJUTÁS AZ EURÓPA LIGA ...
Tőkés László: nem volt már hova ...
Essig József: nagy közös fotókiállítást ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ