Láttam munkáit Kolozsváron évekkel ezelőtt, de láthattam volna Budapesten, Londonban, Párizsban vagy Olaszországban is. És igaz, csak képernyőről, de láttam tavalyi marosvásárhelyi egyéni tárlatát, A csend arca címűt, amellyel, Nagy Miklós Kund biztatására, 50. születésnapja előestéjén, május 31-én lepte meg magát és művészete kedvelőit. Valami nagy-nagy nyugalmat sugároztak azok a sajátos hangvételű munkák: metszetek, fotók, fotógrafikák, szobrok. A nyugalmat, ami után, be nem vallottan, talán még vágyódhatott is olykor-olykor, de amit mozgalmas élete, alkotó és szervezőmunkája nem tett lehetővé. Csupán a természetből a művészetbe emelt nyugalom, a természet csendje, az a bizonyos sokarcú csend válhatott osztályrészéül. Ezt tükrözte Tavak sorozatának egy darabja is, amit ez év januárjában mutatott be Kolozsváron, a Barabás Miklós Céh országos tárlatán.
Siklódi Zsolt ötvenegyedik születésnapját már nem érte meg, de félszáz év alatt annyit teljesített, mint sokan a duplája alatt sem.
1966. június elsején született, a művészeket oly gazdagon termő Sóvidéken, Szovátán. A Kolozsvári Képzőművészeti Egyetem elvégzése után Bukarestbe került, hogy aztán a Gyergyószárhegyi Művészeti és Kulturális Központ művészeti vezetőjeként léptesse életbe művészi, művészetszervezői elképzeléseit, amelyek a Székelyföldi Grafikai Biennálékon csúcsosodtak ki. 1994-ben Bukarestben országos grafikai díjjal jutalmazták művészi tevékenységét, 2006-ban elnyerte a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma művészetpedagógiai díját és a Nemzeti Kulturális Alapprogram alkotói ösztöndíjában is többször részesült.
Tartalmas és mozgalmas élete tragikus hirtelenséggel ért véget.
Kedves Zsolt, nyugodjál békében! A nyugalom, a csend, a sokarcú csend világa immár örökre a tied...
Emlékedet megőrizzük.
