Csak futóknak
Tél:
A fejlámpám fényénél úgy jönnek szembe a hópelyhek, hogy úgy érzem, a sci-fi filmekből az egyik kedvenc űrhajómmal száguldok. Azon ábrándozom, mitől mentsem meg a világot, ha már így alakult. Marhuló marslakóktól, gyanakvó űrgyíkoktól...
Azaz inkább ábrándoznék, mert balról rohan felém egy kutya. Támad. Vajon miért? – kérdem magamban, hiszen kutyás vagyok, szeretem őket. Talán mert futok. Lehajolok, egy darab fagyott havat veszek a kezembe. Megfordul. Folytatom az utam. A legkisebb ágakon is ujjnyi hó áll, a tél még egy utolsó gyönyörű nekifutással átgyúrja a tájat.
Ekkor üti meg a fülem. Zene. Fura, csak egyetlenegy hangszer. Talán hegedű. Nézek, de ott, ahonnan a hang jön, csak az erdő van. Már hangosabb. Szaxofon. Ez jazz. Lazább, free és jazz. Az erdő jazzt dudorászik, nem vitás. Picit szomorkás, vagy távoli, talán a hónak üzen, búcsúznak már.
Ahogy visszafelé haladok, azt kívánom, hogy halljam még a dallamot. Legyen még zene. És tessék. Újra ott a jazz, a szaxi. Rég esett valami ennyire jól. Nagyon nézem a helyet, ahol a hang forrásának lennie kell. Végül meglátom: két srác, feketébe öltözve. És igen. Az egyik kezében ott a hangszer. Megtapsolom, anélkül, hogy megállnék.
Nyár:
Most a juhos bácsimról lesz szó. A juhos bácsim nevét nem tudom, de nem is lényeges. Van némi cinkosság köztünk, annak ellenére, hogy egymásnak nagyjából szöges ellentétjei vagyunk.
A juhos bácsival futás közben szoktam találkozni, rendszerint ott a református templommal egy vonalban, a felső mezei út széle felé. Sok legelő, kaszáló nincs, de annyi épp akad, amennyi neki kell. Nincsen sok juha. Néha csak három, de nyár végére kerül öt-hat.
A rituálé úgy fest, hogy én a néhai Cámpi egyszer volt kovácsműhelye irányából érkezem, a kavicsos emelkedőn felfele. Kutyástól, mert ez kutyás tevékenység. Először a magas sárga ház mellett haladok el, majd kertet kert után hagyva jutok el addig a pontig, ahol már a falu mindkét templomát jól látom. Búzatáblák és gyümölcsfák, épülő házak, gondos kertek, néhány sörösflakon és cigarettadoboz között visz az út.
Ha tavasz van, vagy ősz, nem nőtt még magasra a gabona, vagy már le van minden aratva, akkor messzebbről pillantom meg. Rendszerint sámlin ül, vagy a botjára támaszkodik. Ahogy én beszélek a kutyámmal, ő is szól a juhaihoz. Néha a kutya, néha az én közelségemre erednek futásnak, de 10-15 méter múlva elpárolog az ijedtségük és megállnak.
A szemem sarkából lopva nézem, bámulni sem akarok, de főként arra vagyok kíváncsi, hogy mit csinál, hogyan viselkedne, ha épp nem látná más. Nagy ritkán váltunk pár szót is, persze semmi mélyet, elvégre én nem lassítok, meg amúgy sem ismerjük egymást, csak így ni, látásból.
Azért szeretek a juhos bácsival találkozni, mert arra emlékeztet, hogy van biza más élet is, mint az enyém. Kapkodás, káosz helyett a szentkirályi határ. Monitor előtti görnyedés, vagy kávészünetek helyett lassú lépések, a füvet rongyként tépő bárányok részéről. Mozgáshiány helyett kitartó séta.
Nem tudhatom, de úgy gondolom, hogy a kedve is jobb, mint az enyém. Nem aggódik. Nem fél. A kora miatt túl van egy csomó dolgon, ami előttem kissé nyomasztóan tátong. Vannak ilyen idős emberek: derűsen egykedvűek. Vagy egykedvűen derűsek. Ezt már látom az arcán. Kisimult arc, amit bár kicserzett a nap, mégis pirospozsgás, halvány ősz borostákkal, amik szikra módjára verik vissza a napsugarat. Ing van rajta, kissé kigombolva, meg valami sapkaféle. Nem lehet augusztusban egész nap hajadonfőn járkálni a mezőn. Öregesen megy a juhai után.
A juhos embert mindezekért csodálom. Mondanám, hogy majd egyszer én is így, de valószínűleg nem. Béküljön ki az ember azzal, hogy más a természete és alighanem az életstílusa is. Titkon azért remélem, hogy még jó sokáig ott áll a juhaival és emlékeztet arra, hogy ha éppen nem is jut nekem, de azért van sokkal szelídebb élet.
Az elmúlt pár év alatt arra a következtetésre jutottam, hogy a futás mégsem múló szeszély az életemben, hanem olyan tevékenység, amelyet még jó ideig kívánok űzni. Így történt, hogy a tavaszi sár után már tikkasztó hőségben szaladtam, némiképp később pedig már színes levelek közt, amit tükörjég és hó váltott fel. Ez történik, ha az ember kitartóan űzi a hobbiját. Az előzőkben a télről és a nyárról írtam, jöjjön tehát a tavasz és az ősz. Hogy csavarjunk egy kicsit a dolgokon, legyen a sorrend fordított.
Ősz
Ez a történet, olyasmi, amit a szemem sarkából követtem. Ez Józsi története. Ősszel, ahogy az idő is morcosabb lesz, a mező kellemetlen futótalajjá válik. A szekerek kerékvágásai feneketlen pocsolyákká alakulnak, a szántott föld pedig kilóslag ragad az ember lábára, ráadásul könnyű megcsúszni, elesni, megrándítani a lábat. Ilyenkor, kényszerből a futópályát választom, a gumírozott utat, ami lábbarát és főként nem sáros.
A futópálya külön világ, olyanszerű, mint Rejtő Jenő kikötői. Késelés és verekedés nincs, cserében nagyon sokféle ember, kaszt akad. Elsőként ott vannak a profi sportolók, akiket könnyen felismernek a lelkes amatőrök: villámgyorsak, összeszedettek, lépésük könnyű, kecses. Vannak a futóbolondok, akiket irodai hétköznapjuk közben egy dolog mozgat, mégpedig az, hogy végre futócuccra cserélhessék az öltönyt, csodabogarak, akik mezítláb, vagy farmernadrágban próbálkoznak, és ott van Józsi.
Józsi majdnem a csodabogár kategóriához sorolható, csak annyi hibádzik, hogy Józsi nem szalad. Ő gördeszkázni szokott, de ezt csak sokkal később tudtam meg. Józsi kötelezően hozzátartozik a képhez. Huszonvalami srác, láthatóan rossz anyagi háttérrel, amiből próbál deszkás, hip-hopos külsőt varázsolni magának. A telefonjából is ilyen zene szól, nem vagyok ezen a téren otthon, de Snoop-ot felismertem. A telefon és a gördeszka azonban nem minden, amit Józsi magával cipel. Van egy kelepelője és óriás elemlámpája is. Mielőtt valaki habókosnak gondolná, elmondom: ez a két utóbbi felszerelés a csókák ellen van. Ahogy Kolozsvár, úgy Sepsiszentgyörgy parkját is ellepték a csókák, a lakosság pedig nem díjazta a fákról alápottyanó fehér zuhanyt. A madárvédők és felháborodott polgárok végül konszenzusra jutottak, elemlámpával és kelepelővel zavarják el a nemkívánatos szárnyasokat a városból. Működött és működik azóta is. Józsi is ezt teszi, a sportpályát övező fákról ő hessegeti el a csókákat. Persze ettől még nem kellene a helyszínen lennie. Ennek más oka van.
Józsi ugyanis konkrétan a futópályán lakik. Illetve mellette, abban a kuckóban, ahol korábban a bírók, újságírók húzták meg magukat. A köreimet róva arra gondolok, hogy így szeptemberben már kicsit ropogós a levegő, még elég jó megoldás a kuckó, de mi lesz Józsival télen. Nem tudok válaszolni, ahogy körbe-körbe megyek, nézem a nyers arcvonásoknak szögesen ellentmondó álmatag tekintetet, a napcserezte bőrt és a leharcolt gördeszkát. Valami csak lesz, gondolom, mert nem támad semmi jó ötletem, hogy miként oldjam meg Józsi otthontalanságát.
Tavasz
Naptárilag tavasz van. Ez így stimmel, csak épp a természetnek esze ágában sincs tudomást venni a dologról. Vagy én tévedek?
A mai futáshoz hosszabb utat tűztem ki a város végén az őrháztól a fürdő épületéig szaladok, ez durván 14 km. Nagy terv, csakhogy a jobb lábam nem szereti az aszfaltot. A jobb Achilles-ínam sajog, a lábfejem zsibbad. Baljós jel, próbálok a terhelésen könnyíteni. Bekanyarodok az erdőbe. Itt azért van már a tavasznak némi előszele. Igaz, hogy a hó felső rétege kristályos, porszerű, de alatta már felolvadt, újra megfagyott rétegen csúszkál a cipőm.
Nagyon szeretem ezt a részt: a fák egyszer csak lemaradnak, kilépek a legelőre, a táj pedig kinyílik. Látszik a Kárpát-kanyar, a Csukás, a Nagykő-havas, háttérben a Keresztény-havas. A lankás legelőn elolvadt már a hó, a lábamnak jól esik a lejtő. Lassan visszakanyarodok az erdőbe, kerülgetem a pocsolyákat, az alig megkörmödző jeget. Persze reménytelen, a cipő alatt reccsen a jég, a textil átázik. A lábam kimelegít a vizet és kiérek a motocross pályához. Úgy tűnik, a motorosoknak nincs kedve ilyenkor gyakorolni, enyém a domb.
Bár foga van még, de szikrázik a nap. Érzem a melegét az arcbőrömön, nem tudok ellenállni, lehunyom a szemem. Pár pillanat az egész, elvégre futok, jó lenne a lábam elé nézni. A gondolatmenetemet csilingelés töri meg. Valami ütemesen dobol és csilingel. Ahogy a hang irányába nézek, csillogást látok. Mintha csillámport szórt volna valaki a levegőbe, úgy kavarog a hó. Szaladó lovak érkeztek mellém, szinte a semmiből, egészen szürreális, ahogy a patkójuk nyomán égbe emelkednek a hókristályok. Az örkői cigányok lovai lehetnek, azok szoktak erre kószálni. Apró csengettyűk is vannak rajtuk, talán azért, hogy gazdáik tudják, merre keressék őket, talán csak úgy, szokásból. Huncut jószág a ló, alkalmanként játszótársnak tekint egy vadidegent is. Most engem kísérnek el 200-300 méteren, nyomunkban csillog a hó, élvezzük a tavaszi nap első meleg sugarait.
