Rendkívül olcsó repülőjegy, ingyenszállás
Gondoltam egyet, s még szeptember első napjaiban lefoglaltam a repjegyet. Születésnapom alkalmából miért ne látogassak meg egy új országot, főleg, ha ennyire olcsó a menettérti jegy, odalent pedig meleg van és pálmafák várnak ránk. Szomorúan tapasztaltam viszont, hogy az évek során radikálisan megváltozott a Kanapészörfölők (www.couchsurfing.com): bár több mint huszonöt személyre szabott szálláskérést küldtem, csak negatív válaszokat kaptam. Felhígult a kereslet és a kínálat egyaránt. Egyre többen már csak az ingyenszállást vadásszák, ami az évek során keserű szájízt hagyott sok lelkes házigazdában. Ebben a közösségben rendkívül fontos az, hogy a házigazda érezze, tudja: korántsem csupán az ingyenszállás a fontos, hanem az iránta való érdeklődés, nyilvánvalóvá tegyük, hogy vele is időt szeretnénk tölteni. Legtöbben természetesen humánus meggondolásból fogadnak be olyan utazókat, akiknek nincs anyagi lehetőségük szállodában, panzióban megszállni, ugyanakkor viszont kíváncsiak a befogadott személyre, érdeklődnek kultúrája, hagyományai, gasztronómiai szokásai és receptjei iránt. Nos, negyven fölött az ember már amúgy sem a tinik, hanem az érett, meggondolt, kiszámítható és nem feltétlenül a hajnalig bulizók társaságát keresi. Újságírónak pedig az élmény és a cikk szempontjából alapvető, hogy a város turisztikai látványosságai mellett (az ezekkel kapcsolatos információkat az érdeklődő amúgy is megtalálhatja a világhálón) leríjon egy nevet, bemutathasson egy személyt, leírhassa a közös élményeket, a helyi ember milyenségét, életszínvonalát, -stílusát, értékrendszerét. S ezt beszélgetés, együtt töltött idő nélkül nem lehet. Ráadásul sokkal tartalmasabb információkat szerezhetünk, számottevőbben gazdagabb élményekben lehet részünk, ha a várost egy helyi lakos szemén keresztül is látjuk.
Mind a lisszaboni, mind a portói szállást csupán hihetetlen szerencsével sikerült intézni. Mivel sem Portugália fővárosának, sem pedig a portói CouchSurfing tagjai nem tudtak befogadni (elutaztak, már másoknak ígérték a kanapét vagy a külön szobát), mi több, az utolsó pillanati szálláskeresés (last minute couch) csoportban sem vették a lapot a tagok, előbbi település esetében a BeWelcome.org testvérplatformon próbálkoztam. Itt a Lisszabon csoportba írtam kérést. Meglepődve tapasztaltam, hogy a csoportnak csak egy tagja van, a moderátor. Személyes üzenetet küldtem Luisnak. Azt írta, disszertációja miatt keveset tud ugyan foglalkozni velünk, de szívesen befogad. Feltéve, ha nem zavar a két macskája, s az, hogy egy külön szobában elhelyezett matracon kell aludnunk. Nem vagyunk finnyásak, alkalmazkodunk, közöltem vele. Tudatta, Lisszabon belvárosától messze, a folyó túlsó partján lakik. Ez sem akadály. Portói házigazdánk profilján viszont az szerepelt, naturista, s meztelenül jár a házban. Tizenegy éve vagyok tagja a Vendégszeretők Klubjának (www.hospitalityclub.org), 2006-ban regisztráltam a Kanapészörfölők weboldalán, sok érdekes, mi több, furcsa házigazdával kerültem kapcsolatba (laktam már anarchistánál, homoszexuálisnál stb.), de ilyesmi senkinek sem szerepelt az adatlapján. Természetesen, hogy mindkét személy referenciáit alaposan elolvastam, a befogadott vagy az őket ugyanabban vagy más országban befogadók szövegei ritkán térnek el a valóságtól. Mindkettőjüknek kiváló referenciáik voltak azoktól, akiket elszállásoltak, vagy azoktól, akik nekik biztosítottak alvási, tisztálkodási és főzési lehetőséget. Így hát annyit kellett csupán tisztázni: Luis Eduardo portói házigazdánk valóban meztelenül akar járni a házban, s ezt tőlünk is elvárja? Megnyugtatott: nem. Mosollyal arcunkon fogadjuk el a felajánlott szállást, s nem bántuk meg, rendkívül pozitív élményben volt részünk!
Hajdanán itt kötöttek ki a híres portói bort szállító hajók
Egyből feltűnt a helyiek kedvessége
Ismét a 12 éves, rozsdás Dacia segített ki. Egy nappal korábban kimentünk Budapestre, Étienne barátom jóvoltából igen jó körülmények között pihenhettünk. Természetesen ismét a metróval és a reptérbusszal mentünk ki a Liszt Ferencre, a gép nem késett. A háromórás és negyvenöt perces út során többször megbántam, hogy nem tettem magamhoz a mini játékkártyákat…
Leszálláskor a melegre lettünk legelőször figyelmesek. S a helyiek kedvességére. A turisztikai iroda munkatársa azonnal közölte: ne a metrómegállónál levő jegyautomatáknál, hanem még a felszínen, pontosabban a repülőtér bejárata közelében, kifele menet jobbra, a pirosra festett metróbejárat mögötti pénztárnál váltsunk ki kártyát, s azt töltsük fel pénzzel. Kiváló tipp: lent valóban hosszú sor kígyózott.
Metróra ültünk, földalatti váltással, végül pedig komp és villamos segítségével értünk el házigazdánkhoz, két és fél óra alatt. Kül-külváros. Ezt úgy is észrevettük, hogy szinte csak az itt létrehozott szociális lakásokban élő színesbőrű bevándorlókkal találkoztunk. Meglepődésünket megpróbáltuk azzal palástolni, hogy – bár hátizsák volt rajtunk – igyekeztünk a legotthonosabban viselkedni, mosolyogni, mímeltük, hogy be akarunk térni egy kocsmába. Kérdezősködni azért nem mertünk, off-line navigációval leltük meg a házigazdánk lakását. Luis mosolyogva fogadott, két macskája azonnal elterelte róla a figyelmet. Programozó, éppen könyvtáraknak ír szoftvert. Ennek segítségével, reméli, a kulturális intézmények sokkal könnyebben nyilván tudják tartani a kikölcsönzött könyveket, s hatékonyabban menedzselni tudják az alkotásokat.
Kül-külváros bevándorlókkal
Luis azért költözött a kül-külvárosba, mert rendkívül alacsony a lakbér. – Nem zavar, hogy bevándorlók közelében lakom. Nem bántottak. Igaz, a dombon nem merek felmenni, oda ti se andalogjatok. Veszélyes lehet. Mindenki ismer mindenkit, arra talán egyetlen fehér ember sem jár – tanácsolta. Másnap azért bementünk vásárolni sört. Megismerkedtünk a kedves elárusítónővel, megkérdeztük a nevét. Arra gondoltunk, ha gond van, elmondjuk a nevét, s hátha nem bántanak. Egyébként is azután minden este sörrel a kezünkbe mentünk haza, lássák, „helyiek” vagyunk, éppen csak egy kis itókáért ugrottunk ki. A színesbőrű bevándorlók szegregációja mellbevágó volt: míg a szegény és gazdag rétegekhez, illetve a középosztályhoz tartozó fehér emberek többnyire a belvárosban, illetve az ehhez közel elő külvárosokban laknak, addig a bevándorlóknak 15-20 kilométerre kell lakniuk a belvárostól. Sok részeget (vagy drogost) láttunk az utcán. Házigazdánk elmondása szerint sötétedés után a legbiztonságosabb a Pragal metrómegálló közelében levő benzinkúthoz kenyérért menni, ugyanis az állomás környékén kamerák vannak, s „ott a rossz fiúk már nem mernek rosszalkodni”.
Elgondolkodtunk azon, milyen élete, s főleg fejlődési és kitörési lehetősége van egy itt felnövő színesbőrű fiatalnak. Lényegében semmilyen. Házigazdánk elmondása szerint amennyiben nem tűnik ki valamelyik sportágban, vagy véletlenszerűen fel nem fedezik valamelyik esetleges tehetségét, a bevándorló életét alkoholizmus, drogok és bűncselekmények jellemzik majd. Ezekért mi, a többségiek vagyunk elsősorban felelősek, vélekedtünk a helyi sör (Super Bock) szürcsölgetése közben. A sör kapcsán természetesen felmerül polgármesterünk is, mesélek a kétnyelvű helységnévtáblák ügyéről, s elújságolom, hogy sajnos korántsem olyan szuper a helyzet.
Történelmi súlyú köztér és… mesebeli paloták
Szombaton ismét villamos, komp és metró. A Praça do Comércio tér verőfényes napsütésben fogadott. José király lovas szobrának a hátánál levő Rua Augusta diadalív tetejéről (ahova a 18,5 euróért kiváltott Lisszabon Kártyának köszönhetően ingyen mehettünk fel) tekintettünk az öbölre, amely az Atlanti-óceánhoz visz. Megannyi történelmi jelentőségű esemény zajlott itt az idők során: a Lisszabon városát szinte teljes mértékben tönkretevő 1755-ös katasztrofális földrengés után kapta jelenlegi kinézetét, de azelőtt is a város szívének tekintették. Századokon át kikötőként használták, itt tették ki értékes rakományaikat a portugál tartományokból érkező kereskedelmi hajók. Mondhatni ugyanakkor, hogy ugyanitt ért véget a portugál monarchia: 1908. február 1-jén a Republikánus Párt két merénylője lelőtte I. Károly királyt, a trónörökös, Luís Filipe halálosan megsebesült, Manuel herceget pedig karon találta a golyó. A két férfit a helyszínen megölték, de két év múlva a Republikánus Pártnak sikerült kikiáltania a Portugál Köztársaságot.
Gyönyörű a kilátás a diadalív tetejéről: bár az ország az Atlanti-óceánra néz, az építkezési stílus mégis a mediterrán országokra emlékeztet. Ugyanezt láttam Olaszországban, illetve Franciaországban. A kicsiny lakásokban kevés a hely: a Kanapészörfölők egyik tagja figyelmeztetett is, nehéz lesz szállást találni, ugyanis legtöbben egy szobában laknak, főleg a belvárosban, a nappali pedig igen kicsi.
Még ő is az épület csodájára jár
Miközben a Sintrába induló vonatot vártuk, egy sirállyal barátkoztunk. E madár mindenhol jelen van Lisszabonban. S nem fél, főleg, ha nejlonzacskó zörgését hallja. A Világörökség részét képező város palotái olyanok, mint a mesekönyvből kiragadott architekturális óriások, láttuk vasárnap, mert szombaton már nem lett volna érdemes elmenni. A Lisszabon-kártyával ingyen vehettük igénybe a Sintrába menő vonatot, így máris majdnem tíz eurót spóroltunk meg. A helyszínen sajnos esett az eső, így a 435-ös kisbusszal (a 434-es körbevisz, de rettenetesen zsúfolt) csupán az egyik palotát tekintettük meg: Quinta da Regaleira. A 19. századtól a portugál királyok nyári rezidenciájává vált Sintra egyik varázslatos helye ez, amelyben az 1755-ös földrengés jelentős kárt okozott. Az eső ellenére élmény volt sétálni a szökőkutak, faragott kőpadok között. A kápolnában csigalépcsőn mentünk fel az emeletre, majd az alagútba. Picit felmelegedett az idő, s köd telepedett a tájra: igazán misztikus volt a hely.
Torony, emlékmű és… geoláda
Természetesen a Belém-tornyot sem hagytuk ki: a 16. századi erődhöz sajnos zárás után érkeztünk, így csak kívülről tekinthettük meg a dúsan faragott erkélyekkel és tornyocskákkal rendelkező part menti épületet. Útban a buszmegálló fele eszembe jutott, hogy geoládát is kellene találni: minden országban legalább egyet illik felfedezni, már csak azért, hogy rálátásunk legyen az itteni játékosok stílusára. Nos, hát ilyen szempontból is innovatív, leleményes és ötletes arcát mutatta meg Portugália: a geoláda egy híd vaspillérének a belsejéhez volt rögzítve. Eddig semmi különleges, mondhatnák a geoládások. Igen ám, de nem akárhogy. A ládát nem lehetett eltávolítani a helyéről. Ez már különlegesnek bizonyult. Egy kampó viszont segített abban, hogy a doboz belsejét lefele húzhassam, akárcsak egy függőlegesen elhelyezett gyufásdobozra rögzített fogantyú. De ekkor is csak egy fémszerkezet mutatta meg magát az okostelefon elemlámpájának fényénél. A jobb szélén viszont szűk rést vettem észre, a ládát megtalálók jegyzékét tartalmazó papírnaplót viszont nem tudtam kivenni. Ám amikor a nálam levő golyóstollal picit megnyomtam a lapokat, ezek kijöttek a jobb szélén. Beírtam a Don Olivio geoládás becenevet, s mindent visszahelyeztem. Micsoda élmény, micsoda geoláda! Rengeteg időt és energiát fordíthatott a tulajdonos a kitalálására és kivitelezésére. Nem véletlenül, ugyanis a ládát a Portugália által 1961 és 1974 között az afrikai gyarmatok megőrzéséért folytatott háborúban elesett katonáknak állított emlékmű közelében helyezték el, annak érdekében, hogy ilyen módon ide csalják a geoládásokat. Elvégre ez is a geocaching célja: érdekes, szokatlan, történelmi jelentőségű helyeket, műemlékeket, emlékműveket megmutatni a látogatónak. Van olyan személy, aki csupán a geoládákon keresztül akar felfedezni egy várost: szerencsére sok olyan speciálisan létrehozott geoláda van, amelynek segítségével véghez viheti tervét.
Közúti-, gyalogos- és közszállítási forgalom egyetlen hídon
A napi programból semmiképp sem maradt ki a híres 28-as villamos: a helybéliek által is használt tömegközlekedési járművet nagyon jól megtervezték, kiválóan alkalmazkodik a lisszaboni földrajzi viszonyokhoz. A dimbes-dombos terep nem akadály, sem pedig a rendkívül szűk utcák, képes bárhova felkapaszkodni. Azért a gépkocsivezetők is tiszteletben tartják a sárga csilingelőt: mihelyt megjelenik, az autósok azonnal odébb állnak. Amikor csilingelnie kell, a gépkocsivezető padlógázt nyom: a villamosvezető amolyan kis diktátorként vonul végig az utcákon, sok esetben csupán centiméterre haladva el a leparkolt járművek mellett.
A villamosvezető ismeri a helybélieket, a végállomásnál csak a buta turistáknak kiabálja: LESZÁLLÁS! Ezt mindenki mosollyal fogadja, s készségesen tesz eleget a „kérésnek”.
Este a Fertagus cég vonatjával mentünk haza annak érdekében, hogy áthaladjunk azon a hídon, amelyik kísértetiesen hasonlít a San Franciscóban látottra. Bár besötétedett, mégis látni az öblöt és az óceánt. Gigantikus, megható építmény az Április 25. híd. A 2,2 kilométeres építmény a Tejó folyót íveli át 70 méter magasságban, hatsávos autóút és egy kétvágányú vasúti pálya található rajta. Naponta átlagosan 150 ezer autó és 157 vonat halad rajta keresztül.
Pálmafák, hajókázás: irány Porto!
Még aznap, vasárnap este elbúcsúztunk házigazdánktól, Luistól, buszra ültünk, s 20 euróért a Sete Rios buszállomásból a Rede Expressos céggel három és fél óra alatt Portóba értünk. Későre járt az idő, azonnal metróba ültünk, de a Luis Eduardó lakásához menő utolsó villamost már nem értük el, taxiba kellett ülnünk. Szerencsére rövid a táv, 8 eurót kellett fizetnünk. Házigazdánk… forró levessel várt. Nem hiába írtak annyi jót Luis Eduardóról a Kanapészörfölők oldalán. Mi több, francia ággyal ellátott teljesen külön szobát bocsátott a rendelkezésünkre. Fáradtak voltunk, nyolc órán át nyomtuk az ágyat.
Pálmafák látványára, verőfényes napsütésre ébredtünk, indulhat a városlátogatás. A Portói Turisztikai Iroda jóvoltából ingyenes városkártyában részesülünk, amelyet azonnal egy kilátóra történő belépésre használtunk. Itt barátságosabb, közelibb, tájba simulóbb a folyó, mint Lisszabonban. Minden otthonosabb, kisebb, barátságosabb, közvetlenebb. Még az emberek is. Óriási előnyt jelentett, hogy egy olyan külvárosban laktunk, amely nincs annyira messze a város főterétől.
Első állomásunk a Tőzsde Palotájába vezetett. Az előcsarnok mennyezetén azon országok címerei, amelyekkel Porto kiváló kereskedelmi viszonyban volt: Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia. Az idegenvezető megkért mindenkit, mondják, milyen országból érkeztek, hadd lám, szerepel-e az állam címere a mennyezeten. Egy férfi büszkén mondta: Szlovákia. „Nos, hát az ön országa az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott, annak a címere pedig ott van” – mondta a hölgy. Erdélyt meg sem említettem…
A leglátványosabb az arab szoba. A muzulmán világ építészeti és dekorációs motívumaival díszített helyiséget képtelenség csak néhány percig csodálni: a csoport távozása után visszalopakodtam, és hosszú percekig csodáltam a termet. Nem véletlen, hogy ennyire csodaszép az egész épület: 67 évbe telt, míg befejezték…
A fétis neve: Fiat Puntó
A portói embereknek valamiféle fétisük lehet a Fiat Puntóval. Nem túlzok: szinte minden harmadik-negyedik gépkocsi az olasz gépjármű-gyártó nevét öregbíti. Könyvelő házigazdánk magyarázata: kicsi, olcsó, keveset fogyaszt, kevésbe kerül a fenntartása. Lius Eduardónak egyébként nincs gépkocsija: gyalog megy a metróig, s szinte kizárólag közszállítással jár. Külön felhívta a figyelmünket, hogy például a São Bento vasúti pályaudvar nem csupán a vonatokról és utazóról szól, ez Európa egyik legszebb pályaudvara: a portugál mázas mozaikcsempék (azulejo) felhasználásának egy csodálatos példája. A kék-fehér, több ezer mozaikdarabból álló képek Portugália történetét mutatják be. A csempéket Jorge Colaço, a korszak legismertebb azulejo festője készítette. Bár már a XIX. század végén megálltak állomásán a vonatok, az épületet hivatalosan 1916-ban adták át, a mozaikképek 1905 és 1916 között kerültek mai helyükre.
Stílusosan ért véget portói látogatásunk: a városkártyával fejenként csak 10 eurót kellett fizetnünk a Manos do Douro cégnek az 50 perces hajókázásért. Ráadásul három helyi pince borkészletéből kóstolhattuk meg ingyen Bacchus csodás nedűit… Hiába, a portói édes és félédes és az izraeli bor a kedvencem…
A naplemente az Atlanti-óceán partján ért. Immár csak a dél-amerikai part hiányzik. Hátha valamikor oda is indul fapados repülőjárat, s sikerül eljutni majd… Argentínába…
