Pogány zsoltár
Villámvignetták
Villámvignetták
Vissza

Pogány zsoltár

Az istenhit is ott settenkedett körülöttem. Ha Iokaszté és Laiosz csődöt mondanak, az ember kritikus szemmel figyeli a nagy történeteket, és véglegesen kiábrándul abból, akibe sok bizalmat fektetett, és úgy érzi, visszaéltek vele. Az egyik ilyen embert megemlítettem a licis emlékeim között.

Az istenhit is ott settenkedett körülöttem. Ha Iokaszté és Laiosz csődöt mondanak, az ember kritikus szemmel figyeli a nagy történeteket, és véglegesen kiábrándul abból, akibe sok bizalmat fektetett, és úgy érzi, visszaéltek vele. Az egyik ilyen embert megemlítettem a licis emlékeim között.

A nagy történetekből egyedül Isten tért vissza. Keresem, kutatom, fohászkodom hozzá, könyörgök, hogy legyen. Jézusban vélem megtalálni, Isten legszebb alakjában, ebben a szelíd, határozott, olykor kétségbeesett fiúban.
Talán magánvallás ez, ami persze nincs. De a kultúra azért is annyira felemelő, mert minden történetnek van érintkezése mások történeteivel, folytatása mások történeteiben.

Ennek a keresésnek köszönhető, hogy találtam néhány papot, akihez közeledni tudtam, és akivel elbeszélgetek olykor. A templom még mindig gátlásaim színhelye, még mindig nem érzem azt, amit éreznem kellene: hogy találkozom vele. Balassi, Ady, Szilágyi Domokos verseiben, Mozart Requiemében, Britten War Requiemében, Arghezi zsoltáraiban ott van, számomra is. A kultúra mindig is több volt nekem, mint ismeretek és érzések tárháza: otthonra leltem benne, kipárnáztam a vackomat, minden emeletén jól érzem magam. Talán ez is Iokaszténak és Laiosznak köszönhető.

Aki jól talál

A Bolerót is ebből a Iokaszté-Laiosz problémáról írtam. Először 2011-ben mutatták be felolvasószínházi előadásban, Salat Lehel rendezésében, másodszor 2013-ban, Albu István rendezésében. Egyik nagyobb élmény volt, mint a másik, legalábbis nekem.

Most már nem próbálkozom drámaírással, mert a színházak filozófiája más, és drámát fióknak írni elég gyomorkeserű foglalkozás. Nekem azonban jó volt azért is, mert közelebbről is belepillanthattam ennek a furcsa üzemnek a működésébe.

A plakát a színház fokán – elmondhatatlan gyönyörűség, nem is hittem, hogy megélek valaha hasonlót. És mégis megéltem, mégpedig akkor, amikor Salat Lehel és Márkos Albert bemutatta a Lélekcsöndet.

Azt a gondosságot, alaposságot, aprólékosságot, azt az utazást verstől szívig, szívtől csellóig, sorsig, végzetig, színpadig, amit Lehel tett a verseimmel, nem lehet elmondani. Ahogy egymáshoz találtatta a soraimat, kitalálta a díszletet, megtalálta a zenészt: mindegyre csak talált, és jól talált. Marosvásárhelytől Udvarhelyig, Kolozsvártól Gyergyóig, Váradtól Szeredáig sokfelé meghordozta, és úgy tapasztaltam vagy hallottam, mindenütt megérintette a közönséget.

Én meg csak pislogtam. Mindegyre megdöbbentem, hogy olyan embereket látok, akiket könyvbemutatókon ritkán vagy soha, olyan ismerősök jönnek felém, akikkel évtizedek óta nem találkoztam, mindegyikük ragyogó arccal, a beszélgetés vágyával a tekintetében, és ezt a vágyat a verseim keltették bennük.

A Lélekcsönd a válás nyomorára és a szerelem szökőkútjaira épül. Miközben hárman vannak a színpadon, az egyik közülük a közönség soraiban is ott feszeng, ha teheti. És nem érti, mi történik benne, de nagyon örül neki.

(Borítókép: Márkos Albert és Salat Lehel a Lélekcsönd című előadásban. Fotó: Márkos Tamás)


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Tengerparti járatokat indít júliusban a ...
Koronavírus – Újabb 187 ...
Négyen a nagyágyon: Keresztelünk ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ