Nem lesz mindig ilyen az idő
Vissza

Nem lesz mindig ilyen az idő

Iszonyú hangos csörömpölésre ébred; kiugrik az ágyból és rohan ki az ajtóhoz, a lépcsőházból jön a zaj. Több álmos lakó is kíváncsi; van, aki ingerülten felemeli a hangját: hogy már aludni se lehet. Kiderül, hogy a szélvihar olyan erővel csapta be a harmadikon az ablakot, hogy az apró szilánkokra törött, és úgy terült szét az egész lépcsőházban. A ház gondnoka is kicsoszog az odújából, fogja a fejét, hogy most mennyit térít ebből a biztosító, menjenek, feküdjenek vissza, mire munkába mennek, eltakarítok mindent, úgysem tudok már visszaaludni.

Ő annak örül, hogy a gyerekek az egész hangzavarból semmit se érzékeltek; hajnali fél 5-kor legmélyebb álmukat alusszák. Már nem tud visszaaludni, felteszi a kávét, és ellenőrzi az ablakokat, inkább újra kinyitja, majd becsukja őket. Az ablakon keresztül is elképesztő a kinti látvány: jégtakaró borítja a széles sugárutat, nagy darab, leszakadt fahusángok hevernek mindenütt, megcsonkított fatörzsek, felborított kukák, amelyek tartalmát a szél szanaszét sodorta. Ilyen lehet az apokalipszis, csak kicsiben, gondolja Judit, majd bekapcsolná a rádiót, de áram sincs, a kávé meg kifolyt a kotyogóból, mind a 4 deci szépen lecsöpögött a kályhán, a padlóra érve pedig beterítette fekete színével az összes befizetendő számlát, a gyerek útlevelével együtt. Dühében könnybe lábad a szeme, bosszantja, hogy ennyitől is ennyire elérzékenyül. De nyárra kell útlevél, mert azelőtt való este vette meg épp a repjegyet a török riviérára, azért volt elöl az okirat is, és akkor most majd kezdheti újra az egészet. Csak lennének már a tengerparton, oda vágyik már február eleje óta, a január még úgy ahogy elviselhető volt, de a február minden napja rémes a végtelennek tűnő sötétségével, azzal, hogy nem látszanak a csillagok, és hogy a járda közepén kell menni, olyan ridegek a házak falai. Márciustól már a gyerekekkel közösen számolták a napokat, április bolondos, de a május az lesz az igazi, akkor még zöld a fű, a visszatérő madarak lelkesen csiripelnek, anya, mondtam már, hogy a gólyatöcs az év madara, persze, kisfiam, csak látnánk egy gólyát a fészkében nyugodtan ülni, mert a gólyák is a meleget szeretik, minél közelebb a naphoz.

A gyerek kibotorkál, kérdezi: hány óra, hogy ilyen sötétség van kint? Ő próbálja elterelni a figyelmet a zord időről, ami egyre csak zordul, belül már ő is olyan, mint a kinti időjárás: egész nap szótlanul, csendben dolgozik, estére pedig összegyűl benne a napi düh, idegesség a munka, a gyerekek, és a bezártság miatt; és ha egy kicsit is megbillen, kitör belőle a tornádó, és visz mindent magával, ami csak az útjába kerül.

Már nincs mivel hitegetnie a gyerekeket: rohannak a buszmegállóba, de azalatt a 200 méter alatt is elkapja őket az eső. Késnek a buszok, nem működnek a jelzőlámpák, teljes a káosz.

Felgyúródnak a buszra; az ablakok zárva, bepárásodva. Folyik róla a víz, pedig nem az az izzadós típus. Rápillant az okos telefonjára, ami pirosan villog: jelzi, hogy hőségriadó van, 38 fok. A buszvezető bekapcsolja a hangosbemondót: kérik az ablakokat nem kinyitni, mert működik a légkondicionáló. Ahányszor lefut a szalag ezzel a felhívással, annyiszor mordulnak fel az emberek. Mindenki elcsigázott a melegtől, mintha minden lelassult volna kicsit. Az autósok is óvatosabban haladnak a forró aszfalton. A vízművektől zacskós vizet osztogatnak; a melegtől ájuldozókat slaggal külön arcon locsoloják. Mindenki hápog, pedig erre vártak, hogy legyen végre meleg, ne essen az eső, süssön a nap. Ő is így van ezzel: a gyerekek jobban bírják a meleget, most a strandra

tartanak a buszon; az izzadságcsepp épp az ajkára csöppen, benyalja, nem is olyan sós, mint ahogy emlékezett az ízére. A busz a strand bejárata előtt áll meg, hosszú a sor, mindenki csobbanni akar.

Előtte a sorban egy pár áll: mindketten tetovált testűek; a férfi testén szétterülő alkotást elnézve arra a következtetésre jut, hogy ami a szeme elé tárulkozik, az nem más, mint az Iliász története: a hát közepén Akhilleuszt véli látni, amint áldozatot mutat be Zeusznak. A nő észreveszi, hogy ő a pasija hátát bámulja, valamilyen megjegyzést tesz is rá, de végre sorra kerülnek, és elnyeli őket a strand. A gyerekek már vízbe ugrásra készen állnak, amikor ő észreveszi, hogy 10 méterre a bejárattól aszfaltoznak. Két, sovány, feketére lebarnult férfi keni a gőzölgő szurkot a 40 fokban. Odarohan hozzájuk egy nagy palack vízzel; az egyik férfi elveszi az üveget, a másik megszólal: drága asszonyom, nem lesz mindig ilyen az idő!

 


MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Dăncilă örvend Geoanának
Bajnokok Ligája: Továbbjutott a CFR és ...
Franciaország beállhat Laura Codruta ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ