Róma nemcsak olaszos életkedvével, színeivel, ételeivel, kávéillatával ragadja magával az arra utazót. Az emberiség egyetemes értékeinek olyan koncentrációját találjuk többtucatnyi múzeumában, amennyit talán egyetlen más európai városban sem láthatunk. Róma nemcsak az ókori Római Birodalom, a középkori és újkori pápaság és az egyetemes kereszténység, hanem a reneszánsz, barokk és a 19–20. századi olasz kultúra és tudomány köztéri múzeuma is. A világ köldöke (Caput Mundi), Európa múltjának kaleidoszkópja.
Ebben a városban szobrot rongálni, sérteni vagy akár csak veszélyeztetni is blaszfémia. Nem valami isteni ágencia elleni bűntett, hanem ellenünk, emberek, a Homo sapiens ellen elkövetett vétség. Pedig úgy tűnik, hogy mostanában – sajnos – ez az új divat: Boticelli Vénusz születése, a Louvre kincse, a Mona Lisa vagy a páduai Scrovegni kápolna után a napokban a Vatikáni Múzeumok egyik legértékesebb ókori szobra, a Laokoón-csoport esett az ökoterrorizmus áldozatául.
A jelenség az idei tébolyult év sajátossága. A klímakrízis néven ismert jelenség – amelynek története a Róma Klub 1972-es, A fejlődés határai című kötetével vette kezdetét – a feltörekvő új, Klaus Schwab által negyedik ipari forradalomnak nevezett gazdasági mozgalom révén új dimenziókat nyert. A szén-dioxid-kibocsátás, a földgázalapú gazdaság ellen harcolók a figyelemfelkeltés és a szellemi terrorizmus jegyében az emberiség legismertebb, legvédettebb és legbecsesebb muzeális tárgyait támadják meg: villámtüntetés-szerű, spontán berohanással a festmények vagy szobrok előtt poszterekkel pózolnak, nemegyszer azonban a tárgyak testi épségét és integritását is veszélyeztetik. A Mona Lisát védő, magyar cég által készített különleges üveget például egy protestáló bekente valamiféle krémmel. A festmény ugyan nem sérült meg, a turisták azonban sajnálatos módon tehetetlenül nézték – és persze, mint mindent, ezt is csak mobiltelefonjaikkal filmezték –, ahogy a karbonsemlegességet követelő hölgy az európai festészet egyik remekművét közvetett módon ugyan, de megbecsteleníti.
Legutóbb is ez történt a Vatikáni Múzeumban. A reneszánsz kor egyik legjelentősebb régészeti felfedezéseként előkerült egykori hellenisztikus szobor római másolataként ismert Laokoón-szoborcsoportot három olasz támadta meg. Egy fiatal, furcsa hajú, a woke mozgalom sajátosságait magán viselő hölgy és egy kevésbé elegáns kontraposztban a szobor talapzatára támaszkodó idősebb férfi a biztonsági kordont átlépve, a szobor mellé állt. Harmadik társuk szórólapokkal és egy vérvörös plakáttal – amelyen jól ismert szlogenjük, a „se gáz, se szén” szerepelt – letakarta a szobor előtti gyönyörű, reneszánsz márványburkolatot. Bár a jelen lévő idegenvezetők egyike megpróbálta elvenni értelmetlen tüntetésük vérvörös plakátját, agressziójuk egyértelmű jeleként ők nem tágítottak az időközben a biztonsági szirénától hangos térből, és a vallási fanatikusok elszántságával kezdték el hirdetni az „igét”. Igéjük – vagyis fanatikus vallásuk dogmája – abban áll, hogy a mi generációnk lesz az utolsó, amely még ezen a Földön jár és él, ha nem hagyunk fel a földgáz és a szén kitermelésével és nem csökkentjük vagy módosítjuk azonnal karbonsemlegesre gazdaságpolitikánkat. A három tüntető – bár a csodálatos ókori szobrot végül nem sértette meg fizikailag – biztonsági kordonon belül, gyors mozdulatokkal, agresszív módon és pökhendien véghezvitt tette valós veszélyt jelentett a remekműre, amely két évezreden át fennmaradt, és az emberiség szobrászati remekműveinek egyik leginspiratívabb alkotása. A három tüntetőt a rendőrök – véleményem szerint bámulatos tisztelettel – tessékelték nagy nehezen el a szobor mellől a turisták döbbent tömege előtt.
Nem tudom, hogy ezek az emberek és persze a rendőrök, akik vélhetően csekély büntetéssel elengedték végül a három személyt, tisztában vannak-e azzal, hogy az UNESCO-világörökségi helyszínként ismert Vatikán minden épülete, így a Vatikáni Múzeum és – közvetett módon – a benne lévő felbecsülhetetlen értékek is az emberiség egyetemes örökségét képezik. Ezek ellen bármilyen jellegű támadás 2015 óta – Palmyra elpusztítását követően – emberiség elleni bűntettnek számít, és az ügy a hágai nemzetközi bíróság elé kerülhet. Sajnos ezek az emberek nem becsülik az emberiség kulturális örökségét, hiszen a woke mozgalom sajátosságaként azt szégyenérzettel, kolonialista érzelmű jelzőkkel és bűntudattal társítják, így számukra ezek az egyetemes kincsek valójában semmit se jelentenek. Szinte vallási fanatizmust idéző mozgalmuk – amelyet a szakirodalom már nagyon rég ökoterrorizmusként vagy radikális környezetvédelemként emleget – az apokalipszismozgalmak sajátosságaként az utolsó generáció próféciáját parafrazálják. Szektaszerű mozgalmuk sem tárgyi, sem politikai, sem más klasszikus, egyetemes értékeket nem becsül már.
Nem tudom, hogy az ilyen emberek kapnak-e büntetést és ha igen, milyent. A legnagyobb büntetés nagy eséllyel az lenne nekik, ha teljesen ignorálnánk őket: ezek figyelemvámpírok, akik – mint a terrorizmus minden formája – érzelmeinkre, érzékeinkre hatnak természetellenes intenzitással.
Sajnos azonban a terrorizmus egyetlen formáját sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Kétségbeesésükben lehet, hogy ténylegesen műemlékrongálásba kezdenének vagy annál is radikálisabb lázadási formát választanának. Az egyetlen út az ilyen értelmetlen, káros, műemlékeinket veszélyeztető akciók ellen a drákói szigor: kitiltani őket minden múzeumból, szigorúan fellépni az ilyen akciók ellen anyagi vagy más büntetésekkel. A múlt emlékei iránt tiszteletet tanúsító, humanista ember mást nem is tehet.
Elérték-e céljukat az ökoterroristák? Annyiban kétségtelenül, hogy figyelem-vámpírkodásuk célba talált. Sajnos. Ez a cikk is annak sanyarú bizonyítéka. De mi a helyzet a klímakrízisre való felhívással? Ezen a téren nem feltétlenül értek célt. Ahogy Greta Thunberg is eltűnt a figyelem középpontjából, úgy ezek az ökoterroristák is előbb-utóbb – remélhetőleg – eltűnnek az emberi történelem és kollektív mentalitás feledésében, mélységeiben. A karbonsemlegességért folytatott harc – már amennyiben ez valós probléma, amelyhez én nem tudok érdemben hozzászólni – semmiképp sem műemlékeink előtt, azokat veszélyeztetve kell hogy történjen. Kezdődhetne például az arab országokban, például Kuvaitban, ahol évi több millió abroncsot égetnek el manapság is, olyan mennyiségű szén-dioxidot termelve ezáltal, amely nagy eséllyel meghaladja a Föld 1,5 milliárd tehenének a gázkibocsátását. Ez pedig csupán egy kis ország. Kína, India, Brazília, a fejlődő nagy országok (Nigéria, Indonézia) iparáról még nem is ejtettünk szót.
A klímakrízist korunk apokalipszisének kikiáltók az elmúlt két évtizedben elérték azt, hogy Németország például bezárja szinte az összes atomerőművét, ezáltal megfosztva Európa gazdasági motorját legtisztább energiájának egyik biztos forrásától. A háború óta Németország több szénerőművét is újra megnyitotta, ezáltal gyakorlatilag a klímakrízis dogmatikus harcosai ellen fordulva.
