Romsics Gergely előadása elején elmondta, kutatásának tárgya a trianoni trauma kapcsán az ún. mellékterületek, amivel jelenleg kevesen foglalkoznak. A történész előadásából kiderült: az 1919–1923 közötti időszak a magyar külpolitika számára az útkeresés kora volt, hiszen új európai rend született, amelynek során az addig német orientációjú Magyarország szövetséges nélküli kisállammá vált. A párizsi béketárgyalások még be sem fejeződtek, de már egymást érték a különböző tapogatózások, kétoldali tárgyalások (pl. csehszlovák–magyar, de eredménytelenül), ugyanis 1919-től nyílt titok volt, hogy mi készül Párizsban. Az ország összeomlását elkerülendő, a magyar külpolitika megpróbált valamiféle cserealkut felajánlani az elfoglalt területek visszaszerzése érdekében, de a vitapartnerek érdeklődését ez nem keltette fel. Akkoriban az a teljes bizalmatlanságot tükröző nézet uralkodott, hogy jobb egy ellenséges, de gyengébb szomszéd, mint egy kevésbé ellenséges, de akaratát jobban érvényesíteni képes állam, amely nyomatékot is tud adni saját követeléseinek. Miután Magyarországot román csapatok szállták meg, 1919-ben felmerült az olasz felügyelet alatti román–magyar különbéke lehetősége, de hamar kiderült, hogy az erdélyi magyarság autonómiaigényeit a román kormány nem kívánja kielégíteni. Többet ígért a Csehszlovákiával és Jugoszláviával való kiegyezés lehetősége, amelyek azonban – akárcsak Nagy-Britannia –, ellenezték a románokkal való kiegyezést. A forgatókönyv nagyon gyorsan változott, a megoldási lehetőségek a magyar fél számára nagyon korlátozottak maradtak. Valójában a győztesek részéről időhúzó stratégiáról volt szó – vélekedett Romsics Gergely.
Mint mondta, egyes magyar politikai körök 1919 telén szubverziós tervet dédelgettek Csehszlovákia és Jugoszlávia szétverésére, de ez hamar elhalt, mivel a magyar tisztikar keresztbe tett nekik, ugyanis kalandorságnak tartotta az ilyen próbálkozásokat. Viszont ellenjavaslatként előtérbe került a brit orientáció: az angol parlamentben felszólaló Bryee Viscount kijelentette, „Magyarország szenvedett a legtöbbet a háborúban, noha nem akarta a háborút”, és társaival liberális meggyőződéséből elutasították a győztes-legyőzött típusú békét. Mindezt nem magyarbarátságból, hanem a szabad kereskedelem, egy népszövetség létrehozása érdekében, ami szerintük hosszú távra szóló békét fog eredményezni. Nagyon határozottan követelték a román csapatok kivonását Budapestről, de nem követelték hasonló nyomatékkal a határok kiigazítását. A magyar érdek az volt, hogy még a békekötés előtt legalább részben visszaálljanak az etnikai jellegű országhatárok.
A Magyarországot elkerülő francia dominanciát Kelet-Európában a gazdasági előnyök reménye éltette, szerintük a területi kérdéseket a szomszédoknak kellett volna egymással rendezni. 1920 márciusában még felvillant ugyan egy francia–magyar antant lehetősége, amikor a francia stabilizációs cél Kelet-Európában a brit tőke visszaszorítását akarta, és ezért a magyar földrajzi helyzet miatt nyitni akart Budapest irányába, de a trianoni döntés után a nyugati hatalmak érdektelensége diadalmaskodott. A diktátumot Teleki Pál kormánya sokáig nem ratifikálta, teljes lett az ország elszigetelődése.
Csáky Imre külügyminiszter előbb a konszolidációt és a beilleszkedést akarta elérni, és csak azután venni napirendre a területi kérdéseket. Ennek érdekében Bethlen István miniszterelnök fellépett az irredenta alakulatok ellen, és cserében elérte, hogy az idegen félkatonai csapatok eltűnjenek az országból. Volt még egy nyitási kísérlet, az ún. Bajor Vonal, a katonai vezérkar és a német tisztikar konspiratív terve egy német–osztrák–magyar „fehér internacionalizmus” kiépítésére, de hamar elakadt. Bethlen István a területi revíziót csak német támogatással tudta elképzelni, ami aztán évek múltán be is következett.
Kérdésünkre, hogyan élte meg a civil társadalom a hatalomváltást, a történész kifejtette: „Kérdés, hol húzzuk meg a magyar civil társadalom határait, mert a civil szervezetek nagyon gyakran kormányzati pénzből működtek. Ezektől eltekintünk, és csak az igazán civil szervezetekről beszélünk. Arányaikban felülképviselt volt az elcsatolt területekről érkező, négyszázhúszezer, különböző régi elit pozíciókat betöltő ember, tisztegyesületek, köztisztségviselők, regionális egyesületek stb. formájában. Ők hatalmas szervezeti életet éltek, de hatásuk sem a honi, sem a nemzetközi helyzetformálásra nem volt. Sőt, sokszor az őszinte revíziós propagandát folytatók gyakran ütköztek a hivatalos politikával, amely óvatosabban nyilvánult meg. Ami a kilencven utáni időszakot illeti, a különböző magyarországi és határon túli szervezetek közötti kapcsolatteremtés helyi embereket motiváló, inspiráló módon nagyot fejlődött. Kevés olyan szegmens van, amely ennyi embert volt képes megszólítani. A politikai passzivitásnak Magyarországon régi kultúrája van még a Kádár-korszakból. De a határokon átnyúló testvérkapcsolatok még a falvakban is fellelhetők. Tehát ennek van egy valódi társadalmi beágyazottsága”.
A szerző felvétele
