Talán azért is jobb ez a megfogalmazás a törvénybe iktatottnál, mert a törvényeket politikusok hozzák meg, az éppen hatalmon lévők, akiknek értelemszerűen mindig van ellenzékük a parlamentben, így pedig közvetve a lakosság egy része – az utóbbiak szavazótábora – is pikkel rájuk. Ennélfogva nincs olyan törvény, amely mindenkinek tetszene, amit mindenki elfogadna. Mint ahogyan a nemzeti összetartozás törvénye is sokaknak a torkán akadt és akad a mai napig.
Elég megnézni a közösségi médiákban azokat a kommenteket, amelyek egy-egy, a külhoni magyaroknak nyújtott támogatásról beszámoló cikkhez, vagy akár egy költséges műtétre szoruló, támogatást kérő erdélyi gyerek/felnőtt segélykéréséhez fűznek az anyaországiak. Jobb nem idézni az ilyeneket, a sok ismeretlen arc alpári, sértő és buta megjegyzéseitől forr az ember vére és összeszorul a szíve… Jobban, mint amikor a rendszerváltás után a Magyarországra látogató erdélyi magyartól megkérdezték: hol tanult meg ilyen szépen magyarul?
Hiába, vannak dolgok, amik nem változnak. Köztük az emberi butaság mértéke is állandó, csak más formákban nyilvánul meg. Most éppen a világhálón, ahol mindent lehet és mindent szabad, és ahol jómagam csak azon tudok csodálkozni, hogy mennyi „románozó” magyar van, s hogy teljesen esélytelen az ilyenekkel vitába szállni, érvelni, magyarázni. És mintha egyre inkább ők lennének többségben – csak reménykedni tudok, hogy ez csak a látszat, és azért „nyernek” mindig ők, mert ahogyan a mondás tartja, okos enged, szamár szenved – s az okosok már le sem állnak vitázni. Másfelől, ilyenkor mindig azzal vigasztalom magam, vélhetően nem csak velünk, határon túliakkal van baja az ilyen embereknek, hanem úgy általában mindennel, biztos a szomszédjukkal is, ha annak kertjében zöldebb a fű. Mert ebben lelik örömüket.
El kell fogadnunk, hogy ha a magyar állam iskolát, óvodát, templomot, sporttermet épít vagy újít fel Erdélyben, ha támogatja azokat, akik gyermekeiket magyar iskolákba szánják, ha kettős állampolgárságot ad az egykori, de lélekben és nyelvében mindig is magyar állampolgárainak, akkor az ezekről beszámoló cikkek hozzászólásaiban még sokáig fog folyni a románozás. Az a fajta, amely miatt talán minden erdélyi magyar érezte már azt a keserűséget, miszerint ő valóban hazátlan. Ahogyan errefelé mondják: „bozgor”. Aki a magyarnak román, a románnak magyar, de mindenképpen valami olyan, amiből itt se, ott se kérnek. El kell fogadnunk, hogy még sokáig fog ömleni a gyűlölet az erdélyi/határon túli magyarság ellen, pont úgy, ahogyan azt is el kell fogadnunk, hogy még mindig vannak vírustagadók vagy laposföld-hívők. Gondoljunk arra, hogy a kommunizmusban a határon túli magyarság tabutéma volt, a határ mindkét oldalán, s még utazni sem igen lehetett, hogy magyar a magyarral találkozzon. Hiába van néhány éve immár tudatos politika a nemzetegyesítés terén, több évtized „kimaradt”… Hollywoodi filmeket forgatnak egy-egy olyan sztoriból, amikor a felnőtt megtudja, hogy neki van egy testvére, a mostani nemzettagadók pedig – ha néhány éve is, de – azzal szembesültek, hogy nekik nem is egy van, hanem egyből ötmillió. Nem lehet könnyű nekik.
Konduljanak ma értük is a harangok!
