Kultúrharcok
Vissza

Kultúrharcok

A mai ideológiai megosztó viták jelentős része abból fakad, hogy egymásnak látszólag ellentmondó kijelentésekbe kapaszkodnak a vitatkozó felek és legtöbbször mindenki a saját véleményét próbálja bebástyázni. Közben észre sem veszik, hogy a két állítás nem zárja ki egymást, akár két vagy három véleményben is lehet egyszerre némi igazságtartalom. De sokszor érdekesebb legyőzni, megsemmisíteni a vitapartnert, mint elfogadni, hogy a másik fél által felhozott érvekben is rejtőzködhet igazságtartalom és egy kijelentés nem feltétlenül semlegesíti a másik fél álláspontját, hanem inkább kiegészíti.

Nehezen megy nekünk ez az árnyalt vitatkozás, valahogy agyunk sokkal inkább a leegyszerűsítő fehér vagy fekete dichotómiájára van ráállva. Kevésbé vagyunk hajlandók ebből kilépni. Ha gyakrabban megtennénk, észrevennénk, hogy a valóság sose olyan egyszerű, mint ahogy a viták többségében be akarjuk állítani vagy be akarják mások állítani nekünk.

Egyesek azt vallják, hogy véget ért az árnyalt viták korszaka, mert a mai emberekre erősen kell hatni érzelmileg ahhoz, hogy egyáltalán felfigyeljenek az üzenetre, észrevegyék az érvelőt. Ezért sokkolni akarjuk a hallgatóságot, jó nagyot akarunk mondani, nem számít, hogy sarkítunk, legyen poénos és jó nagyot szóljon. Nem tagadom, hogy ilyen környezetben élünk, a felgyorsult tömegkommunikációs eszközök ezt a fajta leegyszerűsített vitát gerjesztik, de az értelmiség felelőssége megálljt parancsolni, és megpróbálni önmérséklettel újból megteremteni azt a vitakeretet, ami méltó lehet a 21. század emberéhez. Ez a megállapítás nagyon sok mai aktuális témára érvényes. Egy vitatkozónak nem divat ma már elismerni ellenfelének az érdemeit. Ha valaki árnyaltan próbál valamit elemezni, kiemelve a bírált személy erényeit és hátrányait egyaránt, akkor a brutálisan leegyszerűsített érvelésre kiéhezett hallgatóság ledorongolja az érvelőt szemrehányást téve neki, hogy ő valójában a bírált lefizetett embere. Hogy lehet arról az illetőről bármi pozitívumot is mondani, amikor ő a megveszekedett ősrossz, maga az ördög. A másik véglet, amikor valakiről csak és kizárólag jót lehet mondani, akinek nem lehetnek hibái, hanem mint valami szent csillag tündököl hazánk égboltján. Hibátlan ember nincs, érdemes felidézni minduntalan ezt az örökigaz közhelyet, hogy ne tévesszük pillanatig se szem elől a nagy hiánycikknek számító árnyalt gondolkodásmódot.

Ez jutott eszembe a nagyváraid helyzetről, amelyet immár bő egy hónapja jól ismerünk. Mint tudjuk, a megye nagyura, Ilie Bolojan nekiment a kulturális intézményeknek, goromba ötlettel állt elő, aminek a lényege, hogy összevonná a megyei önkormányzat alárendeltségébe tartozó kulturális intézményeket, így egy közös tető alá tartozna egy román színház, néptáncegyüttes és bábtársulat, három hasonló magyar intézmény, plusz a Nagyváradi Állami Filharmónia. Lecsó lenne a javából, ha ezt a hét intézményt közös adminisztráció alá vonnák. Emellett megszüntetnék a határidős szerződéseket és projektintézményekké alakítanák a társulatokat megszüntetve a repertoárjellegüket. Ebben a pillanatban nem tudjuk, hogy mi fog ebből megvalósulni, meghátrál-e a megyeelnök látva az országos tiltakozást vagy megállás nélkül folytatni akarja és minden áron meg akarja valósítani őrült ötletét. Egy olyan ember ötlete ez, aki szinte biztos, hogy nem ért a kultúrához, nem is tudunk semmi olyan kezdeményezésről, ami a Bihar megyei önkormányzati elnök kultúra iránti rokonszenvét támasztaná alá.

Nem is lenne ez még olyan nagy baj, mármint, hogy Bolojan sem ért mindenhez, de azért persze, hogy baj, hiszen jobb lenne, ha minél szélesebb kitekintésű vezetői lennének a közösségeknek, akik legalább alapismeretekkel rendelkeznek a rájuk bízott szakterületekről. Mondom, nem lenne akkora baj, amennyiben Bolojan hallgatna mindarra a több száz színházigazgatóra, zenészre, színészre, bábosra, nézők ezreire, akik minden porcikájukkal tiltakoznak egy ilyen terv kivitelezése ellen. Vélhetően Bolojan sem mérte be pontosan, hogy mit akar, ő csak azokkal a szlogenekkel állt elő, amelyek megérdemelt sikereket hoztak számára Nagyvárad polgármestereként a hatékonyság jegyében. A hatékonyság tehát a fő jelszó, amit Bolojan mindig és mindenkor fúj, úgy gondolja, hogy minden intézmény alkalmazotti létszámának a felére csökkentése biztos siker. Ilyen alapon valóban nem hatékony egy filharmóniának hárfaművészt tartania, hiszen kevés olyan zenekari mű akad, amelyben hárfásra is szükség van, de az ütősök foglalkoztatása sem kifizetődő, hiszen a nagydobos sokszor csak minden tíz percben szokott egyet ütni. Bolojani mértékkel mérve ez maga a pazarlásnak a tetőfoka, aminek véget kell vetni mielőbb.

Ugyanakkor az is igaz, hogy az állami szférában elszaporodtak a zabhegyezők, az önkormányzati és központi intézmények kevesebb alkalmazottal is tudnának működni. Ezt senki nem kérdőjelezheti meg. Viszont jó lenne, ha a tanácselnök is árnyaltabban gondolkozna és belátná, hogy ami az adminisztráció szintjén működik, a kultúra területén csődöt jelenthet. Az is elképzelhető, hogy a különböző kulturális intézményeket sem lehet egy kalap alá venni, hiszen ezek között vannak jól működők és kevésbé jól működők. Ebben az esetben nem az a megoldás, hogy mindenhol alkalmazzuk a fűnyíró elvet, hanem a problémás intézmény élére hozzáértő személyt kell kinevezni, ugyanis hála Istennek sok jól működő kulturális intézmény van az országban, amelyek igazolják, hogy lehet színvonalas, sikeres intézményeket működtetni kevés pénzből is. A bolojani érvelésnek egy részét el lehet fogadni, de az már a hozzá nem értés totális képét nyújtja, amikor azt rója fel a filharmonikusoknak, hogy hetente csak egy koncertjük van. Egyébként is kétlem, hogy ez igaz lenne, hiszen a filharmóniák általában kamarakoncerteket is szoktak tartani a hét első felében. Bolojant fel kellene világosítani, hogy még nem létezik olyan nagyzenekar, amely hetente egynél több egész estés koncertprogramot vállalna, az együttesek ugyanis hetente más-más karmesterrel lépnek fel, akikkel három-négy, legjobb esetben öt napjuk van próbálni. Nagyon jól hangzik az is, hogy bécsi színvonalat vár el a tanácselnök a kulturális intézményektől, de akkor a kulturális intézmények vezetői is elvárhatnák a bécsi dotációt, ami irreális a lehetőségekhez képest. Éppen ezért jó lenne, ha a megye ura is a realitás talaján maradna.

Így néz ki tehát a nagyváradi kultúrharc, ami már elkezdődött a Familia és a Várad folyóiratok bedarálásával, szerencsére az elhivatott szerkesztőknek köszönhetően van egy Újváradunk. Nem tudni lesz-e ennek a rémálomnak folytatása, művészeinket elsősorban a közönségük védhetik meg. Addig lesznek erős pozícióik művészeinknek a nagyhatalmú és tévedhetetlennek hitt urakkal szemben, amíg lesz közönségük. Itt az ideje, hogy álljunk ki határozottan művészeink és vezetőink mellett, mert az csak tévhit, hogy nekünk minden alanyi jogon jár. Csak az lesz nekünk, amiért küzdünk, és amihez ragaszkodunk, a többit pillanatok alatt elsodorják a történelem hullámai.


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Németh Zsolt: Tusványos a nemzeti ...
Esők is viharok váltják a kánikulát
A Fellegvár is a kolozsvári turisztikai ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ