Közvetlen vágtatás

Villámvignetták

Közvetlen vágtatás
A legvagányabb tanárom mégiscsak az volt, aki az osztályfőnököm is lett egy évig: Kassay Gábor. Voltak még jók, barátságosak, akár kedvesek, bár azt hiszem, mindegyik jelző mást jelentett akkor, mint most – vagány azonban csak ő volt szerintem. Ő vitt el kirándulni a Riszegre meg a Szent János kúthoz, ő focizott velünk mindenütt, ő vitt el Félixre több napra, ő mentette ki a záróra után kujtorgókat. Én nem vagyok valami nagy kiránduló, de ezeket a túrákat szerettem.

Matektanárnak is jó volt. Én olyan közepes voltam: az algebrát szerettem, a mértant nem, az analízisnek nem láttam értelmét, az analitikus mértannak még kevésbé. Kilencedikben még nem voltak ilyen bonyodalmak, mindenesetre nem én voltam az osztály matekese. Egyszer bevágtatott a szünetben, felírt valami egyenletet, amelyben x-x-szel lehetett egyszerűsíteni, s a vége az lett, hogy 2=3. Inkább az intuíció mondatta velem, ahogy ott álltunk a tábla előtt: x-x-szel lehet egyszerűsíteni? Nem, mert akkor éppen az jön ki, ami kijött, az pedig abszurdum.

A vágtatás hozzátartozott a lényéhez. Gyors volt, de nem felületes, szellemes, de nem pojáca. Azóta találkoztunk egy párszor, és semmit nem változott sem a gyorsasága, sem a közvetlensége. Akkoriban azért kellett elhagynia bennünket, mert az egyetemre hívták. De ez a változatlanság nagyobb teljesítmény még ennél is.

Múltfoltok

Volt aztán egy másik tanár, Simon Gábor, aki közvetlenül a forradalom után nőtt meg nagyon. Valamelyik nap összefutottam vele a Rózsák terén, néhány éve Vásárhelyen él. Akkor azonban, tizenkettedikes koromban, azt mondta a díszteremben, hogy a golyók nem válogattak román és magyar emberek között. Talán nem is figyeltem volna fel erre a mondatra, ha az egyik tanárnőnk nem emeli ki az óráján. Az ő nevét azért nem írom ide, mert azóta sem tudtam tisztázni a viszonyomat hozzá. Rengeteget segített a barátságával, néha mégis olyan furcsa reakciói voltak, amelyeket nem értettem, azt hiszem, nem is érthettem akkoriban.

A díszteremben játszottam Tisztest Csokonai darabjában, és Jónást Babits általunk oratoriumizált művében, meg pionírt számtalan alkalommal, és ott is nagykorúsodtam persze. Az amfiteátrumban pedig kórustag voltam, azt énekeltem, „hazánk ma már a dolgozók hazája”, miközben Csala György árgus szemmel figyelte, nem énekelek-e mellé. Nem lettem a nép énekművésze, múltam eme sötét foltját azonban fel kell végre tárnom. 

Így sztárkodtam én az akkori KISZ faktorban. A gyűrű folyton ellenállt a nyakkendőmnek, ahogy azóta sem tudok rendesen felhúzni egy cipzárt, a szíj idegesített, olyan volt, mint a Bodri juhászé a Barbárokban. Harmadik csoportban avattak poinírrá különben, ami szinte szégyen volt, az átlagom szégyenkezésre adott okot, és szégyelltem is. Aztán büszke lettem a szavalataimra meg a mindenféleségeimre, a gátlásaimat azonban máig sem vetkőztem le teljesen.