A bejegyzések frekvenciája teljes mértékben az állam bioritmusát képezik le – idén vasárnap estig mindössze nyolc jelenléte volt Klaus Iohannisnak a hivatalos elnöki facebook-felületen. Január 29-én éppen a Matei Balș kórházban kitört tűzvész áldozatai miatt kondoleált, néhány helyszínen készült fotóval körítve. Nos, ezt a posztolást mintegy 9 ezer 200-an fogadták pozitívan, miközben ötezer dühös és 3 200 szomorú emoji is összegyűlt. Vagyis érzékeny egál. És egyre több a türelmetlen, kiábrándult komment, vérmérséklettől függően hol számonkérően sértő, hol aggodalmasan sürgető, hol pedig a teljes lemondás rezignáltságát közvetítő szövegek.
Mert, sajnos ismételnem kell magam, a hadiköltségek GDP-arányosan 2%-ra való növelésén kívül, amit első mandátuma elején ért el mintegy nemzeti konszenzusként, Klaus Werner Iohannis nem tud letenni az asztalra egyéb országos léptékű megvalósítást. Terveket, ígéreteket, stratégiára utaló szándékot annál többet. Ezért is fogy a türelem-készlet, nő a hitetlenkedés. Eddig kifogásként szolgált a PSD-s kormány, majd a szintén szocdemes többségű parlament. Bő egy mandátumába tellett Iohannisnak, hogy e két „akadályt” kiiktassa. (Csalóka szakaszgyőzelmek, mivel az egész államapparátus, a minisztériumi osztályvezetőtől a községi jegyzőig többnyire a beágyazott régiek terrénuma maradt, továbbra is.) Most nyilván itt a járvány meg a gazdasági válság – kibúvónak, paravánnak, magyarázatként. Csakhogy közben a dolgok nem alakulnak túl biztatóan: az államfő kénytelen bevállalni a kormányfői szerepet is (nem mintha nem tetszene neki amúgy, hogy rálátása és hatása van az ügyekre), gondolván, hogy ezzel dinamizálja a folyamatokat, melyeket most éppen reformoknak illik nevezni. Az igen gyakori Cotroceni-beli egyeztetések az én olvasatomban arról is szólnak, hogy folytonos erőfeszítésbe kerül a koalícióbeli horzsolásokat, villongásokat elsimítani, nemhogy átfogó országos terveket javasolni és megvalósíttatni.
És igen, míg a himnusz közbeni, teatrálisan szívre szorított jobb tenyérrel túlkompenzált hazafias pózban elnyomott kisebbségi valóját saját személyes dolga lesz majd kibékíteni, az államférfira szabott feladatkör hiányos betöltése már nem tekinthető „magánügynek”, és a végén, ha összevetjük a Băsescu-érát a Iohannis-évtizeddel, biztosan találunk enyhítő körülményeket. De konstatálni kényszerülünk, hogy a különbség, mármint az ország előmenetele (modernizációja, bár ez itt elég preciőz terminus) messze elmarad attól, amit beleképzeltünk, gondoltunk… álmodtunk.
S hogy miért is ez a nagy igyekvés egy karrier temetésével? Mert 2024 utolsó fele már a választási kampányról, az utódlásról szól, s ezért Románia 89 utáni ötödik elnökének (Iliescu kambekkjét beleszámítva) valójában szűk két és fél esztendeje marad, hogy beírja magát a történelemkönyvekbe. Akár tanulságdús széljegyzetként is.
