A jelenség számunkra, magyarok számára nem számít merőben ismeretlennek. Ez Magyarország esetében ugyanis nem kivétel, hanem maga a szabály. A szocialisták, a Demokratikus Koalíció, az LMP magyar képviselői az Európai Parlamentben csaknem minden esetben a magyar konzervatívok ellen szavaztak. S ez idő szerint is ezt teszik. Annak ellenére, hogy a parlamenti bizottságok elnökeinek és alelnökeinek megválasztása során az ellenzéki pártok magyar jelöltjeit a Fidesz-KDNP képviselői is rendszeresen megszavazták. A Fidesz-listán az Európai Parlamentbe jutott cigány származású Járóka Lívia nem csak a DK-s Dobrev Klárára adta szavazatát, de megválasztása után gratulált is neki. Dobrev Klára azonban nem csak Járóka Lívia ellen szavazott, de miután Járókát a parlament mégis megválasztotta az egyik parlamenti bizottság alelnökének, még büszkélkedett is azzal, hogy ellene voksolt. Kölcsönösségről tehát szó sem lehet.
Az is jellemző, hogy az Európai Parlament hangadó politikusai Dobrev Klárát ezek után sem vádolják cigányellenességgel. Ha egy fideszes képviselő szavazott volna a DK esetleges cigány származású jelöltje ellen, a nyugati sajtó ma a magyar kormányzat cigányellenességétől volna hangos. (Ez persze nem fordulhatott elő, hiszen az européer DK nem engedhette meg magának a luxust, hogy egy cigány származású magyarra „pocsékolja” a jól fizető európai képviselőséget.)
Az is figyelemre méltó, hogy a német szociáldemokraták és zöldek a kettő közül melyik „magyar” hagyományhoz csatlakoznak, úgymond.
Ursula von der Leyennek az európai szocialisták képviselőcsoportja előtti bemutatkozását megelőzően Jens Geier, a képviselőcsoport német elnöke egy kétoldalas angol nyelvű iratot osztogatott a képviselőknek, melyen eligazító találós kérdésként ez állt: „Miért kell Usula von der Leyent fogyatékos és alkalmatlan (unzulänglich und ungeeignet) jelöltnek tekintenünk?” Az írásmű pedánsan felsorakoztatja a jelölt ellen felhozható összes múlt- és jelenbeli vádakat.
Mindenekelőtt az úgynevezett tanácsadó-botrányt. Von der Leyen hadügyminisztersége alatt ugyanis a hadvezetés a hadsereg modernizációjába külső szakértőket és cégeket is bevont. A magas költségek ellenére a német hadsereg továbbra is siralmas műszaki állapotban van, hiába hirdette meg von der Leyen a radikális fordulatot. Az irat szövegezői a haditengerészet oktatóhajójának, a Gorch Focknak a szanálása során bekövetkezett „költségrobbanást” is von der Leyen számlájára írták. Annak ellenére, hogy a vizsgálatok során eddig még nem bukkant fel egyetlen, a miniszterasszonyt terhelő bizonyíték sem.
Arról sem esik szó, hogy mit keresett von der Leyen a hadügyminiszteri székben. Alapos ugyanis a gyanú, hogy itt nem az alkalmasság volt a fő szempont, hanem az Angela Merkel által lelkesen képviselt feminizmus. Milyen jól mutat a nemzetközi nyilvánosságban egy hétgyerekes német hadügyminiszternő! Németországot maga a puszta látvány is a női emancipáció világbajnokává tehette. Hogy von der Leyen éppen erre a feladatra lett volna-e legalkalmasabb, az ugyebár másodlagos kérdés.
Az irat azt is felrótta a miniszterasszonynak, hogy a doktori disszertációja kapcsán felmerült plágiumvádak ellenére továbbra is ragaszkodik doktori titulusához. Azt a szövegezők ismét elfelejtették megemlíteni, hogy von der Leyent az illetékes bizottság már régen felmentette a vádak alól. A miniszterasszony mind gyengébb választási eredményeit és a közvéleménykutatók által mért romló népszerűségét is annak bizonyítékaként vonultatják fel, hogy csillaga leáldozóban van. Ez utóbbi is meglehetősen perfid vád, ha figyelembe vesszük, hogy a német és az európai szocialisták a von der Leyenénél is látványosabb mélyrepülésben vannak.
A kegyelemdöfésnek szánt vád azonban az volt, hogy von der Leyen Orbán Viktor magyar miniszterelnök jelöltje lenne. A szövegezőket ezúttal sem zavarja, hogy von der Leyen jelöltségét – Angela Merkel kivételével, aki tartózkodott a szavazásnál – minden európai államelnök és kormányfő megszavazta. Arról nem is beszélve, hogy a jelölés konkrétan Emmanuel Macrontól származott.
A szocialisták voltaképpeni fájdalma mégis „mélyebbről” eredt. Tételesen abból, hogy a csúcsjelöltek Európai Tanács általi elutasítását a szocialisták mélyen antidemokratikusnak tartották, Weber és Timmermans voltak ugyanis azok, akik a választási kampányban úgymond megmérették magukat. Ezzel az érvvel is csupán az a baj, hogy egyszerűen nem igaz. Az ellenérveket Die Welt-beli cikkében Herfried Münkler, számos nagyformátumú politikatörténeti munka szerzője részletesen is kifejtette. „A csúcsjelölti modell – írta – nem az európai Tanács intrikáin bukott meg, amint arról ma egyes politikusok a nyilvánosságot szeretik kioktatni, hanem azon, hogy Európa jóval összetettebb struktúra, mint amilyennek ezek a politikusok vélik.”
Münkler a szocialisták azon állítását is kérdésesnek tartja, hogy a parlamenti egyeztetések nyomán megnevezett csúcsjelöltek elfogadása az európai demokrácia elmélyítésének irányában hathatott volna. A csúcsjelölti intézmény ugyanis – Münkler és mások szerint is – egy úgynevezett alkotmányos„államcsíny”(Verfassungsstreich) révén jött létre, melyet az Európai Unió egy politikai orgánuma – a parlament az európai szerződések szelleme és egyértelmű szóhasználata ellenére – hajtott végre. Arról nem is beszélve, hogy a csúcsjelölti elvet először a szocialisták és a zöldek sértették meg, amikor a választási eredmények alapján jóval esélyesebb Weber ellen foglaltak állást.
Az unió alapelve a kezdetektől a kompromisszum, és nem a többségi elv volt. Az egyoldalúan többségi döntések ugyanis azzal a kockázattal járnak, hogy bizonyos csoportokat és érdekeket megrögzötten, azaz örökre szólóan többségivé nyilvánítanak. Ez azonban azt „eredményezheti”, hogy az ily módon perifériára szorított államokban – ahogy az angolok esetében is történt – mind erősebbé váljon az államszövetségből való kiválás kísértése, vagy hogy a – hasonlóan örökre szóló, azaz mindenféle kompromisszumot elutasító – ellenzékiségbe merevedjenek, mely magát az államszövetséget teheti működésképtelenné. Azt, hogy a kompromisszum – időközben elhalványult– elve továbbra is érvényes maradt, az alapszerződés korábbi változatának a franciaországi, illetve hollandiai népszavazásokon való elutasítása is jelezte.
Az Alapszerződés logikája szerint tehát a kompromisszum az alapelv, a többségi döntések csupán kivételek lehetnek, és a döntést ezekben a kivételes esetekben is csupán nagyon nagy többségek alapozhatják meg. Azaz a kisebbségi álláspontok semmi módon nem söpörhetők szőnyeg alá. Ebből következően Európa politikai rendjének – kezdetben még komolyan vett– másik alapelve csakis a kisebbségvédelem lehet. Ez az utóbbi időben nem csupán a nyelvi-kulturális kisebbségek vonatkozásában szorult háttérbe, de mind számosabb napi politikai döntés vonatkozásában is. Márpedig egy, az Európai Unióhoz hasonlóan heterogén politikai képződmény csak és csakis a kisebbségvédelem alapvető szempontjának következetes érvényesítésével tartható egyben. A 2014-es „államcsíny”, mely Junckert és Schulzot a hatalomba emelte, kezdettől szerfelett kockázatos politikai vállalkozás volt, melynek romboló töltetével az önnön retorikájukba szerelmes politikusok nyilvánvalóan nem lehettek teljesen tisztában.
Ráadásul a kisebbségvédelem egy meghatározott formája a választási rendszerbe is beleépült. Egy lengyel szavazat súlya, más szóval politikai értéke ugyanis kétszer akkora, mint a németé, és Málta vagy Luxembourg esetében az arány még meghökkentőbb: tízszeres vagy annál is nagyobb. Arról nem is beszélve, hogy a választók az európai választásokon nem összeurópai, hanem nemzeti listákra szavaznak. Alkotmányjogi értelemben ugyanis összeurópai nép nincs, csak európai népek vannak. Ezért indokolt, hogy a főhatalom az állam- és kormányfőkből álló Európai Tanács kezében maradjon.
Itt ugyanis az alapvető kérdésekben csupán kompromisszumos döntéseket lehet hozni, azaz gyakorlatilag a vétójog intézménye érvényesül. Így aztán az, aki a kompromisszumképzés taktikai művészetét a legjobban birtokolja, irányítani fogja az egyeztetési eljárásokat is és vezéregyéniséggé válik anélkül, hogy erre akárcsak igényt is támasztana. Angela Merkel korábban ezt a szerepet ragyogóan ellátta. A jelekből ítélve azonban túlságosan is sokáig. Az utóbbi években maga is egyre inkább hajlott az önkényes, szövetségesei jelentős részét megkerülő döntésekre. A szocialisták, akik Orbánt azzal vádolják, hogy von der Leyen az ő jelöltje, nem ébrednek rá, hogy Orbán Viktort a szó képletes és konkrét értelmében egyaránt Angela Merkel egyfajta örökösévé ütik. Ez a – fékezhetetlen indulatokban gyökerező – meggondolatlanság azonban távlatilag rájuk üthet vissza.
Komolyabbra fordítva a szót: Münkler véleménye szerint, ha erre a személyiségre az európai politika záros határidőn belül nem lesz képes ténylegesen is rátalálni – Macron nyilvánvalóan nem alkalmas a feladatra – félő, hogy a jelenlegi fejlemények a brüsszeli végjáték kezdetét jelenthetik.
Az az agresszív kompromisszumképtelenség, melyet az európai szocialisták, zöldek és részben a liberálisok is bemutatnak, ezt a veszélyt szinte már kézzelfoghatóvá teszi. Lehet, hogy Ursula von der Leyen nem a tökéletes jelölt, de van egy olyan tulajdonsága, mely a feladatra kétségtelenül alkalmassá teszi, s ez éppen az, hogy az európai szuverenitás letéteményesei, az állam- és kormányfők alkalmasnak találták rá. Ezzel – még ha nem is lenne hajlama a kompromisszumokra – a ráruházott szerep elkerülhetetlenül elő fogja bányászni személyiségéből és készséggé fogja alakítani a mindenkiben ott lappangó hajlamot, azaz a képességet is.
Ez a kényszer a parlament többségi döntéseivel kijelölt és megválasztott Webert vagy Timmermanst nem kötötte volna. Ők – nem sok kétség férhet hozzá – nem a kompromisszumok, hanem az áldemokratikus önkény politikáját érvényesítették volna. Továbbra is.
Ursula von der Leyen parlament általi elfogadása azonban az utolsó pillanatig bizonytalan maradt. A fentiek ellenére. És annak ellenére is, hogy von der Leyen mindent megtett azért, hogy a zöldeket és a szocialistákat, azaz a parlament markánsan jobboldali szárnyát kiengesztelje. A választást közvetlenül megelőzően úgy is tűnt, hogy a háttérben született valamiféle kompromisszum, és a jelöltnek esélye van arra, hogy biztos parlamenti többséggel a háta mögött váljon – nőként – az Európai Bizottság első német elnökévé. A parlamenti vitát megelőző félórás beszéde pátoszteli és érzelmes volt. Kapott is érte hatalmas tapsot. A szavazás végeredménye azonban őt magát is meglepte. Győzelme mindössze 9 szavazaton múlott.
A szocialisták és a zöldek Weber esetében képesek voltak elérni, hogy már előzetesen bejelentse: ha megválasztáshoz „Orbán Viktor szavazataira” lenne szüksége, nem is tart igényt a megbízatásra. Erre a nyilatkozatra von Leyent sem előzetesen, sem utólag nem lehetett rávenni. Váltogatva néztem végig a német ZDF és Phoenix tévéadók választási műsorát. Többször hangzott el Viktor Orbán neve, mint bárki másé. A ZDF riportere a választási győzelem után sem volt képes rávenni az immár megválasztott jelöltet, hogy elhatárolja magát a V4-ektől. Ursula von der Leyen megkerülte a kérdést. Azt persze korábban is kimondta, hogy „…aki Európának ártani akar, meg akarja osztani az európai közvéleményt vagy értékeit elvitatja, az bennem kemény ellenfélre talál”. Ez a mondat azonban jobban ráillik a zöldekre és a szocialistákra, mint a V4-ekre.
Az persze tény, hogy mindenkinek mindent megígért. Paradox módon még a csúcsjelöltség intézményének támogatása mellett is elkötelezte magát. De hát ez érthető is volt, hiszen a csúcsjelöltség nyilvánvalóan a parlament szerepének kiterjesztését jelenti, és a jelöltnek a parlamenttel kellett megválasztatnia magát. Arról nem is beszélve, hogy végső fokon maga is csúcsjelöltnek tekinthető, amennyiben végül is a parlament legerősebb pártcsoportját, az Európai Néppártot képviselte.
A német sajtó is úgy véli, hogy ezzel a támogatottsággal a háta mögött az új bizottsági elnök herkulesi próba előtt áll. Nagysikerű beszédében mindenkinek mindent megígért tehát, a továbbiakban azonban csak úgy teljesítheti ígéreteit, ha valóban sikerül kompromisszumokat tető alá hoznia, azaz valamiféle tényleges európai egységet teremtenie. Márpedig – ha a szocialisták és a zöldek kompromisszumkészségét is figyelembe vesszük – ez még egy igazi Herkulest is kemény próbára tenne. A német sajtó folyamatosan szavaztatja olvasóit. A Die Welt kérdésére, hogy képes lesz-e Ursula von der Leyen egységet és egyetértést teremteni Európában,a megkérdezettek nagyobbrészt nemmel válaszoltak.
Más alternatíva azonban nincs. Illetve ha van, az az Európai Unió – Brexittel már el is kezdődött – széthullásával lenne egyenértékű.
