Kibírjuk. Ezt is…

Kibírjuk. Ezt is…
Nem okozott különösebb meglepetést, amikor arról értesültem, hogy a hányatott sorsú többnyelvű helységnévtáblán a magyar feliratot lefestették. Csak a magyar Kolozsvár tűnt el a festék alatt, a német Klausenburg és a latin textus sértetlenül maradt.

Nyilvánvaló, hogy ez a vandalizmus kizárólag ellenünk, Kolozsváron élő magyarok ellen irányult, minket akartak megsérteni ezáltal. Valakinek, valakiknek – mint már annyi más esetben – zavarta a szemét a magyar felirat, ezért festéket ragadott, és lemázolta. Volt Kolozsvár, nincs Kolozsvár.

Ez a szánalmas megnyilvánulás arra volt jó, hogy újraélessze bennünk az aggodalmat: hát semmi sem változott az elmúlt években? Mi, kolozsvári magyarok továbbra sem vagyunk kívánatosak városunkban?  Durva jelzés arra vonatkozóan, hogy ne akarjunk magyar feliratokat, helységnévtáblákat, nemzeti szimbólumokat, amelyek használatát még mindig elvitatják tőlünk. Tudom – illetve remélem – hogy akadnak olyan jóérzésű románok, akiket felháborít, vagy legalább rosszul esik nekik is ez a gesztus. Viszont ebből a szánalmas, sovén megnyilvánulásból csak azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a haladó gondolkodású, velünk együttérző többségiek még mindig túl kevesen vannak ahhoz, hogy véget érjen városunkban a magyarellenesség.

Úgy látszik, egyeseket a közel egy éve tartó járvány miatti lelki és anyagi terhek, megpróbáltatások közepette - ezek ellenére - is az bánt, hogy miért van magyar helységnévtáblája egy olyan városnak, ahol 85 százalékra tehető a többségiek aránya. Ez a táblafestegetés nem egyéb olcsó erődemonstrációnál, primitív megnyilvánulásnál.   A tettesek nyomát nyilván bottal üthetjük. Most vigyorogva ülnek valahol, és a „jól végzett munka örömétől” áthatva, dörzsölgetik a markukat. Mert lám: ők most is megkapták a módját, hogy kimutassák hőzöngő magyarellenességüket, ami szerintük nem szégyellnivaló, hanem magától értetődő.

Felesleges azon morfondíroznom, hogy mi lesz a válasz a román városvezetéstől, értelmiségiektől. Mert erre nem lesz válaszuk. Nem lesz reakciójuk, nem számíthatunk semmiféle „kampánygesztusra”, a következő választásokig ugyanis még nagyon hosszú az idő. Az viszont elgondolkodtat: ennek a sértő cselekedetnek a kitervelőit és végrehajtóit vajon nem épp az olyanszerű megnyilvánulások bátorították, mint amilyennel elöljáróink leptek meg  a minap? Bár polgármesterünk és megyei tanácselnökünk saját pártjuk vezetői ellen fogalmaztak meg bírálatot, amiért „feladták” a Kolozs megyei prefektúrát átengedve a kormánymegbízotti tisztséget az RMDSZ-nek, nem biztos, hogy ez mindenkinél így csapódott le…  

És hogy mit lehet tenni?  Semmit.  Vagyis hát semmi olyant, amit már ne tettünk volna meg. Kibírjuk, mondogathatjuk magunknak, mégpedig abban a sanda reményben, hogy ez a mostani táblafestegetés egyszeri sajnálatos eset, amelynek nem lesz folytatása. Erősítsen meg minket az a tudat: történjen bármi, mi, kolozsvári magyarok, nem hátrálunk, nem riadunk olyan könnyen meg, hiába az ilyen bántó megnyilvánulások.

Hogy egy csepp öröm is legyen az ürömben, tegnap délután már helyrehozták a vandalizmus nyomait és újból háromnyelvű tábla hirdeti: itt a románok mellett magyarok és németek is laknak. Egymás mellett - ahogy a többnyelvű feliratok is elférnek egy helységnévtáblán.   

promedtudo2Hirdetés

A rovat cikkei

Nem a magyarok, sokkal inkább a románok „identitásáról” szólt, szól ez a mi táblaperünk, amelyet tegnap első fokon (ismét) megnyert a Minority Rights Egyesület nekünk, kolozsvári magyaroknak. Az ítélet, reméljük, annak a jele, hogy reális esély van a normalizálódásra a városban élő magyar és román közösség viszonyában. Hogy ezáltal (is) visszaszorulni kényszerül a frusztrált román identitásból származó türelmetlenség mindennel szemben, ami más, ami számukra idegen, és amely a magyar feliratokban is elsősorban provokációt, Isten őrizz revizionizmust lát.
Máskép(p)