Kibékíthetetlenek, egyelőre, a nemzetiségi, vallási ellentétek Boszniában (II)
Tizenhat napos, 2500 kilométeres, karácsonyi-szilveszteri körút a balkáni országban
Tizenhat napos, 2500 kilométeres, karácsonyi-szilveszteri körút a balkáni országban
Vissza

Kibékíthetetlenek, egyelőre, a nemzetiségi, vallási ellentétek Boszniában (II)

FOLYTATÁS 2021. JANUÁR 30-I LAPSZÁMUNKBÓL

Szarajevó „halálrózsákkal” fogadottÖsszeszorult szívvel közeledtünk a bosnyák főváros felé: tudtuk, lelkileg nehéz lesz megemészteni a háború és a közel négyéves ostrom nyomainak a látványát. A 2009-es látogatásom során a várost még a háborús „kísértetek” járták be, arra számítottam, most sem lesz ez másként. Tévedtem: Szarajevó, amely a múlt évszázadban annyi megpróbáltatáson esett át (itt „kezdődött” az első világháború, itt zajlott egy főváros leghosszabb ostroma a történelem során, a tömegsírokat eredményező polgárháborúval itt „fejeződött be” a tragikus huszadik század), ám ma már a fejlődés és a jövőbe tekintés jelei sok helyen megmutatkoznak.

Szálláshelyünk közelében máris felütötte fejét az első háborús jel: egy olasz katona emlékére állított márványtábla juttatta eszünkbe, hogy a nemzetközi közösség félénk lépésekkel ugyan, de igyekezett gátat vetni az 1992-1995 között zajlott polgárháború rémtetteinek. A márványtáblával szemben egy ház romjai: az épület magán viseli a golyók és lövedékek nyomát.

A piac, ahol a háború idején becsapódott aknalövedékek (az egyik a kép jobb oldalán látható) több mint száz civilt öltek meg, tovább működik

Érkezésünk előtt a helybéliek szmogra figyelmeztettek: a szennyezés jele szerencsére nagyrészt eltűnt, amire mi odaértünk, a borongós ég viszont megnehezítette azon igyekezetünket, hogy a város mosolygó arcát felfedezzük. A Miljacka-folyó is mintha lustán, egyhangúan folyt volna át az elővárosokkal együtt közel félmilliós település belvárosán.

Szarajevó gazdag múltra tekint vissza: a kőkorszakban az illírek lakták, majd a Római Birodalom fennhatósága alá került. A szlávok a 7. században jelentek meg a régióban, az oszmán időszak pedig az 1450-es évektől 1878-ig tartott, ezt követően a város és az egész Bosznia az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott. Az első világháború után az ország az újonnan megalakult Szerb–Horvát–Szlovén Királyság része lett. A második világháború idején, 1941-ben Szarajevó, Bosznia-Hercegovina többi részéhez hasonlóan, a náci Németországgal szövetséges és az usztasák (horvát fasiszták) által irányított Független Horvát Államhoz került, a város szerb és zsidó lakosságának egy része pedig a Holokauszt áldozata lett. A várost Josip Broz Tito partizánmozgalma szabadította fel 1945 áprilisában. 1984-ben a város a téli olimpia házigazdája volt. A polgárháború itt robbant ki, ugyanis 1992. április 5-én a béketüntetésre sortüzet adtak le szerb orvlövészek, másnap pedig a boszniai szerb hadsereg körülzárta Szarajevót. Ostroma, amely során körülbelül 12 ezer ember halt meg, 50 ezren pedig megsebesültek, 1996. február 29-ig tartott.

Arra gondoltunk, előbb ellátogatunk a háború vonatkozásában fontos helyszínekhez, azután pedig a derűt árasztó turisztikai attrakciókat tekintjük meg.

A háború idején egy volt olimpiai futballpálya helyére temették el a középkorú és fiatal áldozatokat (A szerző felvételei)

A legszomorúbb hely a piac, a Markale: a háború idején becsapódott aknalövedékek több mint száz civilt öltek meg. Emlékükre úgynevezett rózsákat alakítottak ki: vörös színű gyantával töltötték ki a becsapódás helyét és az aszfalt- vagy betonburkolaton létrejött lyukakat. A vörös szín a tragikus körülmények között elhunytak vérét jelképezik.

A zsúfolt piac most is működik: az egyik árusítópult éppen az egyik „rózsa” közvetlen közelében van…

Latin híd (a Miljacka folyón átívelő híd az óvárost a valamikori katolikus – azaz latin – negyeddel kötötte össze, innen az elnevezés), Ferenc Ferdinánd és felesége meggyilkolásának helyszíne, az óváros és a bazár – mind szerepeltek a látogatási jegyzékünkön.

Amikor végre a derűs helyeket kerestük az ingyen letölthető turisztikai applikáción, éppen egy álló férfi bronzszobra mellett haladtunk el. Kiderült, az emlékmű azt az apát, név szerint Ramot ábrázolja, aki tenyereit tölcsérként a szája elé tartva azt kiáltja a Srebrenicából a még bosnyák kézben lévő Tuzla városa felé az erdőn keresztül menekülő fiának, Nerminnek, adja meg magát, a szerb erők nem fogják bántani. Mindkettőjük holttestét egy tömegsírban találták meg…

A közvetlen közelben pedig megpillantottunk egy üvegből készült emlékművet. Kiderült, az ostrom során meggyilkolt gyermekek emlékére emelték. Emlékszem, a kilencvenes évek közepén egyetemistaként éppen vizsgára tanultam, amikor az egyik tévéadón azokat a képsorokat sugározták, amelyek a szánkózó gyermekek közé csapódott lövedék következményeit mutatták. A Németh Júlia szerkesztette kulturális rovatban erről jelent meg az első jegyzetem… A parkban éppen ekkor vettem észre egy körbekerített kis temetőt. Lehet, éppen ezen a dombocskán szánkóztak…

Izetbegović széke a Remény Alagútban

A közel négy évig ostrom alatt lévő, folyamatosan bombázott Szarajevóban az egyetlen reményt az ENSZ által irányított repülőtér alatt épített, a Kolar család háza mellől induló alagút jelentette: szükség esetén ezen lehetett kimenekülni a városból, a kifutópálya alatt alig öt méterrel a föld alatt húzódó építményen keresztül látták el a várost élelmiszerrel, gyógyszerekkel és természetesen fegyverekkel a szintén bosnyák kézen lévő területekről. A reggeli órában a helyszínen hideg és köd fogadott: a négy éven át ásott, összesen 800 méter hosszú alagút bejáratához aznap mi érkeztünk először, a rendkívüli helyen kialakított múzeum bejáratánál lévő kasszagép mögül ásítva köszönt vissza az alkalmazott.

Hat hónapon át éjjel-nappal építették a Szarajevó egyetlen reményét jelentő alagutat

Az idegenvezető elmondta azt, amit a 2009 nyarán megejtett látogatásom során már hallottam: a csapdába került mintegy 400 ezer szarajevói lakós számára az alagút jelentette az egyetlen kapcsolatot a külvilággal, a szerbek ugyanis lezártak minden olyan utat, amely a városba vezetett, így sem élelmiszerrel, sem pedig gyógyszerrel nem lehetett másképpen ellátni a polgárokat. Az egyetlen reményt az időszakos ENSZ-segélyek jelentették. Az alagút építése 1993 elején kezdődött és hat hónapon át éjjel-nappal tartott: a munkálatok két oldalról indultak, a lapátokkal, csákánnyal dolgozó, napi 1 csomag cigarettával fizetett munkások a repülőtér alatt találkoztak.

Az idegenvezető további érdekes adatokat közölt: naponta az alagúton körülbelül 3 ezer ember haladt át, a kellékeket és fegyvereket kezdetben háton kellett cipelni, majd keskeny nyomtávú síneket helyeztek le. Egy székre lettünk figyelmesek: Alija Izetbegović akkori bosnyák elnök előrehaladott életkora miatt ennek segítségével haladt át az alagúton…

A szarajevói Rómeó és Júlia

A háború és az ostrom legtragikusabb története Admira és Boško nevéhez fűződik. Nem tudni miért, ám a muzulmán bosnyák és az ortodox szerb szerelmes pár nem az alagúton, hanem a frontvonalat jelentő Vrbanja hídon akarta elhagyni a lassan már élhetetlenné vált várost. Ők a szarajevói Rómeó és Júlia…

A vegyes párkapcsolat nem sok jót jelentett az 1990-es évek Balkánján: korábban hiába voltak megszokottak a vegyes kapcsolatok, házasságok, a háború mindent tönkretett. A két fiatal a gimnázium óta ismerte egymást, a szarajevói egyetemen mindketten vegyészetet tanultak. Amikor elkezdődött a háború, Boško családja elköltözött, ő csak Admira miatt maradt Szarajevóban. Bár a városból nem lehetett menekülni, 1993-ban úgy döntöttek, hogy átszöknek a szerb területre. Ehhez valahogy át kellett jutniuk a Miljacka folyón. A Vrbanja hidat mindkét fél ellenőrzés alatt tartotta, bosnyák és szerb mesterlövészek figyelték a környéket. A fiatalok 1993. május 19-én indultak el, előzetesen a város „ügyeit intéző” bosnyák alvilági figurának fizettek, hogy a szerb kapcsolatai részén közbenjárjon, senki se lőjön rá a fiatalokra. Egymás kezét fogva futottak a hídon, és már majdnem átértek, amikor lövések dördültek el. Mindketten elestek, Boško azonnal meghalt, Admira még oda tudott kúszni hozzá és átölelte.

Tíz percen belül ő is halott volt.

A szerelem képtelen volt legyőzni az embertelenséget (Fotó: Wikipedia)

Mindkét oldal egymást okolta a történtekért, felelősséget senki nem vállalt, a tettes a mai napig ismeretlen. Boško 24 éves volt, Admira 25. A két család még mindig jóban van egymással, de Boško édesanyja soha nem tudott visszatérni a városba, ahol minden a fiára emlékezteti. A szülők úgy döntöttek, együtt temetik el a fiatalokat. Történetüket Mark Milstein, amerikai fotóriporter sokkoló felvétele és Kurt Schork, a Reuters hírügynökség tudósítója révén ismerte meg a világ.

A hídon áthaladva rájuk gondoltunk: a szerelemnek sajnos ezúttal sem sikerült legyőznie az embertelenséget…

A háborús emlékhelyek közül a Trebević-hegyen lévő elhagyatott és romba dőlt bobpálya következett. Igen, itt a háború idején lövészárkok és lőállások húzódtak meg. Innen (is) lőtték Szarajevót. Micsoda kontraszt: a sportszellemet és a nemzeteknek a sport általi összefogását hirdető olimpiát követő nyolcadik évben, brutális és véres háború osztotta meg a bosnyák, a horvát és a szerb nemzetet… Lám, a második világháború utáni „soha többet” szintagma fájdalmasan csődöt mondott.

Egy másik kettősség: az 1984-es olimpiai komplexum egyik futballpályáján, a Mezarje stadion mellett hozták létre a háborús időszak legkiterjedtebb temetőjét. A helyet nehezen sikerült megtalálnunk, több helybéli azt mondta, egyszerűen nem tudja, hol van. Két suhanc sietett végül segítségünkre. A világjárvány ellenére futballozó tinik elmondták nekünk: ami most temető, ott a háború előtt futballpálya és lelátó volt. Az egész az olimpiai komplexum része volt, a katonai konfliktus idején viszont ide temették el az ostrom során elhunytakat.

Gorazde és Visegrad: múlt és jelen

A körutunk hetedik napján meglátogatott Pale (a boszniai szerbek a Szarajevótól alig 20 kilométerre található üdülőtelepen hozták létre főhadiszállásukat a háború idején) és Gorazde városa (a szerbek által véghezvitt etnikai tisztogatás egyik helyszíne, az ENSZ biztonságos övezetnek nyilvánította, mégis elűzték és lemészárolták a muzulmánokat) még a háborús repertoárhoz tartozott, ám Visegrad már nem. A szerb határtól alig 8 kilométerre fekvő település fő attrakciója a Drina folyón átívelő, a jelenleg festői szépségű környezetben található, 1571-ben épült híd, amelyet Szokoli Mehmed budai pasa építtetett. Történészek szerint a híd lábánál egy „karavánszerájt” is működtetett, halála után azonban ez elhagyatottá vált. A hídról készült a boszniai származású jugoszláv író, költő, közéleti személyiség, Ivo Andric műve, a Híd a Drinán (Na Drini ćuprija). Ivo Andric ezért az alkotásért irodalmi Nobel-díjat kapott.

Gorazde: a fiatalok igyekeznek maguk mögött hagyni a múltat

Az írónak eredeti módon állítottak emléket: a Boszniai Szerb Köztársaság hivatalosságai egy új, az irodalmi személyiségről elnevezett városrészt hoztak létre. Az ötletgazda Emir Kusturica, a kétszeres Arany Pálma-díjas rendező. Az ötlet apropóját Andric regénye adta, az író ebben a városban töltötte gyerekkorát. A stílszerűen Andricgrad (Andricváros) nevet viselő létesítményt Visegrad mellett 17 ezer négyzetméteren építették fel, helyet kaptak benne múzeumok, könyvtárak, színházak és egy Ivo Andric-emlékház, de szállodákat, kézműves műhelyeket is létesítettek.

Karácsony estéjét egy kis helyi vendéglőben töltöttük az ittas pincér és néhány más vendég társaságában. Csak mi ünnepeltünk: a muzulmánok értelemszerűen nem, a régi rítusú szerbek viszont valamennyire „együtt éreztek” velünk, tudván, hogy turisták vagyunk, egyikük emelte is poharát, köszöntött minket és „a ma született Jézust” is. Akkor még nem tudtuk, hogy az asztalon égő gyertyával akaratunk ellenére emlékezünk valamire… Szállásunkon karácsony estéjét egy Paleban, az út szélén lévő fenyőfáról letört, és egy fehér szalagra kötött csokorral díszített ággal, meg az együttléttel ünnepeltük.

Gorazde - a háború gyermekáldozatainak emlékműve

A számunkra idillikusnak tűnő Videgrádról utóbb sajnos kiderült, hogy a polgárháború során a szerbek itt követték el a legszörnyűbb atrocitásokat: 1992. június 14-én a Pionirska utca egyik házában 59 bosnyák nőt, gyermeket és idős személyt egy szobába zártak, az épületet pedig felgyújtották. Tucatnyi nőt megerőszakoltak, egyikük csodával határos módon túlélte az agressziót, kiugrott egy ház ablakán, a patak medrét övező növényzetben rejtőzködött, majd a település csatornahálózatában szennyvizet és emberi ürüléket fogyasztva menekült meg.

Karácsony első napja tömegmészárlás helyszínén, meglepetéssel

December 25-re esett Srebrenica meglátogatása. A boszniai háború legtragikusabb helyszínére nem szándékosan látogattunk el éppen karácsony első napján: így adódott.  A rendkívül agyagos és sáros makadámút „ledarálása” után megérkeztünk a Srebrenicai Genocídium Múzeumhoz. Hátborzongató volt ismét megtekinteni azokat a csarnokokat, ahol a holland ENSZ-katonák próbálták megmenteni a szerbek által támadott bosnyák civileket, sikertelenül. Ez a hely a nemzetközi közösség lelkiismeretének és cselekvőképességének a tömegsírja: 1995 júliusában a szerb katonai erők és paramilitáris alakulatok 8700, főleg muzulmán férfiakat és fiúkat mészároltak le a környéken, ezek közül 8372 személy a Potocari faluban lévő közös temetőben nyugszik. A civilek ellen elkövetett háborús bűncselekményt, Ratko Mladić vezetésével, a Szerb Köztársasági Hadsereg (VRS) hajtotta végre. A második világháború óta ez volt a kontinensünkön elkövetett legvéresebb és legszörnyűbb tömegmészárlás. A Hágai Nemzetközi Bíróság határozata értelmében a srebrenicai mészárlás népirtásnak minősül, amelyet kimondottan azzal a céllal hajtottak végre, hogy az adott területen élő minden bosnyák muszlimot elpusztítsanak. Bár 2009-ben már voltam itt, a genocídium múzeumban látottak ismét nagyon felkavartak

A második világháború utáni legszörnyűbb európai atrocitás helyszíne

Nem mértem fel megfelelően a helyzetet, sejthettem volna, hogy a nap folyamán esett eső estére hóvá alakul, s nehéz lesz visszajutni Szarajevóba. Zenaida, a múzeum illetékese figyelmeztetett: a Karaula-hágón vastag hóréteg borítja az úttestet, több teherszállító az árokba csúszott, a közlekedés rendívül körülményes. Igen ám, de késő délután, sötétedés után mégis hol találunk szállást a 263 lelket számláló Potocariban, ahol a múzeum tulajdonképpen található? Felhívta kolléganőjét, aki felhívta a szüleit, így perceken belül egy igen kedves, (a világjárvány ellenére is) rendkívül vendégszerető és befogadó idős muzulmán házaspár portáján voltunk, alig 200 méterre az emlékhelytől és több mint 8200 lemészárolt személy sírhelyétől… Körutunk legemlékezetesebb estéjét, éjszakáját és reggelét töltöttük itt. Kézzel-lábbal értekeztünk (nem volt internet-kapcsolat, így a Google translate nem siethetett a segítségünkre), de felfedeztük, hogy sok a közös szavunk: zsűri (tévét néztünk a konyhában, ott hangzott el), kulcs, dzsem, spájz, krumpli. Vacsorát kaptunk, tiszta, meleg szoba várt ránk az emeleten, mellette pedig angolvécé. Internet, televízió és laptop hiányában, társasjátékot játszottunk éjfélig, szerencsére becsomagoltuk…
Szombat lévén, december 26-án zárva volt a múzeum, így csupán az ajtóban fogható wifi-jel segítségével sikerült szállást foglalni Tuzlában. Igen, visszatértünk a városba, de csak egy éjszakára. Vasárnap útban Zenicába szemügyre vettük a várat Dobojban, Zenicában pedig a zsinagógát. Mindenhol, de főleg Tuzlában tele voltak a vendéglők, bárok, vízipipa-lokálok…

Ahmici, a vérző seb

Kíváncsi voltam egyik kedvenc filmem, az 1999-ben készült brit produkció, a boszniai vérengzésekről, a féktelen iszonyatról szóló Warriors című filmben megelevenített közép-boszniai helyszínekre: Vitez és Ahmici. Előbbiben már alig emlékeztet valami a katonai összecsapásra, Ahmici is újjáépült. Utóbbi faluban a horvátok lemészárolták a muzulmán bosnyák lakosságot (összesen 116 személy vesztette életét), lerombolták a mecsetet (Törökország segítségével teljesen újjáépítették), a néhány napra rá a helyszínre érkező brit ENSZ-csapatok csupán a horrorisztikus helyszínt vehették szemügyre: lelőtt civilek, elégetett hullák... A horvátok által lakott házak érintetlenül maradtak, a katolikusok nem segítettek muzulmán szomszédjukon…

Teljesen újjáépítették a horvátok által lerombolt mecsetet

Gondolat- és érzelemlavina közepette szürkületkor értük el az Ahmicitől alig néhány kilométerre lévő Travnic városát. Az autót a város szélén hagytuk, felgyalogoltunk a várba, bementünk a Szulejmán mecsetbe, részt vettünk az esti imádságon. Életemben először ültem végig egy muzulmán vallási szertartást, felemelő élmény volt. A mintegy 50 ezres város, ahol Ivo Andric író született, talán leginkább ottomán stílusú épületei miatt érdekes.

Még az esti órákban elértük a Szarajevótól mintegy 30 kilométerre lévő Visokót. A „sárga lista” miatt képtelenek voltunk klasszikus körutat megejteni, minden este improvizálni kellett: hová megyünk másnap. A települést Hám Péter rendkívül tapasztalt világutazó és Kovács Lehet István, az EKE elnöke ajánlotta az itt fellelt „piramisok” miatt – ezekről a Szabadság január 8-i számában írtunk részletesen.

Szilveszter Szarajevóban, édes kettesben

December 30-án visszatértünk a bosnyák fővárosba: itt akartunk szilveszterezni, hisz ez a település mindennek az elejét és a végét jelenti. Ha Ferenc Ferdinánd meggyilkolásával itt kezdődött, a polgárháborúval pedig véget ért a huszadik század, akkor abban reménykedtünk, számunkra itt veszi kezdetét a poszt-koronavírus időszak…

Az év utolsó előtti napján meglátogattuk Alija Izetbegovici volt bosnyák elnöknek egy köztemetőben lévő sírját, ám az életét, munkásságát és politikai karrierjét, valamint a polgárháborúban Bosznia védelmében végzett tevékenységét bemutató, a temető közvetlen közelében lévő múzeumot nem tudtuk meglátogatni, zárva volt.

A szilvesztert Szarajevóban töltöttük: házigazdánk, a Szarejevói Filmfesztivál egyik munkatársa házának teraszán pezsgőt nyitottunk, élveztük a közeli és a távolabbi tűzijáték nyújtotta látványt. A város ünnepelt, a főváros a jövőbe néz: próbálja feledni a múltat, most a reményen van a hangsúly.

A világjárvány miatt nem akartunk társaságba menni. Vigasztaltuk magunkat, hogy ezt még így ki kell bírnunk, a következő már teljesen más körülmények között és hangulatban zajlik majd…

A tizenhat napos (december 18-án indultunk és január 3-án értünk haza) körutunk során megerősödött bennünk, hogy ez az ország Európának kulturálisan egyedülálló területe, mivel történelmét négy valláshoz tartozó nép: római katolikusok, muszlimok, ortodoxok és zsidók alakították. Bosznia-Hercegovina a túlnyomóan keresztény Európa egyik olyan országa, amelynek területén őshonos muszlim népnek (a bosnyákoknak) ad otthont. Az etnikai, vallási és kulturális különbségek annyira mélyrehatóak ezen a civilizációs törésvonalon, hogy a történelem során összegyűlt régi sebek sohasem gyógyulnak be, és a polgárháborús sérelmeket talán sohasem felejtik el az itt élők…

Ima a Travnic városában található egyik mecsetben (Geberán Bianka felvétele)

 


EZ ÉRDEKELHETI
ÉLETMÓD ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Sporthírek röviden a nagyvilágból
Online filmvetítés Törőcsik Mari ...
Szabadnap az oltásra jelentkezőknek?

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ