Kibékíthetetlenek, egyelőre, a nemzetiségi, vallási ellentétek Boszniában (I)

Tizenhat napos, 2500 kilométeres, karácsonyi-szilveszteri körút a balkáni országban

Kibékíthetetlenek, egyelőre, a nemzetiségi, vallási ellentétek Boszniában (I)
Másodszor utazom Bosznia-Hercegovinába: 2009 nyarán is elsősorban az 1990-es évek elején szétzilált régió, az emberek lelkében és az épületek homlokzatán egyaránt jelen lévő polgárháborús sebek gyógyulási folyamata érdekelt. A 2020. december 18. és 2021. január 3. közötti időszakban személygépkocsival megtett, összesen 2500 kilométeres körutunk során természeti szépségeket, turisztikai attrakciókat is megtekintettünk, archeológiai, világtörténeti szempontból fontos helyszínekre (például piramisok Visokóban) is ellátogattunk, megúsztuk a román, szerb és bosnyák határrendészeti vizsgálatot és a vámkezelést, a koronavírus-fertőzést, a „sárga listát”, a földrengést, a rendőri ellenőrzéseket és a Karaula-hegyen történt baleset-sorozatot.

A koronavírus-világjárvány miatt ezúttal nem az emberi kapcsolatok építését és a személyes történetekben való elmélyülést lehetővé tevő CouchSurfing (Kanapészörfölők) vendégszerető klubbal utaztunk. Ennek ellenére, a közúti forgalmat feje tetejére állító havazásnak köszönhetően, éppen egy tömegmészárlás helyszínén, pontosabban Srebrenicában adódott alkalmunk ismét megtapasztalni a muzulmánok emberségét, segítőkészségét és csodálatos vendégszeretetét… A tizenhat napos „nagyvakáció” több ilyen váratlan fordulattal járt. Hiába, a Balkán most sem hazudtolta meg magát.

Törökország helyett… Bosznia

Majdhogynem fordítottam a slusszkulcsot, hogy az ajándékba kapott, Nefertitinek becézett személygépkocsimmal Törökországba, a karácsonyi-szilveszteri kiruccanásunk eredeti célállomására induljunk, amikor kiderült: az Erdogan vezette állam felkerült a „sárga listára” (vagyis hazajövetelkor kötelező 14 napos karantén). Villámgyors újratervezés következett. Kinagyítottam a Google Maps applikációt, s felkiáltottam: menjünk Szarajevóba! Aránylag közel van a román országhatárhoz, így amennyiben útközben Bosznia-Hercegovina felkerülne a „sárga listára”, annak érvénybe lépéséig (kiszimatoltuk és kiszámoltuk, hogy ez rendszerint 22 órába „telik”) sikerül majd eljutnunk kocsival az első hazai településig, elkerülve a 14 napos karantént.

Érdekes, izgalmas, történelmi jelentőségű, ugyanakkor jövőbemutató hely, ahol nemrég még háború zajlott, a főváros közel 4 évig a szerb katonai és paramilitáris alakulatok ostroma alatt állt. Különösképpen érdekelt ez a hely, ugyanis sokatmondó történészi szállóige szerint itt kezdődött és ért véget a XX. század… Mint ismeretes, 1914. június 28-án Szarajevóban gyilkolta meg Gavrilo Princip nacionalista szerb diák Ferenc Ferdinándot, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörökösét és az akkori feltételezés szerint állapotos feleségét, kirobbantva az első világháborút. Ugyanakkor a város közel 4 éves ostromával „ért véget” 1995-ben a véres huszadik évszázad.  

Arról is tudunk, hogy 1984-ben a bosnyák főváros rendezte meg a téli olimpiát – a logójában is a nemzetek és kontinensek összefogásának, testvériségének jelképeként számon tartott, az egész bolygót magába foglaló sportjátékokat. S alig néhány év múlva már ropogtak a szenvedést és halált okozó fegyverek, lövedékgránátok csapódtak be a körbevett és ostrom alá került fővárosban, a polgári lakosság számára hatalmas lelki és anyagi károkat okozva. Milyen hirtelen és drámai változás…!

Nem ildomos letérni az útról (Saját felvételek)

De hát 16 napot mit lehet Szarajevóban csinálni? - vetődött fel a kérdés. Vágjunk neki mégis, egy körútnak: kisakkoztuk, hány naponta teszik közzé a „sárga listát”, rendszerint mennyi idő múlva lép érvénybe, s amennyiben Bosznia-Hercegovina felkerül rá, hány óra szükséges a határátlépésekhez, illetve, mikor érnénk vissza Románia területére. A valóságszámítások azt eredményezték: átlagban 6 napunk van lébecolni, a lista rendszerint 22 óra múlva lép érvénybe, még kelet-Boszniából is lesz időnk átlépni a román határt és elkerülni a 14 napos kötelező karantént. Igen ám, de földrengéssel azért mégsem számoltunk…

Az 1992-1995-ös boszniai háború mély sebeket hagyott a lelkemben. Kezdő újságíróként, összeszorult szívvel követtem nyomon a nemzetközi közvélemény felháborodását kiváltó szarajevói ostromot: a várost körülevő szerb alakulatok állásának az irányából kilőtt, és a szabadtéri piacra becsapódott lövedékgránát során bekövetkezett szenvedés és halál (68 civil életét vesztette, közel 100-an megsebesültek), a szánkózás közben megtámadott gyermekek holtteste, a vérző túlélők jajveszékelése, a szerb orvlövészek áldozatainak élettelen teste, s az egyaránt szívszaggató „szarajevói Rómeó és Júlia” története…

Hidzsábot vásárolunk Tuzlában

Lélektépő volt ugyanakkor tudomást szerezni a sorozatos és vég nélkülinek tűnő mészárlásokról, bosnyák nők tömeges és eltervezett megerőszakolásáról, a szisztematikus népirtásról és az etnikai tisztogatásról.  Ezek ráadásul nem egy távoli kontinens számunkra többnyire ismeretlen országában történtek, hanem itt, a szomszédban. Ugyanolyan kinézetű, szokásokkal és hagyományokkal, akár veteményeskerttel rendelkező emberekkel estek meg ezek az emberi képzeletet felülmúló atrocitások, akiknek vallásuk ugyan nem feltétlenül ugyanaz, de szavaik, kifejezéseik, viselkedésük, életvitelük, életstílusuk, értékrendjük nagyon hasonlít a miénkhez. A „szomszédjainkkal” történt meg mindez a szörnyűség. Az okok etnikai és politikai okokra vezethetők vissza: a bosnyákok nem akartak többé a szerbek által dominált Jugoszláviában élni, a keresztény szerbek pedig elutasították ugyanezt a Boszniában többségben lévő muzulmánok vonatozásában.

Gondoljunk bele: 1990 fekete márciusában, jóval a boszniai polgárháború előtt mennyire közel álltunk a fegyverropogáshoz itt is. Sütő András írónk fél szemét kiütötték, amennyiben valaki bosszút állt volna Marosvásárhelyen vagy Székelyföldön, ellenőrizhetetlen erőszak-örvény indulhatott volna el, az indulatokat aligha lehetett volna kordában tartani.

Бијељина: itt törtek be a szerbek

December 18-án, pénteken, Vajdahunyadon Bianka édesanyjánál, Minelánál tartottunk pihenőt, s vártuk a COVID-teszt eredményét. Számomra a késő esti órákban érkezett az értesítés: negatív. Biankának csak másnap délelőtt, amikor már úton voltunk. Ha valamelyikünk eredménye pozitív, azonnal visszafordulunk, s elkülönítésbe vonulunk - mondtuk. Az egészségügyi biztosításokat útközben, digitálisan oldottuk meg, szombat ellenére röviddel a román-szerb határ átlépése előtt sikerült beszerezni őket. A szomszédos ország határőre és vámosa blazírt tekintetet vetett ránk, elfogadták a tranzitra vonatkozó magyarázatot, de emlékeztettek, hogy a Boszniába történő belépéshez negatív COVID-teszt szükséges. Újvidék érintésével haladtunk tovább, majd Bijeljina városának közvetlen közelében léptük át a szerb-bosnyák határt, eseménytelenül. A bosnyák határőr kérte ugyan a papíralapú negatív tesztet, ám végül megelégedett a digitális változattal.

Bár a szerb házigazdáink vendégszeretetükkel valamelyest feledtették, mégis eszünkbe jutott és kísértett, hogy 1992 áprilisában itt törtek be Boszniába a szerb katonai erők, illetve az Arkan Tigrisei elnevezésű paramilitáris alakulat. A később háborús bűnökért elítélt Zseljko Razsnatovics volt szerb gengszter és társai a második világháborús rémtetteket meghazudtoló embertelenséggel és hidegvérrel mészárolták le a nem szerb civil lakosság egy részét. Ők nem fegyvereket viselőkkel szálltak szembe, hanem galád módon a védtelen nőket, gyermekeket, időseket és férfiakat mészárolták le, kezdetben éppen Bijeljinában.

Međugorje - a jelenések hegye turisták és zarándokok nélkül

Egyébként a Bosznia-Hercegovina föderációt átölelő Szerb Köztársasághoz tartozó városban működött az első koncentrációs tábor, amelyet a szerbek 1992 április elsejétől, 1996 januárjának végéig irányítottak. Házigazdánk, Ružica és férje két lányt nevel, akik nevelésére, elmondásuk szerint, sok időt és pénzt fordítanak. A lányok jól beszélnek angolul, szüleik a vendégház melletti üzletükből fedezik oktatási költségeiket, a családnak a várostól néhány kilométerre fekvő farmja is van. A házigazda által rögtön érkezésünk után elővett borpárlat megtette a hatását: egy idő után már nincs szükség a lányok fordítására, megértjük egymást. Kiváló balkáni vendégszeretet. A férfit nem kérdeztem a háborús évekről, nehogy véletlenül azonnal tovább kelljen mennünk ...

Szimbolikus térfoglalás és út menti aknamezők

Az esti órákban szemügyre vettük a várost, másnap pedig továbbindultunk Tuzlába. Útközben ismét a háborúra emlékeztető jeleket láttunk: a fákra aggasztott piros színű, halálfejet ábrázoló figyelmeztető táblák juttatták eszünkbe, hogy itt még sok az aláaknázott terület. A háború során Bijeljina a szerbekhez tartozott, Tuzla pedig a bosnyák föderáció része volt. Most sincs ez másképp, csupán a megnevezés más: Boszniai Szerb Köztársaság (Republika Srpska) és a Bosznia-hercegovinai Föderáció (Federacija Bosne i Hercegovine). Emlékszem, a 2009-es Balkán-körútunk során több helyen hosszú ideig ki sem tudtam szállni a kocsiból, mihelyt megálltam, a helybéliek azonnal kiáltották: Mine! Mine!

A háború során Tuzla az Egyesült Nemzetek Szövetsége (ENSZ) által „biztonságos övezetté” nyilvánított város volt. Ennek ellenére itt is történtek mészárlások: 1993-1994 telén a szerb csapatok körülvették a várost, ezt követően pedig gyakorivá váltak a gránátbecsapódások. A legvéresebb nap 1995. május 25-e volt: az óváros központjában 71, többségében az iskolaév végét ünneplő fiatalt ölt meg egy gránát becsapódása. A belvárosi emlékművet zajos utca övezi: az emberek továbbléptek, igyekeznek maguk mögött hagyni a közelmúlt fájó sebeit.

Törökország hathatós anyagi támogatásával itt is új mecset épül: rendszerint a katonai összecsapások során megrongált vagy lerombolt vallási épületeket állítják helyre, ám sok boszniai városban tapasztaltuk, hogy a török zászló által „őrzött” építőtelepeken serény munka zajlik… A szimbolikus térfoglalás vagy az elvesztett tér visszafoglalása, a vallási szimbólumok láttatása igen fontos a Balkán-félsziget ezen térségében is. Talán Bianka ezért is vásárol itt hidzsábot…

Tuzla és a brutalizmusTuzla modern muzulmán többségű város: a Tito időszakából származó egyes korabeli épületek brutalista stílusban épültek, akkor minden bizonyára igen progresszívnek számítottak, a karbantartás hiánya miatt ma viszont elhagyatott ingatlanok benyomását keltik, bár egyikben éppen bank működik. A közelmúlt dicsősége után, a felfele törekvést az 1970-es, 1980-as évek modernizálását követően, brutális háború tette tönkre a várost: drámai változás.

A muzulmán világból szerb ortodox miliőbe csöppentünk: a Tuzlától alig 62 kilométer távolsága lévő Doboj városa már a Bosznia-hercegovinai Föderáció szerves részét képező Boszniai Szerb Köztársaságban van. Dobojban az ízlésesen restaurált, szép várat tekintettük meg, amelyből szép kilátás nyílik a városra. Az őr rendkívül segítőkész volt, a turisztikai látványosságokat feltüntető szórólapokat nyújtott át nekünk, örvendett, hogy turistákat lát. Sajnos a nyelvi akadályok miatt nem tudtunk kommunikálni vele.

Brutalista épület Tuzlában

A Boszniai Szerb Köztársaság hivatalos fővárosát, Banja Lukát nappal tekintettük meg: korán indultunk Bijeljinából, Tuzla meglátogatása nem vett fel sok időt, jó utakon csupán 170 kilométert tettünk meg. Elsősorban azért akartuk előbb az ország észak-nyugati részét meglátogatni, hogy amennyiben a hatóságok közzéteszik az ominózus „sárga listát”, annak életbe lépése előtt sikerüljön átkelnünk a szerb-román határon.  

Máris emlékműre bukkantunk: a szerelem erejét és az állhatatosságot hirdeti a Safikada emlékére a vár falára rögzített, márványból készült emléktábla.  A hölgy szerelmes volt egy, a fronton elesett osztrák-magyar katonába: menyasszonyi ruhában a várban elhelyezett, a delet jelző ágyú elé vetette magát. Az emléktábla elé sok helyi fiatal még mindig gyertyákat helyez el, abban reménykedve, hogy megtalálják szívük választottját, és boldogok lehetnek vele. Ismét „a szarajevói Rómeó és Júlia” története ötlött fel bennem: igaz teljesen más történelmi időszak és más okok vezettek a pár tragikus halálához…

Lévén, hogy a turisztikai látványosságok itt is zárva vannak, mindent kívülről tekintettünk meg. Felfigyeltünk a kiváló esztétikai hatást nyújtó Ferhat Pasa mecsetre, amelyet 1993-ban a szerbek leromboltak és török pénzből újjáépítettek. Az ortodox katedrális impozáns épületét is szemügyre vettük, ide sikerült bejutnunk. A köztársaság parlamentjét diszkréten őrzik, egész közel lehet menni a főbejárathoz. Az etnikai és vallási feszültségeket figyelembe véve, ez nagy dolognak számít. A katolikus templom stílusa nagymértékben hasonlít ahhoz, amit tavaly ősszel nálunk, Orsován láttunk: sátor alakú építmény, betonból…

Katolikus templom Banja Lukában

A negyedik napon 250 kilométeres út várt ránk, Banja Lukából a vallási szempontból igen fontosnak számító, a Mária-jelenésről híres Međugorje zarándokhelyre utaztunk. Közeledett a hatodik nap, amelyen rendszerint közzéteszik a sárga listát, közelednünk kellett tehát az ország közepe felé, nem tudtunk klasszikus körutat megtenni. Valójában a délutáni, esti órákban döntöttük el, másnap hová utazunk, folyamatosan követtük a nemzetközi egészségügyi szervezeteknek a Boszniára vonatkozó COVID-adatait, s tippeltünk: vajon az ország felkerül-e vagy sem a sárga listára.

Télen és ráadásul világjárvány idején előnyökkel is jár az utazás: a leglátogatottabb, legzsúfoltabb helyek üresek. Ez volt a helyzet a világhírű zarándokhelyen is, amelyet évente közel több mint egymillió vallásos ember látogat meg, a település egyébként Bosznia-Hercegovina legtöbb szállodai éjszakáját biztosítja. Gondmentesen eljutottunk kocsival a Szent Jakab-templomhoz, azonnal találtunk parkolóhelyet. Innen szintén autóval mentünk a jelenések hegyének lábához, majd természetesen gyalog a tetőre, ahol alig féltucatnyi ember jelenlétében szótlanul, kissé elérzékenyülve, nyugalomban és teljes csendben imádkozhattunk… Nem vagyok vallásos ember, ám ez a rendkívüli hely hatalmába kerített. Több forrás szerint 1981. június 24-én 18 óra körül hat fiatal (Ivanka Ivanković, Mirjana Dragićević, Vicka Ivanković, Ivan Dragićević, Ivan Ivanković és Milka Pavlović), a Crnica hegyen, amelyet Podbrdonak is hívnak, fehér tüneményt látott, karjában a gyermekkel. A római katolikus egyház nem ismeri el Međugorjét a Mária-jelenések helyeként.

Neretva folyó fölötti építmény az évszázadokon átívelő muzulmán jelenlét egyik legékesebb szimbóluma

Az innen alig 26 kilométerre lévő Mostarba szintén sötétedés előtt érkeztünk. A korábbi szokással ellentétben, amikor a Vendégszerető Klub/Kanapészörfölők segítségével ingyen utaztunk és házigazdáinkkal együtt laktunk, most a járványügyi ajánlások és saját elővigyázatosságunk miatt a szállásokat egy nemzetközi internetes portálon foglaltuk és fizettük. A szállás elfoglalása után az üres (!) utcákat vettük birtokunkba: a turisták szinte teljes hiánya azt az érzést keltette bennünk, hogy a boszniai horvátok kulturális, politikai központjának óvárosát kibéreltük.

Léleképítő látvány a városnak nevet adó, az UNESCO kulturális örökségéhez tartozó öreg híd (stari most): az oszmánok által 1567-ben épített, a smaragdzöld színű Neretva folyó fölötti építmény az évszázadokon átívelő muzulmán jelenlét egyik legékesebb szimbóluma. A több mint 450 éves híd a boszniai horvát-bosnyák barátság jelképe is lehetett volna, ám 1993. november 9-én egy horvát tank lerombolta. A cselekedetért Slobodan Praljak horvát tábornokot tették felelőssé, aki 2004-ben a Hágai Nemzetközi Bíróság elé állt. Bár később a híd lerombolását, mint háborús bűncselekményt, ejtették az ellene felhozott vádpontok közül, ám Praljakot így is elítélték, aki öngyilkosságot követett el. A bíróság nem volt hajlandó elfogadni, hogy a híd katonai objektum lett volna.

Többször átmentünk a csodálatos építményen: az építés idején a mostari híd volt a legnagyobb egynyílású kőhíd, íve 30 métert hidal át 24 méter magasságban az átlagos vízszint felett. Micsoda tervezői és mérnöki teljesítmény! Az esti órában a minaretekből hallható imára hívás különleges érzéssel töltött el: élvezni is tudtuk, nincs zaj, nincsenek turisták.

FOLYTATJUK

*** További fotók a szerző blogján.***