Jereván és Tbiliszi: nyolc nap alatt az örmény őshazában (1.)

Jereván és Tbiliszi: nyolc nap alatt az örmény őshazában (1.)
Aki Erdélyben él és itt nevelkedett, biztosan sokat hallott az örményekről. Elég, ha Szamosújváron, az egykori Armenopolisban belépett az örmények székesegyházába. De biztosan találkozott is örmény származásúakkal, akik többnyire büszkén utaltak egyik-másik nagyszülőjükre, hogy annak ősei menekültek ide az örményüldözés elől. És ha a történelmi megemlékezésekre is figyelt, hallhatott az örmény népirtásról, az első világháború idején elkövetett genocídiumról.

Ezek után bizonyára mindenkiben felmerül a kérdés, hol is az örmények őshazája, milyen is az az ország, ahonnan annyiszor el kellett menekülni, amely szinte folyamatosan más hatalmak árnyékában élt, s amely most önálló államként kezdi kiépíteni turizmusát. Bizonyára ebből a megfontolásból, vagy éppen az örmény ősökre való tekintettel állt össze az a 23 fős – jórészt kolozsvári magyarokból álló – csapat, amely az idén áprilisban nyolc napos kirándulást tett az örmény őshazában.

A város a Cascaderól nézve

Hajnali órában érkezünk a Bukarestből induló járattal a jereváni Zvartnoszt nemzetközi repülőtérre. Itt minden európai színvonalú. Csak utólag tudjuk meg, hogy a reptér magántulajdon, egy külföldi örmény milliomos működteti. Az állami Erebuni reptér már csak belföldi és hadi célokra használt. Szállodánk, a díszes bejáratú Royal Plaza is mindenben megfelel az elvárásoknak. A belvárost övező körúton fekszik. Szobánk ablaka hátra nyílik, a belváros felé néz és eléggé lehangoló látványt nyújt: nyolc-tízemeletes tömbházakkal övezett, eldugott kis negyed, földszintes, bádogfedelű falusias házakkal, középen egy templomocska, mely vasárnap működik is. A szűk udvarokról állattartás hangjai és állandó kutyaugatás jut fel ötödik emeleti szobánkhoz. Ez a régi Jereván. Az „új” Jereván megismerésére nincs külön napunk, mert az „úgyis egy modern város”. Csak néhány reprezentatív épületébe visz el a busz. A többit délutánonként, esténként fedezhetjük fel.

Matenadaran

Első utunk a Matenadaran levéltárba visz 

Első napi, kis pihenés után kezdett programunk az örmény múlt fellegvárába, a Matenadaran levéltárba és múzeumba visz. A levéltár egyik szamosújvári származású, magyarul szépen beszélő kutatója lesz a kalauzunk. Az ő szavaiból ismerjük meg nem csak a kiállított kincseket, hanem az örmény történelmet és művelődéstörténetet is.

            A Matenadaran a várost körülvevő dombok egyikének lejtőjén fekszik, díszes lépcsősor vezet bejáratához. Alsó teraszán Meszrop Mastoc ülő szobra látható. Ő dolgozta ki a IV. század végén az örmény ábécét. A szobor mögött az ábécé betűi olvashatók a falon. A Matenadaran jelentése könyvtár/kézirattár, de az intézet ma Mastoc nevét viseli, sőt az innen induló, a belvárost átszelő sugárút is róla lett elnevezve. Az intézet első épülete 1959-re készült el. Ekkor az örmény egyház államosított, s addig Moszkvában őrzött levéltárával vetették meg alapját, s mindenünnen gyűjtöttek be kéziratokat. A mostani impozáns épületet 2011-ben avatták fel. Főbejárata két oldalán a hat legjelesebb örmény tudós szobra áll. Napjainkban az intézet mintegy 23 000 kéziratos művet, 500 000 dokumentumot őriz, a legnagyobb örmény történeti gyűjtemény. A tárlókban a legrégebbi kéziratokból és örmény nyelvű kötetekből, Biblia-fordításokból tekinthetünk meg néhányat. Nem egy kódexnek külön története is van, csodával határos módon menekült meg a pusztulástól. Gyönyörű örmény-motívumos miniatúrákat, művészi kötéseket láthatunk. Az előcsarnok falain a térkép előtt is megállunk, hogy néhány örmény történeti alapfogalmat elsajátítsunk.

Óratorony a Köztársaság téren

Történetüket a Bibliából eredeztetik             A mostani, 29 800 km2-es Örményország csak kis töredéke az örmény birodalomnak, mely az Kr. e. II. századig vezeti vissza múltját, sőt a nép történetét egyenesen a Bibliából eredezteti. Önálló örmény királyság azonban csak nagyon rövid időszakokig létezett. Kr. e. 63-ban a Római Birodalom kebelezi be területüket. III. Tirdat királyuk 301-ben felveszi a kereszténységet és államvallássá teszi. Ebben segítségére van az utóbb Világosító Szent Gergely néven ismert és imádott püspök. A Római Birodalom felbomlását követően a Bizánc központú Kelet-Római Birodalom uralma alá kerültek, de a keleti örmény területeket rövidesen az Óperzsa Birodalom foglalta el. Aztán 652-től két évszázadon át az arabok uralkodtak itt. Majd újra Bizánc kerekedett felül. Az 1230-as években jött a tatárjárás, mely csak a templomokat kímélte meg. Ennek eredményeként kezdődött az első örmény emigrációs hullám. 1100 tájától háromszáz éven át a Földközi-tenger partján létezett egy kisebb önálló örmény királyság Kilikia elnevezéssel. 1453-ban a törökök megdöntik a Bizánci Birodalmat, s az örmény területek is uralmuk alá jutnak. Az 1500 táján megerősödő Irán egy kisebb keleti részt ebből magának foglal el. Ezzel évszázadokra állandósul az örmények kettéosztottsága: a nagyobbik, nyugati rész a törököké, a keleti pedig a perzsáké. Az 1826–1828 között zajló orosz-perzsa háború eredményeként a keleti örmény területeket Oroszországhoz csatolják. Kormányzósági székhely lesz Jereván. A török területen maradt örmények többször felszabadítási mozgalmat indítottak. Erre válaszként indultak a török népirtások. 1895-ben körülbelül 300 ezren pusztultak el, s több tízezren menekültek szét a világba. 1909-ben újabb 30 ezer örményt gyilkoltak meg. Végül a hatalomra került ifjú törökök – akiket az örmények is támogattak – meg akarták végleg oldani az „örmény kérdést”, s 1914–15-ben megrendezték a törökországi örmények véglegesnek tekintett kiirtását, amikor szervezetten másfél millió örményt végeztek ki, még az örmény műemlékeket is elpusztították. Ezeknek a népirtásoknak tulajdonítható, hogy az életben maradottak is szétszóródtak a nagyvilágban. Úgyhogy az örmény diaszpóra nagyrészt a nyugati örménységből került ki. Tulajdonképpen a mai Törökország keleti területe egészen a Földközi-tengerig mind az örményeké volt.

Egykor mecset volt, most árucsarnok

A polgáritól a független Örmény Köztársaságig

             A cári birodalom nem sokat törődött a Kaukázuson túli területeivel. Itt egyetlen város számított fontosabb központnak: Tiflisz (Tbiliszi). Innen irányították a vidéket. Az 1917-es októberi forradalom után a bolsevik államvezetés engedte önállósulni az itteni kis kormányzóságokat: 1918 elején megalakul a polgári Örmény Köztársaság. Ez területi vitába keveredik a Grúz Köztársasággal. Aztán a törökök rohanják le az örményeket, de őket sikerül visszaverni. 1920 novemberében az új szovjet hatalom kezd érdeklődni e területek iránt. 1921-ben itt is a bolsevikok jutnak hatalomra, behívják a szovjet hadsereget. A törökök a cári birodalom örmény részeiből néhány tartományt maguknak igényelnek. S 1921-ben a szovjet-orosz–török békekötéskor ezekről az oroszok lemondanak. 1922-ben moszkvai sugallatra megalakul a Kaukázusontúli Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság Tiflisz fővárossal. Ez 1936-ban három önálló szovjet köztársaságra bomlik szét: Örményország, Grúzia, Azerbajdzsán. Tulajdonképpen a vallási alap áll a szétbomlás mögött: az egyik örmény apostoli, a másik ortodox, a harmadik muzulmán vallású. De egyik sem elégedett a határok megvonásával. Így jelentős örmény terület Azerbajdzsánnak jut (Karabach), Tbiliszibe, mint fővárosba nagyon sok örmény család telepedett át. Az 1920-as évektől kiépítik a szovjet típusú államigazgatást és egypártrendszert e vidékeken is.

             A gorbacsovi új politikai jelszavak itt szintén visszhangra találnak. De a politikát egy időre háttérbe szorítja az 1989. december 7-i nagy földrengés, ami 25 ezer örmény áldozattal jár. 1991 szeptemberében kiáltják ki a független Örmény Köztársaságot. A Hegyi Karabach örmények lakta területet az ország részévé nyilvánítják, amiért 1992-ben kitör az háború Azerbajdzsánnal. Az örmények győznek, sőt még egy korridort is maguknak biztosítanak Karabach felé. Azóta hadiállapot van a két ország között. Nem csak a keleti, de a nyugati, török határ is átjárhatatlanul lezárt. Úgyhogy az országnak csak Irán és Grúzia felé van közlekedése. Viszont a grúzokkal is csak „kényszerbéke” áll fenn. 1996-ig az ország rettenetes krízisen esik át. Teljesen körbezárva áram, gáz, benzin nélkül nyomorognak. A szovjet idők gyárai rendre csődbe jutnak. Akkor Irán nyújt valamelyes segítséget a közállapotok javítására. Azóta több kormánykrízisen és tüntetés-hullámon esett át az ország, de úgy tűnik, az utóbbi években kezdi magát feltalálni. Nem utolsó sorban megint rászorulnak az orosz kapcsolatokra. Külföldről pedig egy-egy örmény milliomos nyújt alkalmi támogatást.

Ugyancsak a Matenadaranban hallunk az örmény nyelvről is, mely az indoeurópai nyelvcsalád önálló ágát képezi. Megmaradását főleg a saját írásmód bevezetésének tulajdonítják. A 19. századra két nyelvjárása alakult ki: a kelet- és a nyugat-örmény. Főleg a magánhangzók ejtésében különböznek. A mai állami hivatalos nyelv a kelet-örmény. A diaszpórában viszont főleg a nyugat-örmény öröklődött. Örményül vagy 6 millió ember beszél, közülük csak 3,6 millió él az országban. Az ország lakossága most 3 millió 800 ezer körüli. Közel 98%-ban örmények. A más nemzetiségűek a 90-es években mind elvándoroltak.

Örmény milliomosok segítik a várost

           A Matenadaranban több órát töltünk. Majd az ebéd következik a „Cascade” lépcsősor felső végénél. E lépcsősort a modern várossal együtt tervezték, s ugyanarra a domboldalra kúszik fel, amelyen a Matenadaran is található. Valamikor úgy képzelték el, hogy a lépcsők vízeséssel fognak váltakozni. A merész tervet csak félig valósították meg a kommunizmus alatt. Aztán egy örmény milliomos megtámogatta az építkezést, s most már csak néhány lépcső hiányzik a fenti kilátó-teraszig. A vasbeton-oszlopok rozsdás csápjai meredeznek ott. Állítólag a terv pontatlansága miatt nem lehet az utolsó lépcsőket kialakítani. A lépcsősor felső vége mellett pompás új épület a Charles Aznavour Alapítvány székhelye. Az örmény származású francia sanzonénekes néhányszor meglátogatta az országot. Egy itteni konyakfajta is viseli a nevét. A „Cascade” felső végétől egy sétány indul a Győzelem parkba, amelynek közepén irdatlanul magas talapzaton egy hatalmas nőalak áll. Örményország Anyácskájának nevezik. Jobb kezében egy kard markolatát tartja, bal kezével a kard tokját fogja. Távolról egy hatalmas keresztnek néz ki a nőalak. Idegenvezetőnk szerint a szobor üzenete: a kard ugyan tokban van, de ha ellenség jönne, azonnal kihúzzák. A ma múzeumként szolgáló talapzat sokáig Sztálin óriásszobrát viselte magán.

            A tetőről át lehet tekinteni Jereván belvárosát. Ha egy térképpel is kiegészítjük a nem látható részeket, kiderül: szabályos kört ír le a központ. A „Cascade” aljától indul a tengelye, egy széles sugárút, mely a két központi teret is összeköti. A lépcsősor alatti térből még két sugárút indul rézsútosan. Ezeket aztán keresztutcák metszik. Annyira logikus és áttekinthető az utcahálózat, hogy könnyen megállapítható: ezt mérnök tervezte. Ráadásul a belvárost övező körút félkörét széles parksáv övezi. Az ellenkező oldalon a Hrazdan folyócska kanyarulata és zöldövezete biztosítja a település jó levegőjét.

Prémium tartalom

Ha érdekli a teljes történet, legyen prémium tag vagy ha már az, jelentkezzen be!