Je suis Noa

Je suis Noa
Az elmúlt napok során Noa Pothoven tragédiájának híre bejárta a világot. Sokan szóltak és írtak róla, a Szabadság hasábjain is, és ezekben az írásokban rengeteg fontos igazság lett kimondva – amúgy pusztába kiáltott szóként. Ha Noára gondolok – és mostanság folyton rá gondolok – nagyon fáj a lelkem, egyrészt mert egy kislány apja vagyok, másrészt, mert évekig voltam tanára, kórusvezetője és olykor pótapukája sok-sok tizenéves gyermeknek, Noával egykorú, vagy közel egykorú lányoknak is. Harmadsorban pedig azért, mert a szó tartalomvesztése ellenére is ember vagyok. A Nürnberg című 2000-es filmben a náci bűnösöket vizsgáló pszichológus az empátia hiányaként határozza meg a gonoszt, és igaza van.

Elhangzott már, hogy mennyire eredménytelen volt Noa esetében az úgynevezett terápia. Ennek persze oka van s ez főleg abban a személytelenségben keresendő, amely sikeresen kivonta az emberi összetevőt a pszichológus és a pszichiáter munkájából. A törvényszerűség árnyalatain rágódva s beetetve a beteges politikai korrektség összes bacillusával üres, tartalmatlan és ezáltal hatástalan procedúrák tömkelegévé változtatták a lélekmentő munkát, olyan eljárásokkal és nyelvezettel, amely megöli a szavak értelmét s kivonja az életből az életet, míg végül a pasztillák maradnak, s ha az sem segít, a zuhanás a mélybe.

Könyvtárat lehetne írni – s sokan írnak is - arról, hogy mi is a szexuális zaklatás, mennyivel több, súlyosabb, mint egy felkavaró fizikai cselekedet, mennyire mélyen és visszavonhatatlanul változtatja meg egyszer s mindenkorra az áldozat életét, s emiatt milyen gigászi munka az áldozatból túlélőt faragni!

Sokat írtak s írnak Noa ügyének s a hasonló eseteknek hatósági és társadalmi vonatkozásairól is és ez kell is nagyon, főleg tájainkon, ahol a pár éve lezajlott Vaslui megyei felkavaró eset kapcsán elképesztő módon a helyi közösség jelentős része az erőszaktevők oldalára állt. Ahol nem is olyan régen még az erőszak áldozatától azt kérdezhette a rendőr: és élvezted?

Az ügy egyik szereplőjéről azonban kevés szó esett: a férfiakról, azokról a hímnemű, humanoid egyedekről, akik Noa tragédiájáért és haláláért a leginkább felelősek, egyszersmind a férfiakról, úgy általában.

Minden felvilágosodottságunk, racionalitásaink és nemi-szexuális emancipálódásunk dacára társadalmunk gondolkodása valamiért megrekedt a bronzkorban. A józanság, igazságosság és méltányosság nevében megszólaló erősebb-gyengébb hangok kimerülnek a közösségi oldalakon terjengő mémekben, felszín alatti hullámzásban, amely nem jut el a tudat meghatározó szintjéig.

Egy szexuális aktus minden esetben legalább két embert feltételez, a heteroszexuális változatban pedig legalább egy férfi és egy nő jelenlétét. És bár az aktusnak minden egyes esetben van valamilyen szintű-formájú következménye, a társadalmi megítélés erősen a férfinem javára billenti a mérleget, a tett súlya az esetek óriási többségében a nők nyakába szakad.

Vegyük rendre a jelenség építőkockáit.

Ha egy fiatal férfi számos nővel létesít kapcsolatot, a társadalom szemében sikeres. Ha egy nő fekszik le sok férfival... nem kell leírnom a szót, hogy minek tartják. Ha egy férfi állapotosan hagy egy nőt, félreállhat. Elítélik ugyan, de messze nem annyira, mint az anyát, aki cserben hagyja gyermekét (akár apástul együtt is). A terhesség megszakítása kizárólag a nő felelőssége, ebből a vallások zöme halálos bűnt farag, a vallásilag butított társadalmak egy részében pedig börtönnel büntetendő bűncselekményt.

Nem azt akarom vitatni hogy a magzat elpusztítása bűn-e, gyilkosság-e vagy sem, nem is azt kezdem ki, hogy mikortól számít életnek a megtermékenyített petesejt, mikortól védendő emberi életként. Vannak, akik ehhez nálam sokkal jobban értenek s ezek a szakemberek mindmáig nem vitték dűlőre a kérdést, nem fogok én kókler módra lecsapni semmilyen erkölcsi bunkósbottal senkire. Én a felelősség megoszlásáról beszélek.

Arról a felelősségről, amely aránytalanul nagy arányban esik a szexuális aktus női résztvevőjének nyakába, olykor attól is függetlenül, hogy önszántából vett részt benne, vagy erőszak áldozataként. Sokáig sorolhatnám az abszurdumokat, de csak két példát fogok felhozni: Az egyik: az Alabamában elfogadott szélsőséges abortusztörvény értelmében a nemi erőszak áldozata köteles kihordani és megszülni a gyermeket, sőt, később az erőszaktevő pert indíthat ellene, követelve apai jogait. A másik (és erre nemrég konkrét példa is volt sajnos), a „szívdobogás-törvényt” elfogadó államokban, (ahol az abortusz törvényellenes a magzat első szívdobbanásától, azaz a terhesség hatodik hetétől kezdve), ha a méhben levő magzat agyműködése leállt, tehát halott, viszont a szíve még ver, az anya köteles tovább hordani, amíg ő maga bele nem hal.

Mindeközben erőszaktevők, szexuális zaklatók, pedofilok kapnak együttérző bíróktól enyhe ítéleteket, olyan indoklással, hogy „jó keresztények”.

Nem akarok belegondolni abba, hogy az ilyen gondolkodás mentén mi a jó kereszténység ismérve. De ha már itt tartunk, nagyon szeretném, ha a keresztény felekezetek, a lelkipásztorok felvállalnák ezt a témát. Méltó lenne a Názáretihez. Ha a szószékekről kezdenék tanítani mindazt, amit az anyákat rutinosan pofánverő apák nem tanítanak meg fiúgyermekeiknek. Hogy nem attól lesznek igazi férfiak, ha minél több lányt „letapiznak”. Hogy egy lány ártatlansága nem trófea. Hogy a szexuális aktus, amiben részt vesznek, felelősséggel jár.

Szintén szószékről hangoztathatnák a szexuális nevelés fontosságát, szükségességét, ahelyett, hogy az ellenkezőjét harsognák. A tapasztalat azt mutatja, hogy ott, ahol a szexuális nevelés normális és rendszeres, kevesebb a tinédzserkori terhesség, csökken az abortuszok száma, a fiatalok később és felelősségteljesebben kezdik meg a nemi életet. Szomorú kivétel Noa esete, ő ugyanis Holandiában élt, ahol a szexuális nevelés rendszeres és szakszerű.

A „tartózkodj tőle” utasítás nem szexuális nevelés és az összes eddigi emberi tapasztalat azt mutatja, hogy eredménytelen, sőt, az ellenkező hatást váltja ki. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államoknak pont azon részeiben a leggyakoribb a tinédzserkori terhesség és az abortusz, ahol a szélsőséges keresztény felekezetek nyomására száműzték az iskolákból a szexuális nevelést.

Ebben nincs semmi politika, ez a biológiánk következménye. Ivarosan szaporodó emlősök vagyunk és a tudomány mai állása szerint egy felnőtt nagyjából egy kilométer távolságból észrevesz egy másik embert és azonnal elkezdi felmérni, hogy az ellenkező nemhez tartozik-e és hogy érdemes lenne-e szexuálisan közeledni hozzá. Mindez a tudatunkat megkerülve történik, annak a nemi ösztönnek az eredményeképpen, amely kimetszhetetlen, kiprédikálhatatlan része a biológiánknak. Azt képzelni, hogy ezzel mereven szembe lehet menni valamilyen dogmatika nevében, dőreség.

Ugyancsak szószékről lehetne hatásosan lepucolni a témakörbe lépten-nyomon beépült szégyent, amely a judeo-keresztény (és iszlám, de most a nyugati világról beszélünk) erkölcs egyik logikusnak tűnő, de logikusan lebontható folyománya. Megértetni szülőkkel, hogy mennyivel nagyobb szégyen kitagadni, drasztikusan büntetni, utcára dobni, megszégyeníteni terhesen maradt lánygyermeküket, mint felvállalni a váratlanul érkezett unokát!

Meg kellene tanítani, hogy bármit is szőtt bele leveleibe a bronzkori Kelet társadalmi előítéleteiből Pál apostol: a nők márpedig nem alacsonyabbrendűek és nem tartoznak engedelmességgel férjüknek, aki partnerük és nem uruk. Hogy a macsóság, a nők visszakézből való konyhába pofozása és a gyermekek nadrágszíjas tekintéllyel való „nevelése”, a férfidominancia fenntartása sokkal nagyobb szégyen mint az, ha lánygyermekük megesik!

Ha ezekre több hangsúly esik, mint az abortusz teljesen értelmetlen törvényi tiltására, a keresztény felekezetek igazságosabbak lennének, méltóbbak a krisztusi tanításhoz és sok elvesztett hitelt nyernének vissza.

A kereszténység radikálisabb, fundamentalistább fele szereti magára alkalmazni a „pro-life”, azaz életpárti címkét, ez alatt azt érti, hogy abortuszellenes. Hírem van számukra: minden épelméjű ember abortuszellenes, a kérdés csupán a „hogyan?”. Lehet, hogy megsimogatja a beteges álszentséget és önigazoltságot börtönnel büntetni a magzatelhajtást, de eddig még bárhol, bárhogyan próbálták, soha nem oldotta meg a gondot, csupán még több szenvedést okozott – legnagyobb mértékben természetesen a nőknek. Ami segíthetne, az azoknak az intézkedéseknek a halmaza, amelyeket ez a fajta kereszténység nemes egyszerűséggel szocializmusnak titulál és csípőből elvet, főleg Amerikában (és onnan aztán hullámzik errefelé a tudományellenes, nőellenes és végső soron életellenes ideológiai szájalás): szülési szabadság, szociális háló, biztonság. Hogy egyetlen nő vagy lány se legyen kénytelen összeszorult szívvel abortuszra gondolni azért, mert tudja: amint gyermeke megszületik, a társadalom magára hagyja őt. És mindenekelőtt a már megszületett gyermekek életének és jólétének becsülése. Ha azért is annyira aggódnának, mint a meg nem születettekért, sokkal méltóbbak lennének arra a bizonyos életpárti címkére. Szeretném azt hinni, hogy visszatalálnak végül az emberileg is, evangéliumilag is helyeselhető igazsághoz. Szeretném azt hinni, hogy az életért küzdés nem merül ki számukra a büntetés, a börtönbe csukás perverz bosszúvágyában. Szeretném azt hinni, hogy nem folytatják a női nem autóbusz alá lökését és valóban az életért fognak küzdeni, akár megszületett már, akár nem. Addig viszont, ami engem illet: #JeSuisNoa.