Irán: a világ elfogadására váró gyöngyszem (II.)
Vissza

Irán: a világ elfogadására váró gyöngyszem (II.)

FOLYTATÁS DECEMBER 15-I LAPSZÁMUNKBÓL

(Az első rész ide kattintva olvasható)Földalatti város és jelszó

Úgy döntöttünk, itt ejtjük meg a sivatagi élményt. Házigazdáink azt mondták, rizikós személygépkocsival kimenni, egyrészt mert tudni kell az utat, másrészt pedig bizonyos szakaszokon az útfelületen mélyebb a homok, beragadhat a kocsi. Megfogadtuk a tanácsukat: a kashani látványosságok (Sultan Amir Ahmad, Boroujeri és Abbasian történelmi ház, Tabatabaee-ház, valamint Sultan Amir Ahmad közfürdő) meglátogatása után egy utazási irodaként működő könyvesboltnál (the bookstore, így kell keresni, mindenki tudja…) felajánlották, fejenként 40 euróért kivisznek a sivatagba, elszállásolnak a karavánszerájba, vacsorát és reggelit biztosítanak, a naplementét pedig a sós tónál nézhetjük meg. Mi több, kashan környéki három látványosság megtekintéséhez nem kell belépőjegyet kiváltanunk. Az árat 35 euróra alkudtuk, s délután négykor indult is a kaland.

A barátságos tevék még az autónk ablakán is bedugták a fejüket az ételért

Az első állomás a körülbelül 1500 éves Noushabad (Ouyi) földalatti város. Az idegenvezető elmondása szerint az név tiszta, hideg vizet jelent, ugyanis az ókorban egy király egy itteni kútnál eloltotta a szomját, majd megparancsolta, hogy ezen a helyen települést létesítsenek. A lakósok a nappali elviselhetetlen hőség és az éjszakai alacsony hőmérséklet miatt földalatti várost építettek. A földalatti város létrehozásának katonai jelentősége is volt: támadás esetén a helybéliek ide menekülhettek. Amennyiben az ellenség megtalálta az egyik bejáratot (több a lakosság házából nyílt), a helybeliek furfangos megoldást eszeltek ki: jelszavak bevezetésével próbálták elejét venni a labirintusok elfoglalásának. De nem ám csak úgy, egyszerűen. A vaksötét folyosókon csupán állati zsírból készített lámpásokkal lehetett végighaladni. Csak a helyiek által ismert, stratégiai fontosságú csomópontokon sötét zugot hoztak létre, ahol őr állt. Itt kellett azt mondani, hogy ouyi. Bajba jutott, aki elfelejtette a jelszót vagy mellőzte a megfelelő helyen mondani: azt megölték.

Szűk folyósok vezetnek végig a földalatti városon

A földalatti várost hosszú ideig nem használták, a generációk során létezése feledésbe merült – csak egy öreg bácsi mondogatta folyton, hogy a házak alatt földalatti város húzódik meg. Mindenki elmebetegnek hitte. Aztán a századfordulón valaki ásni kezdett a saját kertjében, s beszakadt a föld. A régészek „rehabilitálták” az idős embert, elvégre neki köszönhető, hogy feltárhatták ezt a kincset.
Emlékhely a mártírként tisztelt katonáknak   
Hirtelen egy erődítménynél álltunk meg. Alig maradt néhány percünk a fotózkodásra, a gépkocsivezető máris indult tovább. Különleges mecset következett: Hilal ibn Ali nem volt más, mint Mohammed próféta unokatestvérének a fia, így a hely különleges jelentőséggel bír a síita iszlám lakosság körében, amely a populáció 89-90 százalékát teszi ki. De nem csupán ezért fontos és jelentős ez a mecset: az Irán-Irak között 1980-1988 időszakban zajlott különlegesen véres és kegyetlen háborúban elesett iráni katonák portréit ábrázoló hely.A haza oltárán véráldozatot nyújtott katonák nem egyszerű emberek: mártírok. Irán és Irak között a hetvenes években is voltak határviták, de Szaddám Huszein hatalomra kerülését követően és az iráni iszlám forradalom kirobbanása után a helyzet elmérgesedett. Iránban az iszlám síita ága került hatalomra, Irakban pedig a szunniták vezették az országot. A wikipédia szerint a térséget potenciálisan destabilizáló iszlamista Irán megtámadását az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió sem ellenezte, és a Perzsa-öböl arab monarchiái is támogatták az iraki diktátor ambícióit, mivel ettől várták a forradalmi hullám elterjedésének megakadályozását.

A haza oltárán véráldozatot nyújtott katonák nem egyszerű emberek: mártírok. Portréik előtt sokan imádkoznak

A háború rettenetes emberáldozattal járt: iráni oldalon 500 ezer és 1 millió közöttire tehető a polgári és katonai emberi veszteségek száma. A két ország közötti mély ellentét további jele az, hogy az utolsó hadifoglyokat csak 2003-ban cserélték ki…A mártírok arcképe előtt sokan imádkoztak. Mi azonban arra összpontosítottunk, hogy a sivatagi élmény előtt hideg vizet tegyünk magunkhoz. Szerencsére ilyen helyeken, de a városokban is sok épület mellett vízhűtő berendezések állnak ingyen a lakosság rendelkezésére. Ez különösen fontos ilyen hőségben: bár szeptember vége volt, a hőmérő higanyszála folyamatosan 30 fok fölötti értéket mutatott.
Illegális sivatagi buli és ivászat
Készen álltunk a sivatagi élményre: bár néhány kilométer megtétele után a Maranjab sivatag bejáratnál éppen mentőautó sietett egy baleset helyszínére, terepjárónk vezetője nagy sebességgel hajtott végig a poros, homokos, köves „úton”. Ilyenkor ugye, az európai ügyfelek megijesztése a cél, ezért a recept szerinti vezetési stílusban volt nekünk is részünk: padlógáz az éles kanyarokban, minél nagyobb por- és homokfelhő előidézése, a huppanók lehető leggyakoribb beiktatása. S máris elérkeztünk a homokdűnékhez. Itt csupán mezítlábas sivatagi séta volt műsoron, de naplemente is lett belőle. Egyszerű, miért: a sofőrök versengtek, ki tud lélegzetelállítóbb mutatványt produkálni. Előbb beragadt az egyik, aztán az is, amelyik ki akarta húzni, sőt az is, amelyik mindkettőn segíteni próbált, így a Namak sóstónál elmaradt a naplemente. Sebaj, pótolta az, hogy a megbeszéltekkel ellentétben mégsem alhattunk volna a szabad ég alatt a sivatagban. A négyszöglet alakú karavánszeráj közepén éppen egy négyhelyes ágy állt rendelkezésre. Igen ám, de nem nekünk, hanem a sofőröknek… Bár az infrastruktúra kiváló (a legeldugottabb helyeken is jó az út), vannak látnivalók, könnyű kialakítani a turista látványosságok útvonalát – mégis, az irániak vendéglátós szervezési felkészültsége alapszinten mozog. Belépőjegyet már a földalatti városnál kértek tőlünk, bár a könyvesboltnál előre megegyeztünk: a 35 euróban minden benne van…

A Maranjab sivatagban levő karavánszeráj udvarán aludtunk a szabad ég alatt...

Szerencsére sikerült kiharcolni, hogy a szabad ég alatt aludjunk, ám mégsem ez volt a legmaradandóbb élmény, hanem a sivatagi parti. Hogyan?! Hisz Iránban tilos a hangos zene hallgatása. Sőt, az alkohol fogyasztása is. Igen ám, de nem a sivatagban. A karavánszeráj mellett tábortűzre, piknikre lettünk figyelmesek: csendesen a közelbe mentünk, kíváncsiskodtunk. Odahívtak. Ment a zene, táncolni kezdtek. Kölcsönös volt a bizalmatlanság: s ha csapbába csalnak, s feljelentenek a hatóságoknál? S ha besúgók, s börtönbe kerülünk? Gondolom, bennük is ugyanezek a kérdések fogalmazódtak meg. Aztán mindenki elengedte magát: legyen, ami lesz. Bejátszották a világhírű Despacito című számot, meg is lepődtünk, hogy megvan nekik. Elvárták, táncoljunk rá, hisz minden európai és amerikai tud erre vonaglani. Aztán ők is ugyanezt tették a külföldön készült iráni zeneszámokra. Meglepő módon a férfiak igen nőiesen, s testközelben táncoltak velünk. Általános vigadalom lett a vége, előkerült a vízipipa is. Adott pillanatban megkérdeztem, ilyen sivatagi bulikon szoktak-e alkoholt fogyasztani. A csomagtartóból azonnal előkerült a datolyából készült erős ital, azaz pálinka… Csak mi fogyasztottunk annyit, amennyi a dugójába fért. Ők nem ittak.
S ha elvisz a vallási rendőrség?!
Azt tapasztaltuk, a vallási rendőrség valamilyen szinten tolerálja ezeket a megnyilvánulásokat. A Korán rendeleteinek szigorú betartásával, valamint más, erénnyel és erkölcsösséggel kapcsolatos ügyek vizsgálatával megbízott karhatalmi erők emberei pontosan tudják, a nagyvárosok szélén, illetve a karavánszerájok környékén hol vannak ilyen bulik. Bizonyos szintig a hatalom, akárcsak nálunk 1989 előtt, megenged bizonyos törvényszegéseket annak érdekében, hogy ellenőrizni tudja, pontosabban kordában tudja tartani a lakosságot. Sokan, főleg a nagyvárosokban, anakronisztikusnak tartják a vallási alapú társadalmi és politikai berendezkedést, ellenszegülnek az elévült szabályoknak, ám a rezsim megtorló és megfélemlítő ereje még mindig erősebb, mint a változás megteremtése iránt érzett vágy. S ott vannak az ellenpéldák: a többek között Tunéziában, Algériában, Egyiptomban, Líbiában, Szíriában lezajlott Arab Tavasz elnevezésű forradalmi hullám – szerintük – semmi mást nem hozott, mint fokozott politikai instabilitást, polgárháborút, vérontást, gazdasági válságot, s még több nincstelenséget. Ekképp az általunk kérdezett iráni polgárok azt mondták: lassú és hosszadalmas belső reformokra van szükség ahhoz, hogy az ország a modernitás útjára térhessen. Sokan viszont továbbra is úgy gondolják: a több évtizedes diktatúra által gyakorolt elnyomás és elszigetelődés rányomta bélyegét a lakosság mentalitására, a polgárok képtelenek a változásra.

Zene, tánc, s csak részünkre egy kis alkohol. Rendkívül illegális...

A világháló jelentős része tiltva van, korlátozzák a hozzáférést bizonyos weboldalakhoz, így a lakosság nagy része nem fér hozzá a hírekhez, képtelen tájékozódni a valós politikai helyzetről. Természetesen, vannak számítástechnikai megoldások, amelyek segítségével mind a Facebook közösségi portál, mind a vendégszeretők klubjának honlapja, a www.couchsurfing.com elérhetővé válik, ezt viszont – tapasztalataink szerint – csupán a lakosság aránylag kis része használja, azaz meri igénybe venni. Tilos továbbá a Google keresőmotor, a Whatsapp, de léteznek ezek iráni változatai, amelyeket minden bizonnyal a hatalom szigorúan ellenőriz. A lakosság számarányához képest kevesen vállalják, hogy külföldieket fogadjanak otthonaikba, s akik megteszik, azok esetében a nyitottság, a kritikai szellem, az elszigeteltségtől történő szabadulás vágya tapasztalható. Természetesen felvetődik: kik mernek európaiakat (az amerikai állampolgárok csak szigorú hatósági felügyelet alatt, hivatalos „idegenvezetőkkel” látogathatják csupán az országot, helyeiknél semmilyen esetben nem szállhatnak meg) befogadni otthonaikba? Vajon valamilyen szinten nem működnek együtt azzal a rezsimmel, amely ezt megengedi nekik?

Shahreza városban Soroush és családja látott vendégül

Ezeket a kérdéseket jómagam is megfogalmaztam, ezért csak egy-két helyen említettem meg, hogy újságíró vagyok. A vízumkérelmemben az szerepelt: computer assistant, azaz személyi számítógép asszisztens. Ami nem hazugság, de a valóságtól azért mégis távol áll…Nagyon szép és maradandó emlék marad a sivatagi buli. A gőzkiengedő együttlét rávilágított az irániak mindennapjaira, az urbánus környezetben a vallási rendőrség miatt elfojtott vágyak és igények felszínre törésére. Az utóbbi időben, pontosabban az utazásunk előtt megtekintett iráni filmek, az országról szóló, a hagyományos és alternatív sajtóban megjelent cikkek elolvasása sokat segített abban, hogy megértsük az ottaniak helyzetét. A társadalmi berendezkedés, a vallási vezetés iránt megfogalmazott puha kritikák ezekben is fellelhetők, a sajtóban megjelent anyagok közül például néhány éppen ezekről a sivatagi „rendszerbomlasztó”, ellenállás-ízű önfeledt szórakozásokról szól, amelyeken csak nagyon ritka esetekben fogadnak be külföldieket.

Isfahán főterét piknikezővé alakították át a kevés szórakozási lehetőséggel rendelkező helybéliek. Egyik fiatal lány megkérdezte, hogyan utazhatna ő is Európába?

Szeptember 15-én, pénteken reggel nehéz volt az ébredés. De megérte korán kelni, csodás volt a napfelkelte. A reggeli elfogyasztása után visszaindultunk Kashánba. Előtte megetettük volna a sivatagban levő vadtevéket, csakhogy nem volt nálunk semmi étel, bár pamacsos szájukkal már majdnem a terepjáró ülésén keresték az eledelt.„Hogyan utazhatnék én is Európába”?
A következő állomásunk Isfahán. A világ második legnagyobb főtere, a Nags-e Dzsahán tér lenyűgözőnek bizonyult, ám azonnal sajnálni kezdtük a hőségben álló lovakat. A fiákerek körbe-körbe viszik a helyieket és a turistákat, a lovak tulajdonosai viszont nemigen vannak tekintettel a nemes állatok fizikai állapotára. A közismerten Imám nevű téren előbb a látványosságokat vettük szemügyre: bazár, a Shah és a Lotfollah mecsetet (innen állítólag titkos ajtó nyílt, amely a teret átszelő alagúthoz vezetett), majd a híres Ali Qapu-t. Tombolt a hőség. Emberekkel ismerkedtünk, egy pokrócon piknikező hölgytársaság azonnal teával kínált. Nem sokkal ezután már az étel következett, de restelltük elfogadni. A teába kerülő glazúrozott cukor ínyencség számukra, mindennapi látvány az irániaknak. Szóba elegyedtünk: egy fiatal hölgy nem sokkal a társalgás kezdete után megkérdezte, vajon hogyan utazhat Európába. Ez felért egy keringőre történő felkéréssel, ám a beszélgetést nem lehetett folytatni…

Csupa piknik a város

Csupán Shehrezában sikerült CouchSurfing szállást találni, a város 80 kilométerre található Isfahántól. Soroush készségesen fogadott lakásába az egész családjával együtt, kiváló körülményeket biztosított számunkra, ingyen. Máris kiadós vacsorával fogadtak, az emeletes házban még két francia lány tartózkodott. Ők ketten utazták körbe Iránt: egyikük tizennyolc, a másik alig több mint húsz éves. Saiedet, Soroush öccsét szerelmi csalódás érte, mély lelki nyomot hagyva benne, s a képzőművészetbe menekült. Művészi álneve: Little Prince.Lelkes házigazdánk, Soroush kitett magáért

Soroush, a házigazdánk, Bandar Abbas kikötővárosban dolgozik, közel 1000 kilométerre a lakhelyétől. Frissen nősült, feleségének még nem sikerült elhelyezkednie, így abból a jövedelemből kell megélniük, amelyet ő rendszerint késve kap a vállalattól. Legutóbb például három hónapos eltolódással vehette kézbe fizetését.

A Vank katedrálist, az örmény keresztény templomot csak a származásilag kötődő Emma látogatta meg

Ennek ellenére a házaspár és Soroush testvérei kitettek magukért: bár több ízben felajánlottuk, hogy elmegyünk vásárolni, vagy pótolunk az étkezéssel járó költségekbe, ezt határozottan megtagadták. Így jártunk Azerbajdzsánban is, csakhogy ott könnyebben mozogtunk, a boltosok angol nyelvtudása is jobb volt, de még így sem sikerült magunknak ételt vásárolnunk, házigazdánk ugyanis még a sarki boltosnak is megtiltotta, hogy bármit eladjon nekünk… Hiába, abban az országban is úgy viselkedtek velünk, ahogy az azeri mondás tartja: a vendég Isten barátja.

Mozgó minaretek?

Másnap ismét Isfahán. Most viszont a helyi ember által fontosnak tartott helyeket ejtettük útba. Soroush javaslatára autóbusszal mentünk, kiváló minőségű volt a szolgáltatás. Előbb viszont édességeket vásároltunk az otthoniaknak, s mivel kissé elnéztük az időt, a városközi busznak, tele utasokkal, több percet kellett várnia ránk. Érdekes, sem a sofőr, sem pedig az utasok nem zsörtölődtek. Látták, európaiak vagyunk, elnézőek voltak velünk.

Állítólag ha a Monar Jonban egyik tornyát megmozgatják, a másik is ugyanezt teszi

Először a Monar Jonban (Menar-e-jomban) mozgó minaretekhez mentünk. Soroush megpróbált olcsóbb, csupán a helyieknek hozzáférhető belépőjegyet vásárolnia, s bár Emma igen hasonlít a perzsa nőkhöz, Bianka pedig állig beöltözött, a kapus szemfüles volt, kapcsolt, kifundálta a turpisságot. A turisták irányában barátságtalan gesztus, hogy a külföldiek számára négyszer drágábbak a belépőjegyek. Ne feledjük, hajdanán így volt ez nálunk is…A látvány és az élmény viszont mindent ellensúlyozott: adott pillanatban két férfi felment az épület tetejére, egyikük a bal, a másik pedig a jobb oldali tornyocskába. Utóbbit mozgatni kezdte, s erre a másikkal is ugyanez történt. Na, mármost: lehet, hogy a bal oldali csak annak köszönhetően ingott meg kissé (ezt a rá aggatott csengőknek köszönhetően észleltük, de kissé látszott is), hogy a feltételezhetően benne levő másik férfi rásegített, vagy valóban valamilyen építészeti csodával álltunk szemben… Elkönyveltük: utóbbi változatban hiszünk…A Vank katedrálist, az örmény keresztény templomot csak a származásilag kötődő Emma látogatta meg, mi addig az örmény lakónegyedet vettük szemügyre.  

FOLYTATJUK


KAPCSOLÓDÓ TARTALMAK
EZ ÉRDEKELHETI
ÉLETMÓD ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Megbírságoltak két PSD-s képviselőt: ...
Vivat, crescat, floreat!
Kertjeink fölötte szükséges hiányáról

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ