Internacionalizmus vs. nemzet-köziség
Vissza

Internacionalizmus vs. nemzet-köziség

A baloldal egyik alapeszméje a nemzetállam felszámolása. Itt persze nem nemzeti államról van szó, mely jobbára egynyelvű és egykultúrájú politikai közösséget jelent, s ekként erős állampolgári nacionalizmus is jellemezheti, hanem arról a politikai közösségről mely – szövetségi államalakulatként vagy autonóm kisebbségi autonómiákat is integráló politikai közösségként – adekvát kereteket teremt a demokratikus társadalom és a jogállam működtetésére.

A két fogalom közt a hagyományos politikai diskurzusban nem szokás különbséget tenni, annak ellenére sem, hogy a kétféle nacionalizmus, a nemzetállam természetes (bizonyos rögeszmék ellensúlyozása végett kénytelen vagyok idézőjelbe tenni) „nacionalizmusa”, azaz az együttélő nyelvi-kulturális közösségek nyelvükhöz és kultúrájukhoz való – másokkal szemben is hangsúlyosan toleráns – ragaszkodása és a nemzeti állam kisebbségieket, köztük a más nyelvűeket és kultúrájúakat kirekesztő agresszívan intoleráns nacionalizmusa közt ég és föld a különbség.

A „világ proletárjait” egyetlen, az egész emberiséget felölelő lelkes tömegben egyesíteni hivatott, s a pártfőtitkár által – önmagával való bölcs egyetértésben – kormányzott kommunista hatalom a nemzetállamot, mint az állampolgári közösséget megtestesítő intézményt az emberiség felszabadításának legfontosabb akadályaként jelölte meg. Igaz, folyton akadtak kölönutas, s így – legalábbis átmenetileg – a nemzetállam koncepciójába „visszaeső” személyiségek is (Enver Hodzsa, Tito, Mao, Ceauşescu, Észak-Korea örökletes diktátorai.) A szovjet világhatalom, mely az utóbbiakat (talán a szovjet titkosszolgálatokat szolgaian kiszolgáló Ceauşescu kivételével) a kapitalizmus ügynökeiként bélyegezte meg, kitartott ama „meggyőződése” mellett, hogy a nemzetállam a maga nacionalista retorikájával egymás ellen fordítja az eltérő kulturális közösségekhez, illetve államokhoz tartozó felvilágosult proletárokat, s ezzel csak hátráltatja a Kommunista Internacionálé által megelőlegezett egységes kommunista világállam létrejöttét.

Csakhogy mint utóbb kiderült, az – önmagában is eleve kérdéses – proletárdiktatúra helyett a demokratikus centralizmus abszurditása jegyében a kommunista nomenklatúra titkosrendőrségre alapozott diktatúrája jött, mert a marx–engelsi mindentudás logikájának szerves következményeként csakis az jöhetett létre. A proletárnak a munkásosztály beígért uralmában játszott  megtisztelő szerep helyett – hacsak nem akart a Gulágon, a Duna-csatornánál vagy a recski munkatáborban kikötni – a közmondásos önuralommal kellett beérnie.

1989-ben még úgy tűnt, hogy minden radikálisan megváltozhat. A diákfelkelések baloldali-liberális ideológusai abban reménykedtek, hogy az emberiséget a kapitalizmus és a kommunizmus összefejlődése fogja kivezetni az atomháború elrettentő zsákutcájából. Azonban fokozatosan kiderült, hogy a kommunizmus meghiúsulni látszó céljait szinte átmenet nélkül egy másik, de jobbára ugyanabból az élcsapatból (Nyugaton a ’68-as diáklázadások vezetőiből, Keleten a korábbi állampártok második vonalából) verbuválódott „elit” tulajdonította ki. Változatlanul egyfajta látszatdemokráciára alapozva. A kor legvilágosabb elméi, köztük a magyarországi Tallár Ferenc idejekorán fölismerték, hogy a ’68-as lázadókat a kapitalista elit maradéktalanul integrálta. Ma már alig érzékelhető feszültség a (minden forradalmak forrásának tekinthető) művészet és tőkés társadalom közt. A sokkolóan új művészet és a sokkhatásoknak kitett társadalom ellentéte „családi békével ért véget”. „A kapitalizmus és a kultúra, a művészet és a technológia antagonizmusa” ugyanúgy eltűnt az új kreatív gazdaságban, mint ahogyan a polgári társadalom és a szubkultúrát éltető ’68-asok antagonizmusa eltűnt az új kreatív osztályban. Hollywood és a Szilíciumvölgy nászában. A kontroll, azaz a hatalom ellenőrzésének helyébe újfent az önkontroll lépett. A piac szabadsága és az egyéniség szabadsága közé a ’68-as forrongások „eredményeinek” tőkés társadalom általi integrálása következtében egyenlőségjel került. Minálunk, Európában, a kommunista internacionálé hagyományai az európai föderáció, azaz egyfajta centralizált európai kormányzat ideájában kelnek új életre. A „szocialista humanizmus” az emberi jogokra alapozott parttalan egyenlőség eszméjében él tovább, mely gyakorlatilag minden – ember és ember közti – különbséget (a férfi és a nő közöttit is) nemlétezőnek nyilvánít. A kulturális különbségek „antinacionalista” bagatellizálását az asszimiláció „helyébe lépő” integráció alapozza meg. Folytathatnám…

Így aztán már valóban minden akadály elhárulhatott az elől, hogy a kapitalizmus és a kommunizmus mintegy „összefejlődjön”. Kínát kommunista kapitalizmusa lassan a világ leghatalmasabb gazdaságává teszi. A kommunisták gyermeteg eszmény gyanánt lemosolygott álma egyszerre diadalmasan kézzelfogható valósággá válik. Mao példamutatóan diktatórikus országa nem csak utoléri, de túl is szárnyalja az Egyesült Államokat. Ami meg a Nyugatot illeti, az sem marad tétlen, sajnos maga is egyre totalitáriusabb vonásokat ölt. A korlátlan szólás és gyülekezési szabadság, az emberi jogok tiszteletben tartásának, a demokratikus jogállam fennkölt jelszavainak árnyékában az állampolgárnak (a népnek) maholnap a jogállami demokráciában sincs sokkal több beleszólása önnön ügyeinek intézésébe, mint a kommunizmusban volt. Az úgynevezett képviseleti demokrácia ugyanúgy csupán a népakarat érvényesítésének egyfajta – természetesen sokkal hatékonyabb, mert szakszerűbben manipulatív – látszatát működteti, mint a kommunista választási színjátékok.

A valóban fontos döntések a választók feje fölött – gyakorlatilag megkérdezésük nélkül – zajlanak. A gazdasági elit egyre inkább beépül a politikába, s fokozatosan megteremti önmaga számára az eszközöket, hogy szinte észrevétlenül kényszeríthesse ki akaratát. A primitívebb kommunista kormányzást egy jóval szofisztikáltabb elitdiktatúra váltja fel.

Ez a nyugati politikatudományban „láthatatlan kormányzat” gyanánt emlegetett uralmi forma a szocializmusból annak minden „haladó” hagyományát következetesen „átmenti”. A titkosrendőrségek ellenőrizhetetlen hatalmát a titkosszolgálatok humanizálják, az egykori pártaktivisták gazdaságirányító szerepét a nyugati parlamentek – nagyvállaltok által pénzelt lobbistái – veszik kezükbe, az egykori Komintern funkcióját az Európai Bizottság tölti be.

Nem véletlen, hogy a nyugati demokráciákban hosszú évtizedeken át a szociáldemokraták váltak a politikai rendszer megkerülhetetlen oszlopaivá. Még az amerikai demokraták is magukévá tették a baloldal legfontosabb eszméit. A voltaképpen a felvilágosodásból származó, de a marxizmus által főlózunggá emelt egyenlőséget, a minden ember (elvi) egyenlőségét hirdető alapvető emberi jogokat, a megfelelő pénzügyi eszközök híján csak a kiválasztottak által gyakorolható sajtószabadságot, a gazdaságok érdekeihez szabott piaci versenyfeltételeket, a tőke és a munkaerő szabad áramlását fékező nemzetállam elutasítását, az egységes kommunistarendszer helyett az egységes liberális világrendszer tűzzel-vassal való kiterjesztését.

Úgy tűnik azonban, hogy ez a tényállás nem pusztán a jobboldal egyre erőteljesebb ellenállását váltja ki, de a problémákat a meggyőződéses szocialisták egy része is kezdi érzékelni. Az egykori Kelet-Németország területén népszerű Linke (azaz Baloldal) nevű pártalakulat Bundestag Frakciójának elnöke, a szakmája szerint közgazdász Sahra Wagenknecht nemrégen „Aufstehen” néven (a szó egyszerre jelent „ébredést”, „felkelést”, sőt „lázadást” is) mozgalmat alakított, melynek elsődleges célja a – gazdasági érdekcsoportok hathatós nyomására zsákutcába juttatott – eredendően baloldali gondolat, a társadalom kisemmizett, hátrányos helyzetű tagjainak képviseletét felvállaló eszmeiség tényleges felvállalása.

Andreas Nölke, a mozgalom egyik szellemi atyja, neves frankfurti politikatudományi professzor ma már a nemzeti állam hívénék vallja magát. A Die Weltnek adott interjújában (a riporter Marcel Leubecher) nem csak az „európai szuperállam ideálját” utasítja el, de az „ellenőrizetlen bevándorlásban is komoly problémát” lát. (Az interjú címe: Az erőteljes bevándorlás aláássa a gyengék helyzetét).

„Ez egy baloldali részéről valóban szokatlan gesztus – ismeri el maga is. A baloldaliak ugyanis többségükben túl akarnak lépni a nemzetállamon. Én legalábbis középtávon nem törekszem erre, hiszen ebben a pillanatban a társadalom számos meghatározó jelentőségű funkciója csak és csakis a nemzetállam szintjén látszik betölthetőnek. A demokrácia, a társadalombiztosítási rendszer és a jogállamiság jobban érvényesíthetők egy nemzetállam, mint az Európai Unió szintjén. Következésként én a baloldalnak az európai szuperállam, majd a világállam megvalósítására irányuló törekvéseit nem érzem időszerűeknek. Igaz, engem nem pusztán kulturális szempontok vezetnek, mint a jobboldaliak többségét. Fő indítékom az, hogy szociális tekintetben a nemzetállamot tartom legalkalmasabbnak arra, hogy a hátrányos helyzetű rétegek felemelését elősegítse, ahogyan a nemzetállam kínálja a leghatékonyabb eszközöket szabadságunk és biztonságunk megőrzésére is.”

A nemzetállamot szerinte legfeljebb akkor lehetne másodlagos jelentőségűnek tekinteni, ha már kialakul az a közös európai identitástudat (implicite többé-kevésbé egységes kultúra – B. B.), melyre egy tágabb értelemben vett, de valóban  működőképes politikai közösség fölépíthető.

Az Európai uniónak – véli Nölke – számos komoly hátránya van a megszilárdult identitástudatra alapozott politikai közösségekkel, más szóval a nemzetállamokkal szemben. Ezek egyike az európai választásokon való hagyományosan alacsony részvételi arány. Nem kisebb probléma az egységes európai nyilvánosság hiánya, egészen pontosan kezdetlegessége.

De ezeknél is súlyosabbaknak tartja a strukturális hiányosságokat. Mindenekelőtt azt, hogy az Uniónak nincs hagyományos értelemben vett alkotmánya. Az EU-szerződések, s az ezeket követő ún. alapszerződés nem alkotmányként született, hanem az Európai Bíróság és az Európai Bizottság, azaz két, csupán közvetett legitimációval rendelkező intézmény egyeztetései révén váltak – de facto – „alkotmánnyá”.

A négy alapjog: a javak, a tőke, a szolgáltatások és a munkaerő szabad áramlása azt megelőzően került bele a szerződésekbe, mielőtt azok alkotmánnyá váltak volna. Ezeknek azonban nincs mit keresniük az Alkotmányban, hiszen akként többé már nem válhatnak közvetlen politikai alkuk, módosítások tárgyaivá. Illetve csak rendkívül nehezen…

„A munkavállalók korlátlan mozgása például – érvel a professzor –, számomra nem válhat minden további nélkül helyeselhetővé, hiszen a helyi munkavállalókat hozhatja kiszolgáltatott helyzetbe. Az ellenőrizetlen bevándorlás társadalmunk legkiszolgáltatottabb rétegeinek pozícióit áshatja még inkább alá. Számos kutatás bizonyítja, hogy az erőteljes bevándorlás következtében az alacsony képesítésűek keresetei elkerülhetetlenül romlanak. Ez történt Miamiban az 1980-as válságot követően, amikor kubaiak tömegei vándoroltak ki Amerikába. S ugyanezt mérték ausztriai kutatók a 2010-es évek elején, amikor Ausztriát kelet-európai bevándorlók tömegei árasztották el. Ez magától értetődő, hiszen a munkaerő is áru, a túlkínálat, az »ár«, azaz a bér csökkenését eredményezi.”

Ez az „alapjog” voltaképpen csak a munkaadók profitjainak növekedését szolgálhatja.

Arról nem is beszélve, hogy azoknak az afrikai országoknak válságát, melyekből a gazdasági bevándorlók érkeznek, nagyon nagy részben az európai szabadkereskedelem idézte elő. A migráció kérdésének megoldása tehát nem annyira a határok megnyitása, mint inkább a válságot előidéző okok megszüntetése lenne. Azaz a kapitalista gazdaság rendszerének megreformálása.

Ismerős gondolatok ugyebár. Ezt a magyarországi Fidesz–KDNP úgy fogalmazza meg, hogy nem a bajt kell Európába hozni, hanem a megoldást Afrikába vinni.

A mai világ alapproblémái nyilvánvalóan nemzetköziek. Következésként a megoldások is csak nemzetköziek lehetnek. De – s ebben Andreas Nölke és Orbán Viktor egyetérteni látszik, nem a nemzetállamok feje fölött, hanem a nemzetállamok összefogásával, azaz valóban nemzet-közileg, vagy Angela Merkel, implicite a német CDU (sajnos pusztán az Európán kívüli viszonyokra értelmezett) megfogalmazásában: multilaterálisan lehet megoldani.

Nölke kérdésfelvetése azért lehet fontos számunkra, erdélyi magyarok számára is, mert egy olyan európai kompromisszum irányába mutathat, mely a szocialista-liberális és a konzervatív beállítottságú választókat hozhatja (végre!) egyfajta közös nevezőre.

 

 


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Oltean Csongor: Románia nem tartja ...
Borboly Csabát is megbírságolta a ...
Nézőpontok

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ