Csak futóknak
Akkor már jó pár éve tekertünk a városban. Egyetemistaként kezdtük el, a világ legprózaibb okánál fogva: a szüleink nem autóval és pénzzel kitömve zavartak el egyetemre, hanem azzal a kevéssel, amilyük volt, és amiből gazdálkodtunk, ameddig tudtunk. A taxi drága volt, egyetemista zsebnek mindenképpen. És sokszor kellett taxi, mert a bulik hajnalig tartottak, a palacsinták és a szalmakrumpli sültek, Kispál szólt egy nyugatról levetett számítógép műanyag hangfalaiból, de volt CD-n zene, mp3, sok és táncoltunk, pörögtünk, az Annácska szeme szikrázott, mi meg legényesen ittuk a sztudent koktélt, ami a kapható legolcsóbb vodkából és némi hellas-ból állt.
Aztán lecsendesedett a hangulat, szerelemmel és vodkával átitatva lökdöstük egymást a Brassó utcán, de egyikünk sem esett el, majd a rendőröket meglátva vadul hajtottunk, mert mondanom sem kell, nem volt flotantunk. Így kezdődött a kolozsvári biciklizés, de karikáztunk le a tök sötét Párizs utcán két óriás hátizsákkal az állomásra is.
Akkor nem volt semmi cool a dologban, egyszerűen kényszer volt. Az én emlékeim szerint 2006 körül kezdett a város eldugulni. Úgy értem, tényleg eldugulni, amikor nemcsak a csúcsórákban vánszorgott a forgalom, hanem megállt és percekig vesztegelt. Ekkortájt kezdett el az idő hiánycikké válni, és ekkortájt kezdtem egyre gyakrabban a kék-szürke drótszamarat hajtani. Idősporlásból.
Pörgessünk előre: ma a bicikli divat. Az aktuális társadalom az egészséget, vagy látszategészséget látszik tisztelni. Egyre több a látszatbiciklista, de ez sem baj, némelyikük ugyanis rákap a csapatás ízére. Különösen a kolozsvári forgalomban. Van abban azért némi kaján érzés, hogy az ember svunggal, vagy akár egykedvűnek látszó lazasággal cikázik a tömbházlakás értékű autók közt, ők meg légkondiban várják, hogy a forgalmat még jobban lassító rendőr elhúzzon.
Egyébként is. Bicikliseket is jó nézni. A fiúk, férfiak rendszerint vadak, van bennük valami aszfaltapartizán attitűd, amitől a kormány mögött ülve magam is kiborulok néha, a lányok, na ők pedig csodálatosak, ahogy lobogó szoknyaszéllel, a szélben hullámzó hajjal közlekednek, szinte beléjük lehet szeretni. De ezt csak a gyalogos látja, az autós csak a tükröt és az előtte levő lámpáit, a biciklis meg keresi az útját az autók labirintusában.
Biciklizni Kolozsváron. Magamnak mondogattam, hangosan, a tömbház előtt a nadrágszáram rendezgetve, hogy „Indulj abból ki, hogy mindenki meg akar ölni”. Gyakran volt igazam, szorítottak le az útról, anyáztak, dudáltak. Megtanultam tehát autóként viselkedni, autós tempót hajtani, az út közepén haladni, nem felvenni a dudálást, az anyázásra pedig bemutatni.
Ilyen pedigrével kezdtem el lassacskán munkába is biciklivel járni, most már messze Kolozsvártól, egy falutól egy kisvárosig. Itt az út minősége a kihívás. Ami öröm az itt is a gyorsaság. Korán kezdem a munkám, forgalom alig van. Autóval 15 perc a munkahelyem, ma lestravaztam, 21 perc. És ebben benne van az is, hogy kicsit leszálltam a nyeregből megnézni, amint az Olt ködjétől valósággal kéknek tűnő Kárpát-kanyar mögül feljön a vöröses nap. Szűk egy perc pazar látvány, amit le is fotóztam magamnak.
A munkába biciklizés több szempontból is jó. Egyrészt lassan mobilitás hete van, tehát környezettudatos magatartás, másrészt felér egy kávéval, harmadrészt pedig az ember önmagával van. Önmagammal vagyok, voltam. Volt időm elgondolkozni azon, hogy kinek mutatnám a felkelő napról készült képet, és még azon is elelmélkedtem, hogy a kép, bár soha nem lesz olyan, mint az igazi élmény, jó dolog: amikor zsebre vágom a készüléket, úgy érzem, hogy ezt a szépséget magaménak tudhatom, és soha nem illan el, mert itt van a biciklilánccal kokettáló nadrágom zsebében.
