(Borítókép: Vallasek Júlia a megnyitón Fotó: Deák Anita)
Az újságíró tudósít, eseményről eseményre siet, de ebben a rohanásban nem pusztán a szakmai szemét tartja nyitva, olyan pillanatokat és történéseket is lencsevégre kap, amelyeken aztán hátratett kézzel, fürkésző tekintettel mások szépen elmerenghetnek és el is merengtek. Én is megtettem.
A szakkollégiumban résztvevő hét tehetséges fiatal, Szabó-Kádár Henrietta, Lukács Orsolya, Tamás Zsófia, Lukács Krisztina, Simon Soma, Batrin Krisztián és Kecskés Csaba fényképbe zárt világnézetét tekinthették meg az érdeklődők, illetve tekinthetik meg ezután is. A kiállítást Vallasek Júlia, a szakkollégium irányítója és Deák Anita szakmai vezető nyitották meg. A kiállított műveket Tompa Réka fényképész és Szűcs László, a MÚRE (Magyar Újságírók Romániai Egyesülete) elnöke méltatta.
„A pixelek mögött sokkal több is megbújik, mint gondolnánk” – jegyezte meg beszédében Tompa Réka a diákoknak szánt elismerő pillantás kíséretében. Beszédében arra biztatta a hallgatókat, hogy továbbra is merjenek kilépni komfortzónájukból, kísérletezzenek és szemléljék tudatosan az őket körülvevő világot.
Megkérdeztem Deák Anitát, szakmai szemmel hogyan látja a galériát: „Nehéz szakmai szemmel nézni, mert együtt dolgoztunk egy évig” — indította válaszát, majd hozzátette, szemtanúja volt annak a fejlődésnek, amelyen diákjai az első szakkollégiumi tevékenységtől a mai estéig átmentek. Elmondta, mindig figyeltek tanácsaira – itt kedves mosollyal diákjaira pillantott, ezzel is kifejezve elégedettségét munkájuk iránt.
A kiállítás megvalósításának érzéseiről annál inkább tudtam kérdezni Vallasek Júliát, a szakkollégium irányítóját.
– Végtelen nagy büszkeség, már csak azért is, mert ugyan a szakkollégiumot irányítom, a fotózáshoz én nem értek és emiatt csodálkozással tölt el, hogy milyen fényképeket tudnak készíteni. Másfelől az irányító öröme, amikor a munkának nem csak elszámolásban vagy papíron megjelenő eredménye van, hanem kikerül a falakra és más is gyönyörködhet benne – mondta, majd már-már anyai gondoskodásra emlékeztető kedvességgel azt is elárulta, emlékezni szokott a diákokra már elsőéves koruktól, akár csak a kiállított képek szerzőire, és ez olyan érzés, mint mikor „a szülő látja bizonytalanul lépkedő gyermekét felnőni és képessé válni arra, hogy önálló szakmai értéket letegyen az asztalra”.
A jelenlévők izgatottan szemlélték a fehér falakon díszelgő alkotásokat, felcsillanó szemmel ismertek fel egy-egy megörökített helyszínt. A diákok ugyan a siker és büszkeség elegyének édes mámorában úsztak, mégis sikerült néhány gyors kérdés erejéig elkapnom Lukács Orsolya másodéves hallgatót, aki lelkesen osztotta meg pillanatnyi érzéseit: „Mindig jólesik látni a nevemet, ha valahol megjelenik. Jó érzéssel tölt el, ha az emberek látják, hogy dolgozom és látják a kezem munkáját.” Összetett élményt kínál a fotó és címük együttese, az alkotók ugyanis minden kiállított fényképnek egyedi, sokatmondó címet adtak, amelyet magyar, román és angol nyelven is olvashatunk. Orsi viccesen meg is jegyezte, hogy az általa választott címeket véletlenül felcserélték, ezért nem teljesen a hozzárendelt fényképhez kerültek, de összességében ez a végeredményen nem érezhető, számunkra, kívülállók számára biztosan nem. Olyannyira, hogy jómagam még meg is dicsértem a címválasztását.
Az est további része vidám nevetésekkel és őszinte gratulációkkal telt, a kiállító diákok barátaik, tanáraik körében jókedélyűen élvezték az alkotás életérzését, körülöttük pedig, a terem falain ott figyelt Kolozsvár mindig látott, de észre nem vett arca a fényképeikről. Ahogy mindenkire, aki a következő hetekben betér egy baráti koccintásra vagy késői kávéra.
Itt egy kis ízelítő a fiatalok kiállított képeiből:
Batrin Krisztián: Szendvics
Kecskés Csaba: Az időtlen akarat
Lukács Krisztina: Kolozsvárra költöztek a görög istenek
Lukács Orsolya: Élet-kebelezte
Simon Soma: Sugallat
Szabó-Kádár Henrietta: Betonszemek
Tamás Zsófia: Egy kis New York
