Hatvanhárom éve volt a legendás 6:3

Az Aranycsapat, avagy a „fenegyerekek”

Hatvanhárom éve volt a legendás 6:3
Volt egyszer egy Aranycsapat, amely néhány évtizeddel ezelőtt az Évszázad mérkőzésén legyőzte az addig hazai pályán verhetetlen Angliát a londoni Wembley Stadionban – a csodás labdarúgó tizenegyre, a 6:3-as eredményre, a Mágikus Magyarok csapatának tagjaira (főleg csapatkapitányára, a kereken 10 éve elhunyt Puskás Ferencre) számtalan és különféle módon emlékeztek meg, vándorkiállítások témája is volt, filmek és könyvek sokasága készült róluk. A 4–2–4-es összeállítás (a képen az Aranycsapat 1953-ban, balról jobbra: Lantos Mihály, Puskás Ferenc, Grosics Gyula – első sor, Lóránt Gyula, Buzánszky Jenő, Hidegkuti Nándor, Kocsis Sándor, Zakariás József, Czibor Zoltán, Bozsik József, Budai II. László – hátsó sor) sohasem merül feledésbe. Hatvanhárom éve született a 6:3 – ennek kapcsán is felidézzük az eddig utolérhetetlen eredményeket elért csapatot, áttekintésünkben, a teljesség igénye nélkül megemlékezünk a kezdetekről, a csúcsról és az alkonyról, továbbá néhány érdekességről.
JASKÓ FERENC-ATTILA,Babeş–Bolyai Egyetem, Levéltártan, III. évHa az Aranycsapatra gondolunk,  magyar szemszögből,  nem csupán egy sportcsapatot, illetve egy nemzeti válogatottat kell értenünk, hanem minden kérdőjel nélkül egy hungarikumról beszélhetünk, hiszen rögtön a második világháború lezárása után olyan játékosok bukkantak fel Magyarországon,  akik az akkori kommunista kormány révén olyan támogatásban részesültek, amellyel megalapozták a magyar labdarúgás  jövőjét a következő két-három  évtizedre.

Az Aranycsapat kezdetei

Nem szabad elfelejtenünk, hogy e szép és egyben látványos sportág felbukkanása,  illetve elterjedése Magyarországon már hamarabb elkezdődött, hiszen a háború kitörése előtt egy esztendővel a magyar foci már egyszer elérte a csúcsot. Sikerült világbajnoki döntőt játszaniuk az akkoriban igen erős újításokat hozó olasz válogatottal, azonban különböző okokból kifolyólag a magyarok alulmaradtak. Nem felejtkezhetünk meg olyan kiválóságokról sem mint például Sárosi doktor, aki összesen tizenkét esztendőt szolgálta nemzeti csapatát 1931–1943 között, összesen 62 mérkőzésen lépett pályára és 42 gólt szerzett. Akkori teljesítménye elég volt arra,  hogy a tekintélyes londoni World Soccer 1999-ben,  nemzetközi olvasó táborának  szavazatai alapján,  a 87. helyre rangsorolja a huszadik század 100 legnagyobb játékosa közé.

Ugyanakkor nem kell elfelejtkeznünk ebből az időszakból Zsengeller Gyuláról, illetve a hírhedt kapusról, Szabó Antalról sem. Ilyen kiválóságoknak köszönhetően nem véletlen, hogy egy olyan folyamat vette kezdetet, amelynek révén tíz esztendővel később már körvonalazódni kezdett a híres csapat.  Az az együttes, amely felemelkedését olyan neves edzőknek, volt labdarúgóknak és szakembereknek köszönheti mint a hírhedt szövetségi kapitányuk Sebes Gusztáv, illetve Baróti Lajos.

A csapat kitörését szolgáló pillanat 1952-ben következett be, amikor elhódította  az olimpiai aranyat Helsinkiben és egy évvel később  az 1953-as „match of the century” (az évszázad mérkőzése) ahogy az angol sajtó nevezte, 6:3-as kiütéses eredménnyel legyőzte (az addig hazai pályán veretlen) angol válogatottat. Az angol nemzeti csapat első hazai vereségét könyvelhette el fennállása óta, kilencven év leforgása alatt.

Ezen a nagy napon, 1953. november 25-én a Wembleyben a magyar csapat „dream team”-jét láthattuk a pályán: Grosics Gyulával, a Fekete Párduccal a kapuban. A hátsó alakzatban Loránt Gyula volt a középhátvéd (aki egyben válogatott pályafutása alatt játszott fedezetet, jobbhátvédet, összekötőt és egyben jobbszélsőt, majd Guszti bácsi parancsára centerhalffá formálta magát), továbbá játszott még Lantos Mihály (az Aranycsapat leggólerősebb hátvédje volt hiszen a Sebes-érában a hátvéd gólból öt az ő nevéhez fűződött),  Buzánszki Jenő (aki Grosicshoz hasonlóan a Dorogi Bányászban kezdte pályafutását  és egyben a magyar labdarúgás történetének egyik leggyorsabb hátvédjeként tartották számon),  Zakariás József,  az aranycsapat  „első búcsúzója”, aki a felejthetetlen 11 törzstag közül elsőként,  fiatalon,  csupán 47 esztendősen távozott az élők sorából – beceneve „a kullancs” volt.  A továbbiakban következzen az 50-es évek talán legnagyobb focisztárjainak névsora kezdve Puskás Ferenccel, aki a Real Madridnál később Pancho becenevet kapta, aki nem más mint a legnagyobbnak tartott magyar labdarúgó, „a száguldó őrnagy”. A labdarúgási statisztikákkal foglalkozó szervezet, a világon mindenütt elismert IFFHS szerint 511 gólt ért el 533 élvonalbeli mérkőzésen, ami már magában is hatalmas bravúr, ugyanakkor a magyar labdarúgó válogatott örökös góllövő listáján ő az első, hiszen 88 gólt ért el a válogatott színeiben. 1962-ben a spanyol válogatottat is képviselte a chilei vb-n.

Puskás Ferenc hatalmas teljesítménye azonban elérhetetlen lett volna Bozsik József nélkül, aki egyben az első és még nem olyan régen az egyetlen százszoros magyar válogatott volt, s akinek a beceneve Cucu volt. Ugyanakkor a csapat öregjét, az igazi MTK-s  Hidegkuti Nándort sem kell elfelejtenünk, aki szintén nemcsak kiváló labdarúgónak és később edzőnek/szakembernek minősült – góljai és passzai még a mai napig is emlékezetesek maradtak.

Kocsis Sándor, avagy Kocka fejeseit akkoriban védhetetlennek tartották szerte a világon, a kapusok réme is volt egyben, hiszen elrugaszkodása a talajtól jóval felülmúlta kortársaiét – Cziborral és Kubala Lászlóval tagjai voltak az ötvenes évek Barcelonájának, ők segítették elő a totális foci megjelenését. Ellenfelek is voltak Puskás Ferenccel, aki egy másik foci sztár, az argentin Alfredo di Stefano mellett focizott a Real Madridban. Kocsisról egyben azt is elmondhatjuk, hogy igazi góllövő volt. Az 1954-es vb góllövő listáján első helyen találjuk 11 találattal. Később a Barca, majd a Hercules Alicante edzője is volt. 1979-ben, csupán 50 évesen, tragikus körülmények között hunyt el.

E három világklasszis mellett  nem kell elfelejtenünk a már említett hírhedt Czibor Zoltán nevét sem, azét a hihetetlen focistáét, aki 1956 után Kocsissal, illetve Kubala Lászlóval együtt focizott a Barcelona együttesében (A legendás Kubala, akinek szobra ott tündököl a katalán fővárosban, Barcelonában,  a Camp Nou előtt. Ezt a stadiont  egyes regék szerint az ő, és az előbb említett két „fenegyerek” játéka eredményeként építették, az általuk megalapozott „total football” szelleme még ma is irányítóként szolgál a katalánok ifjúsági akadémiáján, a La Massian). Cziborról ugyanakkor azt is elmondhatjuk, hogy minden idők egyik „legbolondabb”, legkezelhetetlenebb és ezzel ellentétben, egyben az egyik legzseniálisabb szélsőjátékosaként tartják számon.

Egyebek között ezek voltak azok a játékosok akik 1953. november 25-én végrehajtották az angol fociparadicsom otthonában, a Wembleyben azt a csodát, ami később úgy maradt meg, mint az évszázad mérkőzése. „Angliát, a régi mestert, megverte a játékban és lövőkészségben egyaránt jobb, új, áramvonalas bajnok: Európa, sőt a világ legjobb csapata. Az utolsó 30 perc sporttragédia volt.” – írta akkor a Daily Mirror.

Ezen a találkozón a „sváb” (azaz Puskás Ferenc) az évszázad góljaként elismert találatot szerezte (egyébként kétszer talált be a meccs során), illetve Hidegkuti Nándor élete talán legjobbját nyújtotta, hiszen háromszor vette be az angol kaput.  A hatodik gól Bozsiké. A mérkőzés után Magyarország minden szegletében egy erősen eufórikus hangulat uralkodott el, és elmondhatjuk, hogy ez a wembleyi győzelem volt az igazi aranycsapat kiindulópontja.

Prémium tartalom

Ha érdekli a teljes történet, legyen prémium tag vagy ha már az, jelentkezzen be!