Háromhetes tündöklés

Háromhetes tündöklés
Nemrég ért véget a George Enescu klasszikus zenei nemzetközi fesztivál, amely az idén példátlanul sok várost (romániait és külföldit) is bevont a szervezésbe, így szerencsére Kolozsvár sem maradt ki. A fesztivál fő súlypontja és szíve továbbra is Bukarest, ahol bő három hét alatt a hazai zenei élet színvonalához képest hihetetlenül igényes és dús program várta a zenekedvelőket.

A fesztivál ideje alatt Vlagyimir Jurovszkij karmesternek és művészeti igazgatónak köszönhetően a kortárs zene fontos szerepet játszott, számos zeneszerző látogatott el hazánkba, olyanok is, akik még kevésbé ismertek, így alkotásaikat világpremierben először hallhatta a közönség.

Az esemény mindig számos vitát vált ki, sajnos egy dolog nem akar változni, éspedig az, hogy Bukarestnek az Atheneumon kívül továbbra sincs egy ekkora fesztiválhoz méltó, korszerű koncertterme. De ezen már nem lepődünk meg, hiszen nálunk egyedül a stadion- és a templomépítések sikeresek némileg, más közberuházások igencsak kínkeservesen haladnak. Tervezni, építeni továbbra sem tud ez az ország, és az Enescu-fesztivál ebből a szempontból olyan kivétel, amely erősíti a szabályt. Csoda, hogy létezik egy olyan seregszemle, amely Közép-Európa nagy hagyománnyal rendelkező fesztiváljaival vetekszik, így például a salzburgival vagy a svájci luzernivel. A világ legjobb zenei együttesei és szólistái jönnek el kétévente Bukarestbe úgy, hogy a hazai zenei élet igen kevéssé van bekapcsolódva a rendes évad révén a nemzetközi zenei körforgásába. Ilyen körülmények között valamelyest fényűzésnek is lehet tekinteni a fesztivált, amely összesen 55 millió lejbe kerül, s ebből mintegy 20-25 százalékot a saját bevételi források tesznek ki (bérletek, jegyek, barterszerződések), a többit az állami ráfordítás, vagyis a költségvetési pénz, ami kétévente majdnem 10 millió eurót jelent.

Romániának azonban egyik olyan márkanevévé nőtte ki magát a fesztivál, amit nem kell reklámozni és külföldön is egyre többen hallanak az eseményről, akárcsak Enescu életművéről, amely távolról sem annyira ismert Nyugaton, mint például Bartóké vagy Kodályé. Lassan azonban ez is változik, Enescut egyre több világhírű zenekar tűzi műsorra, ami főleg a fesztivál szervezőinek a nagy érdeme. Ha ezt nézzük, illetve azt, hogy a fesztiválnak köszönhetően még pozitív híreket is hallanak az országról külföldön, egyáltalán nem bizonyul fényűzésnek a seregszemle, mint ahogy közönségnevelő hatása is megkérdőjelezhetetlen. Csalódást okoz, hogy a hazai klasszikus zenei intézményeink igen lassan zárkóznak fel ehhez a világszínvonalhoz, amelytől még fényévnyi távolságra vannak, de ha alaposabban szemügyre vesszük, akkor azt is észre kell vennünk, hogy önmagukhoz képest egy lassú és folyamatos fejlődés csak van, amihez minden bizonnyal az ilyen kiemelt események is hozzájárulnak.

Minden egyes kiadásnál szóba kerül, hogy jó-e ez a struktúra, nem túl hosszú a fesztivál, nem túl drága, nincs túlsúlyban a kortárszene. Addig amíg a hazai intézményeink képtelenek alacsony költségvetéseikkel világhírű zenekarokat, karmestereket és szólistákat meghívni a zenei évad idején, addig be kell látni, hogy az Enescu-fesztivál marad az egyetlen lehetőség arra, hogy a hazai közönség is kapcsolatba kerüljön az igazán magas színvonalon teljesítő előadóművészekkel és a klasszikus zenét a legjobb minőségben élvezhesse.

Amint írtam már, nem tudunk építkezni. Az Enescu-fesztivál ezt csak megerősíti, hiszen ahhoz, hogy mi magunk kitermeljünk világhírű zenei együtteseket, vagy képesek legyünk legalább külföldi szólistákat és karmestereket meghívni és azok el is fogadják a meghívást, hiszen megfelelően felkészült zenei együtteseket kell biztosítani számukra, ahhoz igényesebb zenei életre, színvonalasabb zenei oktatási és előadó-művészeti intézményrendszerre van szükség. Ezt csak szívós, kitartó munkával lehet kiépíteni, ami nem erősségünk. Ezért be kell érnünk egyelőre a „csak” a kétévente való háromhetes tündökléssel, az Enescu-fesztivállal.