Halál élőben
Vissza

Halál élőben

A nyugati tévéadóknak ma is megvannak a maguk Hofi Gézái. Ami önmagában is sokatmondó. Időnként Nyugaton is le kell ereszteni a gőzt. Túlságosan is szoros a fedő. S ezt a funkciót a leghatékonyabban a humor teljesítheti. A késői órákban szinte minden német adón egy szolgálatos humorista lazítja el a képtelen valóságba belefásult tömegeket. Mellesleg mesteri szinten. Mondom ezt annak ellenére, hogy a német humornak azokat a finomságait, melyekre csupán a „bennszülöttek” lehetnek vevők, én nem is mindig érthetem pontosan. Az azonban számomra is nyilvánvaló, hogy a mechanizmus működik. Főként a bennfenteseknek, nyilván…

Soha nem felejtem el a budapesti Bárka Színház előadását, melyet a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureșanu színház tagjainak társaságában néztem végig. Az előadás sziporkázóan szellemes lehetett. A közönséget non stop rázta a nevetés. Én is fel-felnevettem. Román kollégáim értetlenül néztek rám: de ce se râdă? S mielőtt válaszolhattam volna, kénytelen voltam elgondolkodni. A romániai magyar színikritika emblematikus személyisége, Szőcs István jutott eszembe, akit a sepsiszentgyörgyi Nemzetiségi Fesztiválokon a Bukarestből érkezett kollégák rendszerint udvariasan felszólítottak, hogy az előadásokat követő szeánszokon mondjon véleményt az éppen látott előadásról. Szőcs István azzal tért ki a felszólítások elől: hogy én mielőtt véleményt mondok, szoktam gondolkodni is.

Nos, én is elnézést kértem és elkezdtem gondolkodni. Nem kellett hozzá túl sok idő. Már korábban is érzékeltem, hogy a színházi előadás ürügyén a játszó személyek – köztük olyan csodálatos színészek, mint Udvaros Dorottya és Kulka János – a közönség számára (valamely olasz vagy francia vígjáték ürügyén főként, de nem csupán) a Film Színház Muzsikából ismert színházi pletykákra „játszottak” rá, melyeket ők és a közönség is jól ismert, ám mi, határon túliak (román kollégáim nálam is túlabbiak voltak) nem. Számomra persze lassacskán kezdett leesni a tantusz. Főként a politikai utalásokat értegettem. Román kollégáimnak erre esélyük sem volt. A társulat egy olyan bárkában utazott, mely igazából csak hazai vizeken volt közlekedőképes.

A román társulatok ennyire bensőségesen és főként verbálisan csak ritkán kacsinthattak össze a közönséggel. A cenzúra minden összekacsintásban összeesküvést szimatolt. Márpedig a nyílt kockázatvállalás nem tartozhatott a román színház erényei közé. (Mint mindenben, természetesen ebben is voltak kivételek, románok és magyarok. De mindig csak okkal…)

A Ceaușescu-féle román kultúrának nem voltak Hofi Gézái. Színháza viszont volt. A színház pedig a cenzorok eszén csak úgy járhatott túl, hogy a színészi játék finomságaiba rejtette el azt a társadalomkritikát, melyet Hofi vagy – más vonatkozásokban – Kulka „diadalmasan” verbalizálhatott. Ez a „nyelv” azonban a nyelvi vonatkozásokat nem értő (de a képnyelvben otthonos) idegen számára is hozzáférhetővé válhatott.

A román diktatúrának nemigen lehettek még hősiességet mímelő alakjai sem. A diktátor méltóságán esett volna csorba. Kádár okosabb volt. Tudta, hogy Hofi csak az ő népszerűségét növelheti. Főként ő lehetett az, aki időnkét megbillentette a fedőt.

Ma is vannak esetek, amikor a nevetés az életnél is fontosabbá válhat. Merthogy a művész és közönsége úgy véli: a valóság humorérzék nélkül elviselhetetlen.

Mindezt egy tragikus haláleset juttatta az eszembe. Ian Cognito angol komikus április 12-én Bicesterben lépett fel. Amint azt később az ottani kabaré tulajdonosa a BBC-nek elmondta, Ian már a kezdet kezdetén sem érezte jól magát, de ragaszkodott hozzá, hogy a műsort végigcsinálja. És lőn. Sőt egy adott pillanatban így is szólt: „Képzeljék el, hogy az önök szeme láttára fogok kimúlni.” Ezt követően mély sóhajtással beleült a karosszékébe és elnémult. A közönség továbbra is a hasát fogta a nevetéstől. Aztán mindinkább zavarba jött. A teremre fokozatosan nyomasztó csönd nehezedett… Végül két ápolónővér és egy rendőr vette magának a bátorságot, hogy – lesz, ami lesz – megzavarja a produkciót. A nővérek kénytelenek voltak a 60 éves komikust a padlóra fektetni.  Szívmasszázzsal próbálkoztak. Az időközben megérkező mentőorvos már csak a halál beálltát tudta megállapítani.

Ian Cognito kötelességteljesítés közben esett el. A szó szoros értelmében. Mit is tehetett volna? A nevető közönség szeme láttára oldalogjon el és a színfalak mögött adja ki a lelkét? No nem! Holnap már alig emlékezne rá valaki. De akik látták nyílt színen, önnön kimúlásán viccelődve elhalálozni, soha az életben nem fogják elfelejteni. Nem csak őt, de azt sem, hogy a humor halálosan komoly dolog…

S erről a létfontosságú tényről talán mi, távoli újságolvasók sem szerezhettünk volna soha tudomást. Mi, akik korábban a nevével sem találkozhattunk. Érdemes megjegyezni: Ian Cognitonak (azaz megismertetőnek) hívták.

S minden jel szerint korántsem véletlenül.


MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Cannes – Dél-koreai thriller ...
Nagy erőkkel keresik a lyoni robbantót
EU gyorstalpaló, avagy mire és miért ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ