Kinéz az ablakon, még sötétség van; a függöny és az üvegajtó közé húzódik; kedvenc karosszékébe fészkeli be magát: megkopott már a huzatja, de hatalmas a karfája; ha nagyon ritkán valaki meglátogatja, önkéntelenül ebbe a székbe ül le. Ő hajnalban mindig itt issza meg a kávéját, ha hiányzik az utca zaja, közelebb húzza a széket az ablakhoz, ha inkább csak nyugodtan kávézna, akkor háttal ül az ablaknak.
Meglepetésére, a hosszú sugárúton nagy a nyüzsgés, sok az autó, felhúznak a járdákra, az emberek pedig az úttesten is közlekednek; ki talicskával, ki szatyorral a hátán, vagy húzható kocsival, a másikat fellökve igyekszik a házak elé kirakott lomokból guberálni. Kevés idejük van; este hangosbemondóval körbementek és tájékoztatták a lakosságot, hogy reggel 6-kor kukás autók fogják a sugárutat ellepni, és az összes kidobott dolgot felpakolják és elszállítják. A törvény bünteti az illegális garázdálkodókat, súlyos büntetésben részesül az, akit a hatóságok guberáláson rajtakapnak.
Neki már a szeme se rebben ilyenek hallatán, az új lakásba költözésekor első dolga az volt, hogy vastag, hangszigetelő ablakokat szereltetett be; tíz éve még arról volt szó, hogy az új metró egészen kijön a sugárút végéig, nagyon modern, zöldövezettel teli, parkosított környék lesz ez, ígérték fentről és lentről is, ő egy kis erkélyre és liftre vágyott, mert már akkor is fájt a karja és a háta a sok cipeléstől. Úgy költözött ide, hogy eldöntötte, a külvilág zaját, amennyire csak teheti, kizárja, és abból a sok teherből, amit addig az úton cipelt, a szükségteleneket lepakolja. Erre ideálisabb nem is lehetett volna, mint a megújuló, zöldövezetes, új metróval körbejárt, parkosított környék. Csak közben beütött a válság, a befektetők becsődöltek, a metró lyukát nem fúrták tovább, a felszedett villamos síneket visszarakták. Most is, ahogy kinéz az ablakon, kihajolva az erkélyen, amíg a szeme ellát,nincs egy zöld rész, egy park. Csak a sivárság, néhány kopár fa, aminek a gyökere kinyomja az aszfaltot. A szél pedig a guberálók nyakába fújja az avart, amit senki se takarít már el, mert nem látja ennek se értelmét. Amióta a tévéje és a számítógépe elromlott, mozaikokból rakja össze a híreket; az autót is azért járatja hetente, vagy kéthetente egyszer, mert fél attól, hogy egyszercsak nem indul el többet. A hangosbemondó az egyetlen biztos tájékozódási forrás számára, azt mindenen keresztül hallja.
Egy családot lát egy nagy kupacon ülni: két gyereket és a szülőket, akik testükkel védik az újonnan kipakolt dolgokat. Főleg bútorok vannak, de sok kacat, és játék is lehet, mert a gyerekek, főleg a kislány beleveti magát a lomok közé, és néha önfeledt örömmel az arcán előhozakodik egy-egy friss szerzeménnyel; most épp egy féllábú nagy, ormótlan meztelen babát talált, amit gyorsan saját, rá nagyon nagy kabátja alá rak. Melegítené, hogy ne fázzon, de a főnök, aki megrendelte a lomok őrzését, csínyt lát ebben, és egy pálcával rácsap a kislány kezére. A kislány és az anyuka arcán potyogni kezdenek a könnyek, és azon veszi észre magát, hogy ő is sír, csak nem tudja eldönteni, hogy a látványtól, vagy a fájdalomtól.
Hirtelen elhatározásra jut: felhúz magára egy nadrágot, pulcsit, kabátot, csizmát; érzékeli, hogy a fájdalomcsillapító épp elkezdett hatni, és felkapja a karosszéket, lefut vele 4 emeletet, és lerakja a ház elé. Int a kislánynak, hogy jöjjön át az úttesten, mert az a karosszék az övé.
