Felszisszenések
Villámvignetták
Villámvignetták
Vissza

Felszisszenések

Útban a diszpenzár felé, vagy jövet onnan, szintén becsengettünk a házakhoz. Egyszer szembejött velem egy hölgy: „deci tu ești ăla, împuțitule!” Átszaladtam a túlsó oldalra.

Vagy inkább csirka volt, nem diszpenzár. A mai háziorvosi rendelőnek felelt meg, hosszú sorokat álltunk, illetve ültünk taknyosan és köhögve, míg Chețanu vagy Albu doktor nénire vártunk, de később aztán érkezett Handra-Luca Ana is, meg egy másik fiatalabb. És ha kórházba kerültem, hiszen gyakran kerültem beléjük, akkor Avram doktor bácsi várt.

A fogorvos egy hatalmas, kancsi hölgy volt, a Brassaiban kezelt. Barátomat, aki külön bejáratú fogorvoshoz járt (1985-ben!), leteremtette. Nem lóghattál ki a sorból semmilyen módon.

„Még hozzád sem értem!”, mondta kedvesen, amikor felszisszentem. Én persze felszisszenős vagyok, de hát a fájdalomcsillapítók is amolyan kötőtűk voltak, és ő sem a kedvesség lovasszobra. Ahogy fölém hajolt, éreztem, itt én hiába szisszenek. Azért szisszentem szorgalmasan.

Évekkel később, az unokatestvéreimtől lejövet, berohantunk a sürgősségire a Fürdő utcában, mert fájt a fogam. A fogorvos, szintén hölgy, úgy belédöfött, majd elájultam. „Altă dată nu veni ca la ștrand!”, mordult rám, holott a sürgősségin voltunk, nem a szalagavatón.

Elevezünk egy utcába

Az unokatestvéreimmel a Poriban játszottunk. Eri és Atti édesapám nővérének voltak az unokái, illetve ők még vannak hál’ istennek, csak Elza néném halt meg.

A Porit Ciprian Porumbescuról nevezték el, de hát így tán csak a helytörténészek nevezték. Nyaranta – ki tudja, hány nyarat jelent ez? – oda is jártunk. A Hajnal negyedben laktak, nem ebben az utcában, az ő utcájuk azonban lejtős volt, ez meg egyenes, itt lehetett focizni. És fociztunk is Bottival meg Csabival, Zoltánnal meg Bottival. Olykor Răzvan is megjelent, de ő olyan smekker alaknak tűnt, csak éppen mutatta magát. Józsi soha nem focizott, vagy én nem emlékszem rá, egyszer viszont elevezett a sétatéri tavon, mert én azóta sem tudok, holott vagy tíz évvel nagyobb vagyok. Egyszer meg Bandi bátyámmal is lábteniszeztünk, az is szép emlékem.

Zoltánnal például egészen jóban voltunk, nagyokat beszélgettünk. Aztán ő is eltűnt, a szülei kivándoroltak, egy ideig Kecskeméten éltek, aztán most már Pesten talán. Botti zamatosakat kacagott.

A lányok a peremen villogtak. Reni, a Józsi nővére, Eri, az unokahúgom – egy külön világ részei voltak. Egy-egy születésnapi bulin Artúr is felbukkant, ő később az egyik kolléganőmet vette el, és színész lett Magyarországon.

A Pori jó hely volt, de mégiscsak egy utca, nem mindenki szerette, hogy randalírozunk. Egy szomszéd utánunk vágtatott, mert azt hitte, elküldtük az anyja piros csizmájába, holott ez természetesen kizárt. Berontott az Attiék udvarára, felkapta a labdát, édesapám próbálta elvenni tőle. Milyen nagy és sötét pillanatnak tűnt ez a semmiség is.

 


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Orban: a felelősségvállalás ...
A „Szirén“ már nincs egyedül. ...
Szokatlan előadás egy betegség ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ