Emberi sorsok zenéje – fényjátékkal kísért hangverseny

Alekszandr Nyikolajevics Szkrjabin (1872–1915) Le Poème du Feu – Prometheus: A tűz költeménye (op. 60.) című utolsó zenekari művét V. Szimfóniaként is emlegetik. A nagyzenekarra, zongoraszólóra és opcionálisan kórusra komponált nagyszabású mű modern hangvételén kívül sok érdekességet tartogat a hallgató számára. A teozófiával, azaz a tudás megszerzésének kutatásával foglalkozó Szkrjabin ebben a műben a fizikai élet síkjáról asztrális szintre lépett, zenéjében ég és föld, ember és istenség találkozik. A kozmoszi titokzatosságot, a kvartokból építkező Prométheusz vagy misztikus akkord képviseli. A nagyobb hatás kedvéért Szkrjabin a hangeffektusok mellé eredetileg színeket, színárnyalatokat társított, fényorgonát írt elő, hogy az auditív élmény a vizuális impulzusokkal váljék teljesebbé.

A Miskolci Nyári Színházban sötétedés után kezdődött el a fényjátékkal kísért hangverseny. Hamar Zsolt vezényletével, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar előadásában Szkrjabin titokzatos, sejtelmes világa tárult elénk, amelynek komorságát, az ismeretlennel szembeni félelemérzetet, a Bányai Tamás világítástervei alapján készült villódzó, színes fények játék (is) növel(het)te. A csillagfények, a fény- és színvibrációk az asztrális univerzumot szimbolizálták. A darabban a zongoraszólam az Ember jelképe, aki a világmindenséggel – a zenekarral – áll harcban. A zenekari szövetben a vonósok a titokzatosság, a meseszerűség hordozói, a fúvósok a drámaiság és magasztosság képviselői.

Báll Dávid technikailag, és az interpretálás szempontjából is nehéz zongoraszólamát a nagyívű gondolkodás jellemezte, éterbe szálló, elmélázó, meg-megtorpanó szólamában/akkordjaiban a szellemi magasságra aspiráló ember vergődése, küszködése lelt visszhangra.

Hamar Zsolt karmester teljes zenekart átfogó, szuggesztív erejű vezénylésével érezted, amint Szkrjabin zenéje magasba emel és mégis visszahúz a földre, hogy gondolkozzunk el, mi is a titka igazából a szellemi felemelkedésnek?

Nem véletlen, hogy A tűz költeménye és Bartók Kékszakállúja egy koncerten szólalt meg, hiszen Szkrjabin remekműve kortársa Bartók egyfelvonásos operájának. Bevallom, a fesztivál műsorából a legjobban a Judittal és a Kékszakállúval való (újra)találkozást vártam, nem csupán azért, mert Bartók Béla (1881–1945) A kékszakállú herceg vára című operája amolyan „szívem csücske”, hanem mivel a férfi-nő kapcsolat örökérvényű drámai ellentmondásosságának, hullámzó érzelemvilágának, gyötrelmeinek és gyönyöreinek zenei kifejezése mindig meghat és szépséggel tölti be a lelkemet.

Ezen a hangversenyen az a régi álmom is teljesült, hogy Rost Andreát immár nemcsak felvételen, hanem az élő zene varázslatában is meghallgathattam. Mint utóbb kiderült, neki is egy régi álma vált valóra, ugyanis Judit szerepére mindig is vágyott. És ez az álom, nem is akárhogyan valósult meg, hiszen Judit és a Kékszakállú megrázó drámájában Palerdi Andrással tökéletes párost alkottak.

Bartók csodálatos zenéjében, két csodálatos hang, két csodálatos előadóművész az érzelmi skála magaslatain „járta végig” a Kékszakállú kulcsra zárt, hétszobás várában a NŐ és FÉRFI megrázó lelki konfliktusokkal telített drámáját. Rost Andrea Juditja tudott minden báját bevető, hízelgőn szerelmes, bizalomhiányban szenvedő, féltékeny, remegőn félő, mégis akaratosan kíváncsi, követelőző, tragikus sorsát el nem kerülő Nő lenni.

Palerdi András Kékszakállúja magányos lelkivilágának sötét „várába” burkolózott Férfi, aki ugyan vágyik a fényre, a forró szerelemre, mégis hideg. Könyörögve ismétli „Szeress, Judit, sose kérdezz!”, mégis enged a csábításnak, és rendre odaadja Juditnak a kulcsokat, pedig a zárt ajtók mögött vérrel áztatott, féltve őrzött titkai rejtőznek.

Az opera drámai csúcspontján, amikor a 7. Ajtó titka is feltárul, Judit szembesül az elkerülhetetlen tragédiával. Kékszakállú előző életéből holtan-sápadtan „ott van mind a régi asszony…a mindig voltak, mindig éltek” a „szépek, szépek, százszor szépek”. Az elsőt reggel lelte, „övé most már miden reggel”, a másodikat forró délben, „övé most már minden nappal”, a harmadikat alkonyatkor, „övé most már minden este”. A zöld, sárga és kék színű füstgomolyag őket, a régi asszonyokat szimbolizálta. Judit, a legszebbik asszony sorsa megpecsételődött. Kékszakállú könyörtelenül az előző három nő sorsára ítéli, éjszín palástot borít vállára, aranykoronával övezi homlokát, „övé most már minden éjjel” …a drámának vége, Kékszakállú várára örök, sötét éjszaka borul.

Hamar Zsolt karmester egyedi víziójú Kékszakállú-rendezésében elsősorban a zenére koncentrált. Nem használt díszletet, viszont igen hatásosnak bizonyult az a világítás súlypontjával való „játék”, amellyel az opera legdrámaibb pillanataira irányította a figyelmet. Tetszett az az értelmezése, amely szerint „a herceg vára maga a zene, ahová Kékszakállú bezárkózik, ahová menekül önmaga és a világ elől. Vágyakozik a kinti világ megismerésére, sőt meghódítására, és Judit megjelenésével erre meg is kapja az esélyt. De ahogy az a múltban is mindig kudarccal végződött, úgy most is kódolva van az újrabezárkózás tragédiája. Ha pedig a vár a zene szimbóluma, akkor természetes módon annak színpadi megfelelője nem lehet más, mint maga a zenekar!”

(Borítókép: Jelenet az előadásból. Fotó forrása: Bartók Plusz Operafesztivál/Facebook)