Facebook valóban nem volt. Nagymamák voltak. Az apró lakásokra felosztott régi polgárházban minden ajtó mögött legalább egy. Akik a házimunka végeztével rendszerint összeültek kisebb-nagyobb csoportokban „egyet szusszanni”. Valamikor létezett valamiféle hierarchia is az idős hölgyek között, a „lent” és a „fent”, de mire mi kislányokká cseperedtünk, a sors alaposan megrostálta őket eltörölve az alá- és fölérendeltségi viszonyokat. A nénikhez számtalan nővér, sógornő, barátnő csatlakozott. Ők rendszerint piacra menet vagy jövet ugrottak be „csak egyetlen percre”. Vagy vasárnap délután egy rövid vizitre. Ma is élő emlék a cikória kávé illata, nagyapám rejtvényt fejtett, a rádióban pedig focimeccset közvetítettek – akkor a CFR még a másodosztályban játszott, de ez semmit sem vett vissza a szurkolás izgalmából. Nagymama ilyenkor hátraszólt: „Halkítsd már le azt a rádiót, Pista!”
Kezdődött a tere-fere . A „ne is mondja!”, „ki hallott már ilyent!”, „mivé lesz ez a világ!” sopánkodások hosszú sorozata, mi, kislányok pedig füleltünk. Jó előre tudtuk a várható házasságok, válások, gyermekáldások időpontját, és azt is, miért kellene, vagy nem kellene összejönnie a küszöbön álló eseménynek. Ha személyesen nem is volt alkalmunk megismerni az illetőt, aki épp terítékre került, az információkból összeállt a kép – és nem feltétlenül olyan, amit a Facebookra bárki manapság kitenne. Különösebben nem is kellett színezni a kis történeteket, kiszínezte azokat az élet eléggé. Aztán előkerültek a messzi távolból érkező levelek, izgalmas bélyegekkel, soha nem látott unokák színes képeivel. Kézről kézre jártak, újra meg újra elolvasták őket.
Kis sorsok kuszasága… Voltak történetek, amit nem tudtunk végigkövetni, hiszen egyik-másik nagymama egyszer csak váratlanul elmaradt… Néhány históriára azonban még most is emlékszem. Valahányszor átmegyek a szűk járdás utcán, mindig eszembe jut, hogy az alagsorban lakott Jolánka néni, aki mindig rengeteg batyuval érkezett hozzánk, és még többel távozott. Egy másik épület láttán a jómódú, papagájt nevelő tanti képe ugrik be, akinek nem lehetett gyereke, beszélő madara volt mindene. Az elkényeztetett kisfiú, akiről annyit hallottunk, ma már velem egykorú bácsi. Akkor a nagymamák „le merték fogadni”, hogy soha sem nősül meg. Kíváncsi lennék, mi lett a sorsa.
- Beszélgettünk, gyermekem. Beszélgettünk egymással. Valószínűleg ez volt a titka… - mondtam bölcsen, válaszként a Facebookos kérdésre. Egyszer egy kedves taxis sofőr ismerősöm nagyon szemléletes magyarázatát adta a helyzetnek: - Tudja, régebb, amikor az autóban ülve arra vártam, hogy zöldre váltson a lámpa, figyeltem az utcán haladókat. Nem rohantak, mint ma. Ha összefutott két ismerős, biztosan megállt egy-két szóra. Legalább annyira, amennyit egy jelzőlámpányi piros tartott, aztán folytatták útjukat. Ma már nagyon kevés az ilyen, az emberek inkább elnéznek a másik irányba, ha ismerős jön - mondta beletörődve az idők változásába.
Mindent tudtuk… és semmit. Az igazán komoly dolgokról rendszerint nem került szó. Hogy például mitől jó vagy rossz egy házasság. Hogy jut valaki oda, hogy öregkorában guberálnia kell. Milyen is az egyedülállók élete. Hogy mekkora fájdalommal jár elengedni a gyermeket a nagyvilágba, ahonnan ki tudja, mikor tér majd vissza. És hogy honnan lehet erőt meríteni mindezek elviselésére. Hát ezekről a felszín mögötti drámákról nem szívesen beszéltek az idős mamák. Akár ma a Facebook népe… Ha mégis érintettek valamilyen „súlyos” témát a békés vasárnapi délutánon, azt csak onnan tudtuk, hogy nagyanyánk a szeme sarkából ránk nézett, a fülelő unokákra, majd hátraszólt: „Erősítsd meg egy kicsit azt a rádiót, Pista!”
