Egy rendhagyó ballagás margójára

Egy rendhagyó ballagás margójára
Azóta szomorkodom, amióta bejelentették: idén tavasszal, a megszokott időben elmarad az iskolákban és az egyetemeken a ballagás. Főleg a líceumi ballagásért fáj a szívem. Amikor április végén a tanügyminiszter tájékoztatott, hogy az iskolák csak szeptemberben nyitják meg kapuikat, egyet tudtam érteni a döntéssel, ám rögtön arra gondoltam: a maturandusok életéből kimarad egy nagyon fontos momentum, sőt: esemény-fűzér. A ballagás és ami előtte-utána-körülötte zajlik. Nem lesz ballagás, nem lesz szerenád, nem lesz izgatott készülődés, nem lesznek örömkönnyek és még sok minden más.

Igaz, hogy jó pár éve a ballagás rengeteg pénzébe kerül a családnak, és olyat is hallottam, hogy már tizenegyedik osztályban elkezdik gyűjteni a pénzt ruhára, bankettre. El kell ismernünk, nem kis összegről lehet szó, amit nem könnyű összegyűjteni. Hiszen annyi mindenre van ilyenkor szükség, száma-szeri nincs a kívánságoknak, főleg ha a szemünk fénye nagyvárosban, belvárosi iskolában ballag. 

A fiatalok szomorúsága érthető, mi több, szívfacsaró. Nem csak nekik, hanem a szülőknek, a szűkebb és a tágabb családnak egyaránt. Mert ennek az életkornak a ballagás a természetes velejárója. Ez a végzős generáció nem élheti át a tizenkettedik osztály végéhez közeledve azt a semmihez nem hasonlítható hangulatot. Amikor a fiatal tudja, hogy még pár nap, és „elpusztulnak a bilincses iskolák”.  Amikor még egyszer, utoljára átéli a maturandus, milyen érzés az, amikor „az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én”. 

De mit lehet tenni? Tanácstalan a pedagógus, a szülő, a fiatal, az egész közösség. Persze, élni lehet a digitalizáció eszközeivel: lehet videófelvételt, zoomos applikációs találkozót szervezni, de ez még köszönő viszonyban sincs azzal, amit a hagyományos ballagás, annak minden mozzanata nyújthat a fiatalnak.  

A nagybetűs élet azonban sokszor csúnya, előre nem látható és kivédhetetlen dolgokat produkál. Nincs vigasztaló szavam a maturandusoknak. Hiába is mondanék bármit, felesleges lenne. Azt viszont nagyon szeretném, ha végzőseink ebből a nehéz helyzetből megerősödve, élettapasztalatot szerezve kerülnének ki. Tagadhatatlan: ez a maturandus nemzedék szegényebb lesz egy szép emlékkel – bár biztos vagyok benne, hogy nevelőik mindent megtesznek, hogy valamilyen formában - sok esetben szeptemberben, az iskola kezdést megelőzően - pótolják azt, ami most kivitelezhetetlen. A fiatalok sajnos idejekorán megtanulhatják – megérthetik -, hogy nem minden terv és álom válik valóra. De pont ezért tovább kell lépni, új álmokat szőni, és azokat meg is valósítani.  Mert életünk végéig szükségünk van álmokra, tervekre, lendületre, ami tovább visz. Csakis így tudjuk majd átvészelni azt, amit a sors ránk mér az életünk során.  Így maradhatunk meg – Ady Endrét idézve – nemes, küzdő, szabadlelkű diáknak.  Higgyék el, ez a legfontosabb.