Egy pillantás a jóból
Villámvignetták
Villámvignetták
Vissza

Egy pillantás a jóból

Úgy lettem Döme, hogy a tanci behozott néhány varrnivaló modellt. Volt egy krampusz, egy katicabogár meg egy malac, akit Dömének nevezett el. A padtársammal rögtön azok lettünk, ránk is ragadt végig, bár ő elment tizedikben. Akkor még felvételizni kellett tizenegyedikbe.

Volt még Emő, Maresz, Ria, Szili, Pusi, Mesi, Keszi, Hajóska, Bobby, Mendróka, Bulesz, Szufla – szép osztály voltunk a tizenkét év alatt. Ragaszkodni leginkább azokhoz sikerült, akikkel kezdettől egy osztályba jártunk, hiszen a múlt ekkora darabját nem lehet legyőzni vagy lecserélni. 

Ültem hátul és elöl, leghátul és legelöl, de focizni kezdettől hátul játszottam, a jobbhátvéd posztján. Ez azonban puszta tény – a legendák máshol voltak. Például abban a tizenkettedikben, amelyikben Wagner István játszott csatárt; vagy abban, amelyikben Szász Csaba és Veress Gyuri léptek pályára; később az egész XII. C vagy az egész X. E. Ezek nagyon összeforrt csapatok voltak: Földváry Tibi, Csóka, Muszka, Zalányi, Putyika – ma is tudom a fél csapatot; vagy Gabi, Dósa Tibi, Seiler Robi, Juan. És a kisebbek, a Kuliék osztálya Lázár Csabikával, Vincze Zolival, Kozival.

A mi csapatunk se volt rossz nyolcadikig, Zozóval, aki országos pingpongbajnok is volt, meg Kiss Istvánnal; azután viszont nehezen raktuk össze, végül úgy, hogy a két magyar tizenkettedik egy csapat lett. Kádár Tibi csodálatosan játszott, és még voltunk néhányan, akik bele tudtunk rúgni a labdába. Az udvaron, a Brassai udvarán, amely óriásinak tűnt akkoriban, és ma, ha visszamegyek, nem is értem. A lyányom ballagásán egy pillantással beláttam az egész sulis koromat.

Három a norma...

Azokat a szerencsétlen műhelytanárokat sem irigylem, akiknek velem kellett megküzdeniük! Közöttük oszimat, Török Ferencet sem, bár ő sztoikusan hordta keresztjét. Akkoriban öcsémnek is 8-asa volt, mire csak annyit mondott: „Entellektüellnek készülnek”, mármint a Demény-fivérek.

Hát én mindenesetre legendás voltam. Az osztálytársaim szépen bereszelték a szeget, én feltétlenül elrontottam; négyzetet reszeltek a körből, én valami trapéz jellegű izét; az egyik úgy hegesztett, öröm volt nézni, az enyémtől megvakultak, mielőtt nekifogtam volna. Egyszer két mester, Fola és Szabó Árpád estek a fiúknak, hogy végezzék már el az én feladatomat is, ők maguk, mármint a mesterek, egy negyedóra alatt megcsinálnák, a fiúk azonban konokok voltak, joggal.

Egy almaszedés hogy, hogy nem, ládaösszeállításba torkollott. Mindenkinek három ládát kellett elkészítenie, a szucsági kollektív valamije lépésről lépésre elmagyarázta. De kinek? Mert én ott álltam a nap végén, s a mellettünk dolgozó szakiskolás tanárnő megkérte az egyik fiút, egy ládát kalapáljon már nekem, az meg nagy vigyorogva megtette. Csakhogy a norma három volt...

Szóval én maga voltam a kommunizmus és a férfiasság szégyene, az, aki nem tud egy szeget beverni, egy kalapácsot megfogni, egy csavart jó irányba lazítani. Szerintem a mesterek egy időn túl már csak azon küszködtek, hogy elfeledjék valahogy a kétségbeesett tekintetemet és a kétbalkezes fejemet.

 


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

U FC: újabb sikertelen kiszállás
Holtan találták a Fogarasi havasokban ...
Contra meghívta a légiósokat

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ