Drága bácsi…
Csak futóknak
Csak futóknak
Vissza

Drága bácsi…

Az én gyomrom, hej, hogy össze tud szorulni. Rettenetes módon tudok izgulni a legapróbb dolgokon. Évtizedek rutinjával kezdek hozzászokni, hogy a vizsgadrukk nem szűnik meg abban a pillanatban, amikor az egyetemi diplomám kézhez veszem és azt is kezdem elhinni, hogy igaz, amit mások mondnak, hogy nem látszik rajtam az izgalom.

Én viszont érzem. Hideg a kezem, pedig télen is ritkán szorulok kesztyűre, fűt valami, a hideget egészen jól bírom. Készültem, bevallom elég sokat. Edzettem, a szokásosnál többet, hogy leszaladjam a Tusnádmaratont, ami tulajdonképp bő félmaraton, csak jó kis 900 méternyi szintkülönbséggel.

A futás előtti drukk, olyan, mint a vizsga előtti lámpaláz, mihelyt a visszaszámlálás véget ért, a mezőny elindult Tusnádról a Szent Anna-tó felé, köddé is vált. Gondolatban az energiám méricskélem, néha rápislantok az órámra, lássuk, a fejemben meghatározott tempóhoz képest lassabb vagy gyorsabb vagyok.

Az első pár kilométert ez tölti ki, jé, már Sepsibükszádon vagyunk, az út kezd emelkedni, a mezőny kezd beállni. Azt hiszem, most nyílik ki a szemem, most ocsúdok fel a rajtolás után hirtelen érkezett bambaságból, kezdem nézni az embereket.

Hosszabb versenyeken szinte kötelező módon vannak frissítő pontok, ahol a résztvevőknek vizet, citromkarikát, glukózt adnak, hadd bírják erővel a szaladást. Az első ilyen pontnál tömeg van, kihagyom. A kiürült poharak a földre kerülnek, ezeket később a szervezők takarítják fel. Gazdaembert pillantok meg a kapuban, fején kalap, kigombolt kék ing, lajbi, mosolyogva néz bennünket. Hallom magamon, ahogy a szokottnál székelyesebben szólok hozzá, ne haragudjon, hogy ekkora mocskot csináltunk. Huncut mosollyal válaszol: ne búsuljak, kell a mozgás.

Nem csak én vagyok az egyetlen, aki szóba elegyedik a falusiakkal: a hangsúlyozásából jól hallhatóan kolozsváriasan beszélő negyvenes rocker kurjongat, viccel az út szélén állókkal. Transilvania – hirdeti a pólója, bíztatja a többieket, viseli magát, mint a piros rokolya mondaná édesapám, de jól áll neki. Közben románra is fordít a csapattársainak, a hangulat egészen jó.

A tűző napról beérünk az erdőbe, az árnyéktól mindenki életre kap, gyorsul a tempó. Fúvósok – kacagom el magam, ismerem is őket, ők a bükszádiak, most indulót fújnak, ott ülnek az út szélén, várnak bennünket. Nehéz szavakba önteni, hogy milyen jól esik a muzsika.

Van valami vidámság, pozitív a mezőny hangulatában. Mosolyogva nézek a hetven körüli hölgyekre, akik velünk tartanak. A fák hűvösében arra sem sajnálom az energiát, hogy szóba álljak a nénivel, aki előttem fut. Bár korban a fele lehetek, nehezen tartom vele az iramot. Gyakran kell sétáljon, mondja nagyjából a versenytáv felénél, már nem megy úgy mint hajdanán. Kötelező körként én is válaszolok, hogy, ejj, ha az ő korában én így fogom bírni! Szájunk széle felfelé kúszik, közben igyekszünk a szerpentinek közti ideális ívet megtalálni – az autósok szokatlanul türelmesek, engedik, hogy kedvünkre kanyarogjunk előttük.

Nem lehet panaszom, nem görcsöl a lábam, a meredek részeken sem sétálok, középmezőnyben érek a célhoz. Érem, víz, győzelmi sör, tokány és mindközül a legjobban eső pillanat: lekerül a cipő a lábról, le a zokni, a kompressziós lábszárvédő, a csuklópánt és végre térdig belegázolok Szent Anna-tó vizébe. Az emberek a jól megérdemelt Csíkit isszák, beszélgetnek, beszélgetünk.

A tó partja lassan kezd elnéptelenedni, a versenyzőket busszal visszaszállították Tusnádra, a kiindulóponthoz. A sütkérezés kezd didergésbe átmenni, a napot eltakarják a korábban oly jótékony felhők. Stoppolunk és pillanatok alatt felvesznek. Van a levegőben valami elégedettség, hiszen megmutattuk magunknak, hogy le tudjuk futni ezt a távot is, kürtőskalácsot is ettünk, minden jó. Megköszönjük a fuvart, kiszállunk.

Az út túloldalán a parkolóban ott áll egy bácsi. Fején kis fekete töröksapka, apró tükröcskékkel. Világosan látni, hogy rajtszámot visel. Hosszú szakálla van, mint egy bölcs gurunak és nem tudom, hogy csak én hiszem, vagy valóban így van, de a tekintete is hasonló, valami nagy-nagy szelídség és ártatlanság érzése árad belőle. Guberál. A Mátyás téri galambos bácsi jut róla eszembe, vagy a tisztakék, álmodozószemű szentgyörgyi otthontalan, akit néha látok. Most ez a helyzet mégis jobban mellbe vág. Ugyanúgy futott, mint mi, ugyanazt a távot szaladta – mégis nagyon más lehet az ő története. Hirtelen nem is akkora öröm az érem, a teljesítmény. Drága bácsi – szólal meg mellettem a női hang, annyi szeretettel, amennyi csak elférhet ebben a pár szóban. Nyelek egyet és azon töprengek, hogy mennyire kicsik vagyunk, hiszen csak bámulunk ugyanazzal az éremmel a tarsolyunkban, amit ő is visel, csak pislogunk, miközben azt sem tudjuk, hogy miként segítsünk, pedig nagyon szeretnénk.

Fotók: Zákány Gergely 


MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Zöld diót szentivánkor
Romániába fog látogatni Emmanuel Macron
Egézséges életmóddal a drogfogyasztás ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ

  • A testünkben vannak jelen a 20. századi ...
  • Ötszáz kilométer két keréken a ...
  • Drága bácsi…
  • I. Fehér Megyei Magyar Napok: minőségi ...
  • A Mi Tornavizsgánk