Szinte perverzitás, aberráció látni, ahogy a házasságkötések, kirándulások, egyetemi események, kamaszos mémek között jönnek ezek a képek velünk szembe, mint Goya sötéten szárnyaló árnyai, a háború borzadálya. Nincs demarkációs vonala a háborúnak, határtalan lett és egybeolvadt a hétköznapokkal soha nem látott heterotópiában. Foucault örvendene ennek az újfajta térnek – legalábbis kutatási témaként. A háború a legősibb, legarchaikusabb formája az ego, az acsarkodás, a felgyűlt frusztráció és a kommunikációhiányos társadalom önkifejezésének. Vadállati múltunk talán legerősebb, leglátványosabb manifesztuma, amelytől semmilyen technológiai progresszió és tudományos fejlődés, de az emberi történelem több száz vallása sem tudott minket megmenteni. A háború az emberi lét egyik genetikai és memetikai deformációja. A háború legcsúfosabb következménye, hogy néhány narcisztikus, Messiás-tudatban szenvedő, hatalomittas ember és szűk köre belerángatja saját birodalma és országa teljes társadalmát és a megtámadott fél civil társadalmát is hatalmi játszmájukba.
A birodalmiság alapvető sajátossága, hogy területileg expanzív, tehát új régiókat, térségeket hódít meg katonai erőszakkal. Erős ideológiai alapokon áll, tehát metahistóriája van (pszeudotörténelme), amellyel „legitimálja” hódítását és így akarja fenttartani birodalmi területeit. Ideológiáját és metahistóriai legitimálását változatos propagandakampányokkal éri el. (A rómaiak érmékkel és domborművekkel, manapság internetes infóháborúval). Hierarchikus, a szigorú társadalmi rendszer szerint a társadalmi piramis csúcsára került csúcsragadozó (császár, cár, király, elnök) rendszerint teljhatalmú, autoriter hatalommal bír.
Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin a kortárs Európa egyik leghosszabb ideje funkcióban lévő politikusa. Huszonkét éve alatt Putyin politikai népszerűsége rapszodikusan változott, de általában 50 és 90 százalék között mozgott, még a nyugati források szerint is. Amikor veszélyesen alacsony volt, általában történt egy háború, egy terrortámadás, amelynek hatására népszerűsége ismét megemelkedett. Ebben természetesen nincs egyedül: a háború, mint birodalmi stabilitást és legitimációt adó módszer archaikus formája a politikai kampánynak és mobilizációnak, és nem veszett ki a nyugati világból sem. Putyin hamar bemutatta a nagyvilágnak, hogy nem tudott belenyugodni a Szovjetunió 1991-es összeomlásába és Oroszországot globális hatalommá akarja ismét tenni. 2007-es müncheni beszédében először mondta ki nyíltan és határozottan: nem fogadja el az egypólusú világrendet és a liberális demokráciák hegemóniáját az Egyesült Államok vezetésével. Ezt azóta számos alkalommal elismételte különböző politikai fórumokon. Timothy Snyder amerikai professzor szerint Putyin Alekszandr Dugintól vette át birodalmi ideológiáját, akinek Eurázsia koncepciója nagyban hasonlít a Franciaországban élt egykori román legionárius, Jean Parvulesco dualista elméletére („atlanti” hatalmak kontra „földi” hatalmak).
Putyin birodalmi ideológiája és Dugin-féle történelme legitimálta önmaga és az orosz lakosság egy része előtt is a háborús politikát. Ez a birodalmiság eszme természetesen közismert az Egyesült Államok Pax Americana fogalmában is. Putyin ezt a háborút is saját birodalmi ideológiájának metahistóriai érveivel és a nyugati hatalmak érdekszférájának túlzott keleti kiterjesztésével próbálta legitimálni. Ahogy az iraki háború hamis érveit, úgy ezeket az érveket sem kell elhinnünk és nem szabad elfogadnunk. Gyerekek szenvedésének, civilek millióinak menekülésére nincs legitim magyarázat a 21. században, sem a Közel-Keleten, sem Európában: a háború archaikus, állati énünk rákja, egy betegség, amit az utolsó sejtig ki kell iktatni a homo sapiens mentalitásából. Ennek a háborúnak nem kellett volna megtörténnie, nem kellett volna megengedni, hogy a helyzet idáig fajuljon egy globálisan összekötött, de egyértelműen többpólusú világban. Putyin és Dugin metahistóriáiról és ideológiájáról kötetek tucatjai keletkeztek, amelyeket ezek szerint a világ vezető politikusai figyelmen kívül hagytak, nem vettek komolyan. Mi fájhat jobban egy történésznek, mint az, hogy munkánk, szavunk pusztába kiáltott szó a politika számára? Damoklész kardja ott lebegett már legalább 15 éve felettünk és politikusaink csak lóbálták hol ide, hol oda. Most ránk zuhant a súlyos, véres kard és fogalmunk sincs, hol és mikor áll meg.
A zajló háborút most lezárni, megoldani már a katonák, a hadvezérek, a stratégák feladata. Az áldozatok, a pusztítás mértéke már eddig is olyan súlyos, hogy az meghatározza majd a világot az elkövetkező évtizedben. A nyugati világ – amely a 2007-es müncheni beszéd óta nem sokat tett a háború kirobbanásának elkerüléséért – most szankciókkal próbálja Oroszországot és Putyint térdre kényszeríteni.
A gond az, hogy ez a háború egyre inkább csak Putyin háborúja és nem Oroszországé: ezrek lázadnak az orosz városokban, hétezer kutató tiltakozott Putyin háborúja ellen, orosz művészek és civilek ilyen-olyan formában, a félelem és bizonytalanság között manőverezve próbálnak lázadni, értetlenségüknek, fájdalmuknak hangot adni. A gazdasági szankciók elsősorban az átlag orosz lakost érintik, akinek most el kell döntenie: akarja-e Putyint 2036-ig vagy elindulnak az ország megváltoztatásának hosszú és rögös útján, bármilyen irányba történjen is az.
A gazdasági szankciókon túl azonban a nyugati civilizációnak már most, a háború első hetében volt néhány elfogadhatatlan, irracionális, kultúrrasszista megnyilvánulása, amelyről szükséges beszélnünk. Olaszországban, a Milano-Biocca Egyetem be akarta tiltani Paolo Nori egyik kurzusát, amely Dosztojevszkij Bűn és Bűnhődését elemezte. A nemzetközi botrány után végül az egyetem vezetősége engedélyezte a kurzust. Exeterben (város Angliában) egy koncerten Csajkovszkij zenéje ellen lázadt fel az ebadta nép, amelyet végül Madaras Gergely magyar karmester nyugtatott le, elmesélve nekik a neves, különben meleg orosz zeneszerző hányatatott életét és lázadásainak zenei dimenzióit. Hasonlóan értelmetlen és személy szerint számomra elfogadhatatlan érvekkel indította a hetet a Nemzetközi Vallástörténeti Társaság (IAHR) is, amely nyilatkozatban utasította tagjait, hogy szüntessenek meg minden kapcsolatot olyan orosz kutatókkal, akik orosz állami ösztöndíjból élnek és kérték az orosz kollégákat, hogy ne „oroszországiként” vegyenek részt konferenciákon, hanem „független kutatókként”. A felháborító és minden tudományos etikával szembemenő érvek ellen az IAHR számos idősebb, neves kutatója (Armin Geertz, Hubert Seiwert, Giovanni Cassadio, Giulia Gasparro stb.) levélben tiltakozott. Csehországban volt olyan szórakozóhely, ahol nyíltan hirdették, hogy orosz és fehérorosz vendégeket nem fogadnak.
Elfogadható-e egy teljes nép kollektív megbélyegzése most? Ha így tennénk, akkor az összes amerikai lelkén kellene hogy száradjon Kambodzsa több millió hallottja, Vietnám terrorja, Irak szenvedései, a németek pedig a történelem örökös bűnöseiként kellene éljenek közöttünk.
A bűn elkerülhetetlenül bűnhődéssel jár. Pontosan Dosztojevszkij munkájából tudjuk ezt. Regényében a bűn három napig tart, a bűnhődés 11 napig. Raszkolnyikov kiközösítése, frusztráltsága, elzártsága és múltjából fakadó determinista léte nagyban hasonlít Putyin mentális térképéhez és Oroszország történelméhez. Putyin és Oroszország élete, története is a „beilleszkedés” és „kiközösítés” feszültségéről szól. 1991 után mindkettő próbált illeszkedni a maga módján a nyugati világrendhez. Putyin – Klaus Schwab szóbeli beszámolója szerint – még a Davos-csoport Young Global Leader ösztöndíjasa is volt. A beilleszkedés azonban nem sikerült. A múlt terhe túl nagy Oroszországon és Putyinon.
A bűn elkövetése a kirekesztettek tragédiája, amely most elkerülhetetlenül a büntetést és bűnhődést hozta magával. De a történelem – amelyből viszont a Nyugat sem tanult soha – pontosan azt mutatja, hogy a megalázott, megbüntetett, kirekesztettből még inkább kirekesztetté vált államok ezt követően radikalizálódnak. A megváltás csakis belülről indulhat. A bűnhődés kemény munkát igénylő folyamat, amit kollektív büntetéssel nem lehet elérni. Raszkolnyikov lelki megmentéséhez a szerelem, a szeretet kellett. A dühöt, bosszút, a háború bűneit csakis a szeretet tudja legyőzni. Az orosz zene, az orosz regény, az orosz kultúra monumentális öröksége pedig nagyban segíti a Nyugatot is, hogy most szeretettel forduljon az ukránokhoz, ne büntesse kollektíven az összes oroszt, hiszen ott is akad nagyon sok ember, aki elítéli ezt a tébolyt.
Mi csak abban bízhatunk, hogy amíg a tankok, bombák és katonák menetelnek, ropognak és pusztítanak, az orosz nép feléled hibernációjából és Raszkolnyikov önismereti útját most néhány nap alatt végigjárja. Egyetlen reményünk a belső bomlasztók és főnixek bátorsága.
