Az irgalmatlan hiány
Vissza

Az irgalmatlan hiány

Azon gondolkodom, hogy a kultúra olykor valóban elér-e olyan pontjaira, amikor Don Quijotét lehülyézik, az értelmes emberek pedig sorra halnak egymás után. De még az értelmesnél is jobb szót kell keresnem, hogy közelebb kerüljek ahhoz, amit mondani szeretnék: olyan emberek, akik nem adják fel az értelem törekvéseit, és ezért függetlenek tudnak maradni, már amennyire az ember független lehet egy őrült világban.

A román állami televízió hármas csatornáján Cătălin Ștefănescu műsorát nézem, a Garantat 100% (Száz százalékosan biztosított minőség) címűt. A meghívott egy fiatal történész, akinek a nevét még soha nem hallottam, de aki könyvet írt a román középkorról, melyben sok mítoszt lebont, például azt, hogy a román fejedelemségek között csupán földrajzi határ lenne. Nem kevesebbet állít, mint hogy a két régió között kulturális határ létezett akkor is, később is, hiszen a XIX. században Hasdeu még azon vitatkozik egy moldvai történésszel, hogy vajon Bukarest vagy Iași-e a románok „főbb” városa.

Ștefănescu felveti, hogy vajon ha valaki azt állítja, hogy ez mind hazugság, ráadásul „tönkreteszi a románok egységét”, erre vajon mit válaszol a szerző. Marian Coman azt válaszolja, a történelem nem mítoszgyár, hanem a kritikus értelmiségi egyik diszciplínája.

Erről beszélek. Úgy látom, a magyar értelmiség nagy és egyre nagyobb része mítoszokban él, ragaszkodik a mítoszaihoz, és közben elveszíti legfontosabb eszközét, a távolságtartást. Nem is a legfontosabb: ez a sine qua non eszköze, ez az, amely nélkül nem beszélhetünk értelmiségi hozzáállásról. Az, hogy pártos értelmiségről beszélünk egyre gyakrabban, puszta szóvirág, mellyel azt jelöljük, hogy az illetőnek oklevele van, vagy pedig olyan törekvései, melyek abban a kategóriában helyezik el. Csakhogy még mielőtt odahelyeződhetne, az előtt megszűnik: aki glóriákat fonogat a más vagy mások feje fölé, az lehet bármi más, de gondolkodó nem. Aki annyira kritikátlanul átvesz mítoszokat, és mindegy neki, hogy vajon magyar őstörténetről, magyar nyelvről, Ady Endréről, Kassák Lajosról vagy másról van szó, az nem gondolkodó. Legalábbis én így gondolom.

A kor, ez a jegecesedő, problémátlan kor kedvez a távolságtartók pusztulásának. Emlékszem az Egyed Péterrel készült interjúra ezeken a hasábokon, Szász István Szilárd remek beszélgetésére: minden szavából az át- és meggondoltság éthosza áradt. Az igazság nem jelszavakkal képviseltette magát, hanem ezzel a mély közelítéssel, ezzel a hozzáállással, amelyben a keresésnek és a találásnak ugyanolyan súlya volt.

Ez a feladat, az előírhatatlan: a keresés és a találás egyensúlya. Aki lobogva hisz ninivei hatalmakban, aki csont nélkül azonosul, az nem gondolkodó ember.

De miért előírhatatlan? Egy kevéssé talán előírható vagy remélhető, és ebből fakad a csalódásom is. Többször leírtam már, és naponta tapasztalom, hogy a nálam idősebb nemzedékek tagjai szépen emlékeznek nagy tanárokról, írókról, rendezőkről, színészekről. Ebből azt a következtetést merészeltem levonni, hogy fontos számukra a gondolkodás, a kreativitás. Szinte harminc éve azt látom, annyira nem fontos mégsem. Ez az a nemzedék, amely aláírásokat gyűjtött a rendezők ellen, az a nemzedék, amely egykor Marquez-re hivatkozott, később pedig kifaragta Wass Albert bálványát, az a nemzedék, amelynek minden oka és joga megvan gyűlölni az egyirányúságot, és most a legnagyobb áhítattal menetel egyfelé. Tisztelet a kivételnek, de úgy látom, nem sok akad belőle.

Kántor Lajos, Horváth Andor és a most elhunyt Egyed Péter közéjük tartozott. Ezért is hiányoznak irgalmatlanul.

 

 


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Szűz Máriát dicsőítő táncdallamok ...
Prima díjas lehet a válaszúti Kallós ...
Nyárias időjárás szeptemberben

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ

  • Az indulás fontosságáról
  • Csak az a mosoly…
  • A NEMZETI OPERETT GÁLA KOLOZSVÁRRA ...
  • Székelykocsárd: beindult a délutáni ...
  • Mi van a mosolyon túl?