Az „integráció” buktatói
Vissza

Az „integráció” buktatói

A labdarúgás látszólag távol áll a politikától. Ha a – nem ritka bundázásoktól – eltekintünk, azok közé a tisztességes versengések közé tartozik, melyben sem a győzelem, sem a vereség soha nem végérvényes. Minden vereség után fennmarad a lehetőség a szépítésre, sőt egy következő fordulóban a győzelemre. A játék tehát játék voltán túlmenően sem életre-halálra szól. Azaz alapvetően demokratikus…

Ennek ellenére a sportnak és főként a labdarúgásnak van politikai és szociológiai relevanciája. A játékosok és a közönség viselkedése, sőt még a sajtóvélemények is fontos dolgokat árulhatnak el az adott társadalmak politikai, sőt szellemi állapotairól.

A németországi törökök oly sokat hangoztatott integrációjának állásáról a német nemzeti válogatott török játékosainak viselkedése (a „török származású”, mint látni fogjuk, itt nem lenne teljesen helyénvaló terminus) minden tanulmánynál tanulságosabb helyzetképet kínál.

A közönség már jó ideje felfigyelt rá, hogy ők ketten, azaz Mesut Özil és Ilkay Gündogan a német nemzeti himnusz felzendülésekor még csak nem is mímelik az éneklést. Ez azonban még megbocsátható lenne. Nem zárható ki, hogy fafülűek és nem akarják társaik élvezetét megzavarni. Az, ami tényleg botrányt kavart az az, hogy miután a Mancester City csapatának egyik mérkőzése nyomán (Gündogan annak vendégjátékosa) ők ketten és egy harmadik török játékos Cenk Tosun Erdogannal, a török elnökkel készítettek közös fotót, mely aztán többszörösen is bejárta a világhálót. A fotót dedikálták is „elnöküknek”. Ami még mindig elfogadható lenne, hiszen a németországi törökök csaknem kivétel nélkül kettős (azaz német és török) állampolgársággal rendelkeznek. Következésként nekik Erdogan formálisan is elnökük.

A problémát az okozza, hogy Erdogan nem akármilyen elnök. Közönséges diktátor, aki a kudarcba fúlt (s meglehetősen gyanús körülmények közt bekövetkezett) államcsíny után emberek százezreit vetette börtönbe, bocsátotta el állásaikból, fenyegeti halálos ítélettel, s a sajtót is megtisztította minden kritikusától, hogy a kurdokat (Törökország határain onnan és túl) terrorizmus vádjával űzhesse el lakóhelyükről, sőt tömegesen legyilkoltassa. Arról nem is beszélve, hogy a németeket – még Angela Merkelt is – rendszeresen lefasisztázza, mert a német állam nem teremtett lehetőséget számára, hogy elnökké választását megelőzően a szavazati joggal rendelkező németországi törökök közt kampányoljon. (Ez az intézkedés mellesleg valóban nem volt egészen fair, s már önmagában is arról árulkodott, hogy az integráció sikereiről áradozó Angela Merkel nagyon is tisztában van az „integráció” gyöngéivel.)

Az Erdogannal való nyilvános bratyizgatás kétségtelen politikai aktus, mely – a német közvélemény szemében – nem csupán a német állam demokratikus értékeinek, de magának a virtuális török demokráciának az elárulásával is egyenértékű. Effélét tehát egy – törökországi honfitársaival együttérző – német állampolgár semmiképpen sem engedhetne meg magának. Arról nem is beszélve, hogy maga Gündogan csupán német állampolgársággal rendelkezik, tehát neki – legalábbis hivatalosan – semmiképpen sem lenne joga Erdogant elnökének tekinteni. Még akkor sem, ha Erdogan egyfajta Helmuth Kohl formátumú européer politikus lenne. Akkor is csak legfeljebb lélekben…

A feszültség, melyet a német sajtó (a tények nyilvánosságra hozatalán túlmenően) meglehetősen kesztyűs kézzel kezel, a német és az osztrák válogatott napokban lezajlott barátságos mérkőzésén csapott át leplezetlen tiltakozásba. Őzillel, aki a mérkőzés első (és egyetlen német gólját rúgta) a német drukkerek elnézőbbek voltak, őt csak hellyel-közzel fütyülték ki, de ahányszor Gündogan labdához ért, rendszeresen felharsant a (német) füttykoncert. A csapat egészében is kiábrándítóan játszott, Gündogant az edzőnek végül Leon Goretzkával kellett lecserélnie. De a helyzeten már ez sem változtatott. A németek a mérkőzést is elveszítették. 32 év óta először kaptak ki az osztrák válogatottól. A 2:1 miatti elkeseredés csak növelte a mélységes kiábrándultságot, mely fölött az (önmagát e pillanatban is „világbajnoknak” tekintő) német közvélemény nehezen tud napirendre térni.

A mérkőzést követő sajtóértekezleten Özil és Gündogan meg sem jelent. Gündogan azonban később egy interjúban elmondta, hogy német állampolgársága ellenére töröknek is érzi magát, amihez egy demokratikus államban joga van. A rasszista drukkerek megvadult hordájának sértéseit viszont visszautasítja. Jószándékú és a drukkereknél toleránsabb csapattársaival azonban átbeszélte a dolgot és végül megértették egymást.

Özil azonban, aki az Erdogannal való fényképezkedés óta szabályos bújócskát játszik a sajtóval, még erre sem volt képes. A Der Stern újságírója szerint Özil duzzogása méltatlan egy nemzeti válogatott 29 esztendős játékosához. Az újságíró az edzőt és a csapat menedzserét is felelőssé teszi Özil duzzogásáért, hiszen egy játékos a drukkereknek és a közvéleménynek is tartozna némi magyarázattal. Özil magatartása – melyet a szerző közönséges gyávaságnak tart – drukkereit „kiábrándítja és elkeseríti”.

A helyzetet az is súlyosbítja, hogy mivel a német hatóságok Erdogan elnöki újraválasztásának kampányrendezvényeit sem engedélyezték, s ezért kénytelen volt Németország valamely városa helyett a boszniai Szarajevóban megtartani a külföldön élő németeknek címzett választási beszédét, Németországból szabályos autóbuszkaravánokon mintegy 10 ezer ember „zarándokolt” jó 1000 kilométert Szarajevóig, hogy „szeretett elnökét” élőben láthassa. Annak ellenére is, hogy a beszédet minden török tévéadó élőben közvetítette.

A német állami rádió török származású kommentátora, Kemal Hür az okokat nagyrészt abban látja, hogy „Választóinak szemében Erdogan az az erős ember, aki a török történelemben először egyenrangú félként tárgyal európai partnereivel. Olyan politikus, akinek céltudatos és határozott fellépései híveinek lelkét büszke önérzettel és önbecsüléssel töltik el. A török Németországban többé nem az a kis vendégmunkás vagy alázatos bevándorló, aki korábban volt. Az ő elnöke ugyanis a világ hatalmasaival áll azonos szinten. Vele fényképezkedni nem kínos mozzanat, hanem olyan élmény, mely a kis törököt, aki korábban lenézettnek érezhette magát, egyszerre német honfitársainak szintjére emelheti.”

A probléma tehát nyilvánvalóan a kettős identitás körüli zavarokból adódik. Normális ugyanis – akárcsak a mi esetünkben – az lenne, ha a németországi török egyszerre érezhetné magát büszke töröknek és németnek. A kettő ugyanis nem zárja ki egymást (nálunk sajnos számos szempontból még mindig igen), még ha bizonyos hangsúlyeltolódások maguktól értetődők lennének is.

A fenti eset is nyilvánvalóvá teszi, hogy az európai nemzetállamok a kettős identitások tényleges elfogadására ma is képtelenek. S ezzel az esetek zömében ezek kialakulását is meghiúsítják. Még a Das Erste nevű állami tévéállomás kommentátora is úgy érzi, hogy Erdogan osztja meg a németországi törököket, nem pedig a német asszimilációs igény.

A kettős identitások kialakulásához ugyanis a szóban forgó közösségek valódi egyenlőségére volna szükség. A mai törvények által garantált állampolgári (azaz individuális) egyenlőség azonban ehhez – még az imponáló életszínvonalat nyújtó – Németországban sem elégséges. Ha ugyanis az enyéim nyelve és szokásai három generáció után is idegenek Németországban, az enyéim sem lehetnek egyenlőek az övéikkel. Amíg a „mi” kategóriájába csak mi, „idegenek” (értsd kisebbségiek) vagyunk kénytelenek beleérteni magunkat, s a többség bennünk csak „őknek” tekintett kívülállókat láthat, a német módra elképzelt integráció utópia, csak olyan asszimilációként lehetséges, mely ma már egy viszonylag demokratikus társadalomban is lehetetlen. Főként egy erős identitású és öntudatú török (tágabb értelemben muszlim) esetében.

A nyugat-európai sajtó által szinte már agresszíven erőltetett emberi jogi diskurzus akkor lenne teljes és mindenki számára elfogadható, ha a közösségi jogokat is képes lenne önmagába építeni.

Úgy tűnik ennek a fejleménynek a mai globalizált világban – épp a globalizáció kiegészítéseként - nincs is alternatívája. Kérdés, hogy erre a tényre a politikum képes lesz-e még idejében ráébredni?

Világ szerént tova…

 


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI
  • Ördögűzés
    Ördögűzés
  • D-day
    D-day
  • Egyensúly
    Egyensúly
  • A bűvös kolozsvári: Krémer Tamás emlékezete
    A bűvös kolozsvári: Krémer Tamás emlékezete
  • Kísérleti egerek
    Kísérleti egerek
  • Fotelfociológia
    Fotelfociológia
  • Démosz, populusz, nép
    Démosz, populusz, nép
  • Időtényező
    Időtényező
  • Szülőföldem, Székelyföld
    Szülőföldem, Székelyföld

ROPOGÓS ROPOGÓS

Tücsök és a barátkozás
Holnap Keresztelő Szent János főünnepe
Olgi néni, Görögország, Isztambul és ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ