Az első magyar bordaltól a közéleti versekig
Vissza

Az első magyar bordaltól a közéleti versekig

A bor és irodalom kapcsolatát boncolgató eseményt szervezett csütörtökön a Kolozsvári Akadémiai Bizottság Irodalomtudományi Szakbizottsága a Vallásszabadság Házában. A rendezvényen Kannás bordal: A bordaltól napjainkig címmel Horváth Csaba, a Károli Gáspár Református Egyetem docense tartott előadást, amelyen az első magyar bordaltól a kortárs populáris kultúráig követhette végig a közönség a bordalok történetét. Az előadást Kemény István József Attila-díjas magyar író, költő felolvasóestje követte, a magyarországi szerzőt Bányai Éva és Horváth Csaba faggatta saját bordalairól, elrontott regénycímekről és közéletiségről.

Horváth Csaba az előadás nyitányaként elmondta, az ember életében jelen van a bor, a bordal viszont egyre kevésbé, így, mint megjegyezte, arra volt kíváncsi, hogy a kortárs irodalomban fellelhető-e ez a műfaj, és ha nem, mi lehet az oka az eltűnésének. Annak érdekében pedig, hogy a közönség is megérthesse a bordalok jellemzőit, fontosságát, és azt, hogy miért nincs jelen markánsan ez a műfaj a kortárs irodalomban, az előadó a bordalok kialakulásától a jelenlegi populáris kultúráig vázolta fel a műfaj történetét.

Az egyetemi docens elmondta, az első magyar bordal 1555-ből származik, a Fúdd el jó szél, fúdd el című népdal dallamára énekelték. Horváth Csaba kiemelte: az akkori magyar bordaloknak háromféle ihletforrását különítik el manapság: az antik hatást, az antik hatást közvetítő felvilágosult lírát, valamint a népi lírát.

A műfaj meghonosodása kapcsán kifejtette: a magyar bordalok az európai fősodort követve alakultak ki a magyar kultúrában, amikor a rokokó idején a magyar diákság német közvetítéssel megismerte a francia lírát. Ám az előadó kiemelte, a magyar bordal annyira organikusan kapcsolódik a magyar fejlődéshez, annyira erős identitáshordozó elem, hogy önmagától, más népek közvetítése nélkül is kialakult volna a magyar költészetben.

A bordal fénykorát a 18. században élte, amikor a versnek nemcsak az ital dicsőítése volt a célja, hanem átalakult erős identitáshordozó műfajjá: a magyar borivó nép volt, míg mondjuk a német népcsoporthoz a sört kötötték. Ez az identitáshordozó elem, a csoporttudat kifejezése pedig annyira hangsúlyos elemévé vált a bordaloknak, hogy például Csokonai szakított is a hagyományos, antik bordalok jellemzőivel, mondta az előadó.

– A bordal ünnepet feltételez, a bordalhoz társaság kell, méghozzá olyan társaság, amely akkor is rendkívüli pillanatnak éli meg a borozást, hogyha az minden péntek este, minden baráti összejövetelen megtörténik. A bordalra alkalmat adó borozást az különbözteti meg az általános borozástól, hogy ünnepnek számít, közösséget alkot, a közösség reprezentálja magát, a közösség minden tagja részt vesz benne, ugyanakkor ez a dolog ismétlődik. De ahhoz, hogy ez az ünnep létrejöjjön, szükség van egy értékközösségre – hangzott el az előadáson.

A 19. század eleje is kiemelkedő volt a bordal történetében, minden jelentős magyar költő írt bordalt. Ekkor is formai változások történtek a műfajban: míg a 18. században monodeikus műfaj volt, és a költő volt az említett értékközösség szócsöve, addig a 19. századra elveszti ezt a jelleget, és átalakul csoportműfajjá, erősödik benne a „mi” kép. A műfaj azonban az 1848-as eseményeket követően hanyatlásnak indul, hiszen a borozás, közös mulatozás irónia tárgyává válik, a 18. századi nagy mulatozásoknak a 19. század második felében már nem volt helyük – részletezte Horváth Csaba.

A 20. században is folytatódik a hanyatlás, a század második felében problematikusá válik a közösség, értékrend, a megszólalás módja, a borozás helyét átveszi az alkoholizmus, így a bordal létezésére ebben a korban nem volt lehetőség, hiszen az értékközösséget feltételez – magyarázta tovább a hanyatlás okait Horváth Csaba.

Az előadás végén a kortárs irodalomról is szólt az egyetemi tanár, mint mondta, napjainkban is van bordal, csak meg kell találni. Példaként Parti Nagy Lajos Rókatárgy alkonyatkor című versét hozta fel, amely felidézi a bordal lehetőségét, de egy stilizált, áttételes műfajban, kiüresedett, félreértett hagyomány iróniájaként jelenik meg. A populáris kultúrában is találni bordalra utaló alkotásokat, mint Víg Mihály Holt költők társasága című zeneszámának dalszövege, de Kemény Istvánnak is vannak bordalszerű írásai – zárta az előadást Horváth Csaba.

Kemény István: „Nem lettem közéleti”

Az előadást követően Kemény István íróval, költővel beszélgetett Bányai Éva és Horváth Csaba, akik első körben arra voltakkíváncsiak, mikor találkozott a meghívott első alkalommal a bordallal, és hogy miért nem ír bordalokat. Kemény István elmondta, az első bordalhoz köthető emléke az iskolához kötődik, a Bánk Bán című opera keserű bordalát kellett énekórán énekeljék. Annak kapcsán, hogy miért nem ír bordalt, viccesen megjegyezte, hogy igazából semmi nem szól az ellen, hogy nekifogjon ebben a műfajban is írni, eddig egyszerűen nem jutott eszébe, ahogy másoknak sem a kortársai közül.

Kemény István elmondta, amúgy sem szeret alkalmi verseket írni, ódzkodik a megrendelésre történő írástól, inkább kissé romantikus felfogást követ, és csak azt tartja hitelesnek, ami a „költő lágy szívéből fakad”. Ám néha kell alkalmi verset is írnia, amikor eljön egy-egy jeles dátum, és egyszerűen „belekeveredik”. Viccesen megjegyezte, ilyenkor mindig abban reménykedik, hogy hátha nem jut eszébe semmi, ami a témához köthető.

Annak kapcsán, hogy menynyire hagyja, hogy a szerkesztők „belenyúljanak” kézirataiba, elmondta: mindig megfontolja, ha a szerkesztő javasol valamit, de csak akkor fogadja el azt, ha jó megoldásnak érzi. Ám ez nem mindig sikerült, mint kiderült, a Kedves ismeretlen regényének címét szerkesztői javaslatra változtatta meg, utólag viszont belátta, hogy hatalmas hiba volt, mert amellett, hogy irodalmi cím lett, amelyet ő nem akart, senki nem tudja megjegyezni. A regényről elmondta, hogy számos személyes élménye, családi emléke benne van, de átalakítva, ahogy ezt „szokás csinálni”.

Az est végén Bányai Éva arról kérdezte az írót, hogy miért ír közéleti verset, miért érzi, hogy bizonyos helyzetekben meg kell szólalnia. Kemény István szerint viszont annak kéne furcsának lennie, hogy ezt a kérdést fel lehet tenni.

– Ennek a kérdésnek nagyon hosszú története van, a kommunista korra vezethető viszsza, amikor kötelezővé tették a közéletiséget a költőknek. Évtizedeken keresztül a költőknek meg kellett volna nyilvánulniuk közéleti kérdésekben. Ám ez a fajta közéletiség már akkor komolytalanná vált, amikor én voltam fiatal, hiszen igazából nem lehetett közéleti, politikai verset írni, mert nem jelenhetett meg. Az egész egy álságos valami volt, amin csak röhögni lehetett, s amin röhögtünk is. Aztán egyszer csak vége lett a kommunista időknek, jött egy viszonylagos szabadság, egy olyan időszak, amikor mindenki azt mondhatott, amit akart. Akkoriban valahogy rögzült a közgondolkodásban, hogy vége van a közéletiségnek, hiszen úgy sincs olyan közös kérdés, amiről verset lehet írni, meg minek is, hiszen már belénk ivódott, hogy ez röhejes – mondta Kemény István.

Bevallotta, benne Szerbia bombázásakor fogalmazódott meg a kérdés, hogy miért nem akar pont politikai verset írni, hiszen az ugyanannyira része a költészetnek, mint mondjuk a szerelmes vers, majd 1999-ben három ilyen jellegű verset is közölt. Úgy véli, az emberek gondolkozása átfordult, a „szabadságból csináltak maguknak ketrecet”, amely megszabja, hogy milyen témáról lehet, és miről nem lehet írni. „Alkalomadtán felszólalok politikai kérdésekben, de ettől nem lettem köz- életi” – zárta a beszélgetést Kemény István.

(Borítókép: A Bor és irodalom című rendezvény résztvevői, balról jobbra: Horváth Csaba, Kemény István, és Bányai Éva. Fotó: Vallasek Júlia)


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Iohannis kihirdette a munkahelyi ...
TIFF – Hét nap, tizennégy film
Az elnöki hivatal helyesbített a ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ