Arany kétszáz
Vissza

Arany kétszáz

Csütörtök volt. Március 2-a. Mint minden olyan reggelen, amikor 8 óra felé már egyedül maradok otthon (mivel a család tanuló, illetve tanító tagjai addigra már elmennek az iskolába), tennivalóim közepette Petőfi rádiót hallgattam. Aznap reggel az a meglepetés ért, hogy a Talpra, magyar! című műsor témájául Arany Jánost nevezték meg.

Azt tudtam ugyan, hogy a közmédia egész napos műsorfolyamot szentelt a bicentenáriumnak (épp elégszer hallottam ezt a megelőző napokban), arra mégsem gondoltam, hogy az egyébként könnyed reggeli műsorban Peller Mariann, Harsányi Levente és Kardos-Horváth János is arról fog beszélgetni, hogy mit jelent számukra Arany János költészete. Pedig ezt történt: kiderült, hogy mindenkinek van egy meghatározó emléke iskolás korából, egy darabka Toldi, egy Ágnes asszony vagy A dalnok búja, amelyet azóta is hord, visz magával. Aztán a műsorba telefonon bejelentkezett a tudósító Nagyszalontáról: elmondta, hogy a szikrázó reggeli napsütésben az ünneplők épp a református templomból sétálnak át a városházára, ahol hamarosan kezdődik a Magyar Tudományos Akadémia kihelyezett ülésszaka. Ez volt az a pillanat, amikor a kávém kortyolgatása közben kicsit el is érzékenyültem, arra gondolva, hogy igen, most talán egy rövid időre mindenki arra a picike bihari városra figyel, ahol Arany János 200 évvel ezelőtt megszületett.

Hogy mi mindent jelentett és jelent nekünk, szalontaiaknak Arany János, azt nehéz lenne felsorolni. Nemcsak a minden év márciusában felöltött ünneplő ruhákat, nemcsak a beszédeket és koszorúkat a szobornál és az egykori szülőház telkén lévő tájház falán, nemcsak a városban itt-ott megtalálható emléktáblákat és intézményneveket. Illetve dehogynem, de ezeket csak mintegy negyedszázada, amióta már nem tilos, amióta lehet nyíltan és szabadon ünnepelni. Szüleink, nagyszüleink generációja azonban nemcsak akkor tartotta számon Aranyt, amikor már lehetett, hanem azokban az időkben is, amikor még a büszkeséget is titkolni kellett. Valamikor könyvesbolti eladóként dolgozó nagymamámnak köszönhetően családi könyvtárunk polcán elég korán felfedezhettem a három kötetes Arany-összest. Ma is szeretem kézbe venni, lapozgatni némiképp már barnuló oldalait, és bár azóta több újabb kiadás is került a polcokra, nekem ez a régi, patinás, papírszagú az igazi, mert ez őrzi az első szembesülést, az első megtanult verseket, a később már saját érdeklődésből felfedezett, szépséges sorokat. Nekem valamiért mindig Arany volt az a költő, akivel nem lehetett, nem tudtam betelni. Merem állítani, mindig többet tudtam róla, mint egy átlagos iskolás, hiszen abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy középiskolás koromban több éven át rendszeresen összeállítottunk róla szóló emlékműsorokat, ezért alaposan elmélyültünk a versein túl többek között a levelezésében, a fordításaiban, esszéiben, de még az Elveszett alkotmányból is simán tudnék idézni néhány szakaszt, holott az nem is volt tananyag. Balladái közül jónéhányat megtanultam, nemcsak azért, mert eljuthattam a nagykőrösi balladamondó versenyre is, hanem mert jól esett tudni az V. Lászlót, a Tengeri-hántást, vagy épp a legnagyobb kedvenc Vörös Rébéket (amelynek két kezdő soráról Moldova György is azt vallja: borzongató hatású, tökéletes remekmű). Mindezek ellenére is valami iszonyatos lázban izgultam végig a magyar szóbeli érettségit, mert híre ment, hogy olyan bizottság jön ki az egyik nagyváradi gimnáziumból, akik különösen érzékenyek arra, hogy ha egy szalontai diák Aranyból húz tételt, akkor tündököljön, és pontosan tudtam, hogy bármennyi tudás sem elég. Mindig van tovább, mindig van az embernek, a költőnek egy olyan oldala, amelyről alig-alig tudunk valamit.

Március 2-a elmúlt, az ünnep azonban nem. Tart egész éven át. Bízom benne, hogy idén sokan felkerekednek, teljesítik az Arany-emléktúrát, végigjárják Nagyszalonta, Debrecen, Nagykőrös, Budapest emlékhelyeit, előveszik a verses köteteteket, akár meg is tanulnak néhány sort, és felfedezik a nyelvnek azt az egyedülálló zamatát, ami csak Aranynak a sajátja. S ha ötlet kell, azt is szívesen adok: mi éppen arra készülünk, hogy április 11-én, a magyar költészet napján néhány száz diákkal és további verskedvelőkkel együtt Baja főterén hangosan elmondunk egy Arany-balladát. Nevezhetnénk ezt villámcsődületnek, de mégsem az, mivel nem lesz meglepetésszerű: előre készülünk rá, hirdetjük, szervezzük, és bízunk benne, hogy messzire száll majd a hangunk. Lehet követni a példát, vagy kitalálni egyebet, a lényeg csak az, hogy ne hagyjuk veszni ezt az örökséget sem, hozzuk minél közelebb a gyerekekhez, hiszen Arany sosem lesz korszerűtlen. Mindig fénylik.


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

D160 Médiadíj László Tibor rádiós ...
Szászfenes: országos premier a ...
Reformáció 500 – Református ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ