Amikor a Szabadságnak még a betűjét is keresni kellett
Évfordulós beszélgetés Dózsa Sándorral, a lap egykori szerkesztő titkárával
Évfordulós beszélgetés Dózsa Sándorral, a lap egykori szerkesztő titkárával
Vissza

Amikor a Szabadságnak még a betűjét is keresni kellett

A kezdetekre emlékezünk, az indulásról beszélgetünk Dózsa Sándorral, mindannyiunk Sanyi bácsijával, aki itt volt a szerkesztőségben harminc évvel ezelőtt, december 22-én akkor, amikor Kolozsvár magyar lakosságának egy új lapot, végre szabad újságot lehetett és kellett készíteni. Majd ő volt az, korábban is szerkesztőségi titkár lévén, aki aznap délután levitte a kéziratokat és a laptükröt a nyomdába, majd megvárta az újság elkészültét. A Szabadság első lapszáma december 23-án jelent meg, és azóta folyamatosan, megszakítás nélkül szolgálja ki olvasóközösségét. Ahogy tíz évvel ezelőtt, a húszadik évfordulónkon megfogalmaztuk: a Szabadság felelősség, és ezt a felelősséget próbáljuk azóta is továbbvinni olvasóinkkal együtt.

Évfordulók alkalmával az emlékezés szinte kötelez, és harminc év szabadság, meg harminc éve Szabadság egy ilyen alkalom. Sokat változott és fejlődött környezetünk, körülményeink összehasonlíthatatlanul jobbak, mint harminc évvel ezelőtt. Persze, elvárásaival meg reményeivel mindenki másképp és egyénileg néz szembe, sok esetben a csalódást, kiábrándulást elkerülni lehetetlen. Most azonban születésnapot ünneplünk, harmincévest, ami egy kisebbségi magyar nyelvű napilap esetében – teljesen önerőből – igenis örömre, elégtételre ad okot.

A harminc évvel ezelőtti szerkesztőségi irodák már csak néhányunk emlékezetében sejlenek fel, egyre távolabbról és sokszor nehezen. Dózsa Sándor időnként magyarázza, kinek hol volt az irodája, melyek voltak a magyar, s melyek a román szerkesztőség szobái, hiszen a két napilap – az Igazság és a Făclia – egy épületben, a mai Minerva-házban működött. Az 1989 decemberi események összefüggenek, előbb 21-ére emlékezünk, amikor Kolozsváron először lőttek az emberekbe. Ártatlanok haltak meg akkor a városban, több tucatnyian estek áldozatául az embertelen és kegyetlen rendszer utolsó döfésének.

– Itt egy kilőtt töltényhüvely, tartom harminc éve az íróasztalomban – mondja Sanyi bácsi, és kiteszi az asztalra a réz lőszerelemet. Harminc éve, december 22-én a Főtéren vette fel a földről, a lábasháznál.

Aznap szokásától eltérően kerülővel jött be a szerkesztőségbe, hogy áthaladjon a városközponton: kíváncsi volt, milyen látvány fogadja az előző napi lövöldözések után. Akkor otthon volt, épp nem ő volt az ügyeletes szerkesztőségi titkár.   

– Amikor megérkeztem reggel nyolc után, még nem volt bent senki a szerkesztőségben. Majd utánam megérkezett Koncz elvtárs, őt körülbelül három héttel azelőtt nevezték ki főszerkesztőnek. Mindenki utálta. Kinevezését követően telefonált az adminisztrációs felelősnek, Rădeanunak, hogy ő ebbe a disznóolba nem ül be, javítsák és fessék ki, majd csak utána jön be a szerkesztőségbe. Sok gondot okozott nekünk, többször megfenyegette a lapot, hogy felfüggeszti, beszünteti. Kis semmiségekért voltak cirkuszok. A szekuritáténak voltak informátorai, akik átolvasták az egész lapot, sok mindenbe belekötöttek, és próbálták úgy beállítani a dolgokat, hogy mi hibáztunk, akik előállítottuk – meséli.

Ma elképzelhetetlen, hogy a megírt, megszerkesztett lapszámot valaki kötelezően ellenőrizze, lefordítsa és felsőbb politikai jóváhagyás után engedélyezze cask a nyomtatását. Akkor így volt, és a fordításokkal sokszor meggyűlt a bajunk – emlékezik vissza Dózsa Sándor. Most vicces történetek, megmosolyogjuk, derülünk rajtuk – de akkor el is vihettek, be is zárhattak ezekért.

Lapkészítés ma a szerkesztőségben. A régi irodák a füstös falakkal, a szűk és sötét folyosók  már csak az emlékezetünkben élnek

Derűsen mesél egy esetet: állandó rovata volt az Igazságnak a jogi tanácsadás, a kérdéseket beküldték, és Phodráczky László jogász válaszolt. Egyszer valaki aziránt érdeklődött, ha külföldre megy, mivel igazolja személyazonosságát, a válasz pedig az volt, hogy útlevéllel, mert csak azt az okmányt vihette magával. A megyéhez, az első titkárhoz küldött fordítás viszont úgy szólt: mivel igazolja az illető a magyarságát…  Nagy botrány lett belőle, aztán egy aktivistával volt szerencse, aki értett annyira magyarul, hogy elmagyarázza a helyes szöveget.  Egy másik vicces történet is eszébe jutott. Felkérték egy alkalommal Horváth Lászlót, hogy az újság magazin rovatában magyarázzon el tudnivalókat a színes televízióról – abban az időben ez újdonságnak és ritkaságnak számított, ráadásul a készülék beszerzésére várólista volt. Erről is jelentettek a szekusok, mégpedig azt, hogy az újságban arról írnak, aki színes tévéhez akar jutni, menjen a pártbizottság egyik titkárnőjéhez, aki ad utalványt a készülék megszerzéséhez. Ebből is botrány lett, ennek az ellenkezőjét is igazolni kellett. De időnként a román újságra is rájárt a rúd. Első oldalas címben elírtak egy betűt, amit nem vett észre sem szerkesztő, sem korrektor: “Pe teme de partid” (Párt témák) helyett megjelent, hogy “Te teme de partid” (Félj a párttól) – egyetlen betűcserével hatalmas értelembeli különbség keletkezett, ami leváltásokhoz, leminősítésekhez vezetett az újságnál.  

Visszakanyarodunk a harminc évvel ezelőtti lapszerkesztéshez.         

– Koncz elvtárs bevonult a titkárság melletti kicsi szobába, mert onnan az ablakból jól lehetett látni az utcát, ahogy jött a tömeg: hatalmas tüntetés vonult végig a Főtér irányába. Közben folyton ismételgette, hogy le kéne mondania, le kéne mondania. Tíz-húsz perc után átment a Făcliahoz, és ott nézte a tévét a főszerkesztővel – ezt a lap titkárnője mondta. Majd visszajött, bement az irodájába, kiszedett valamiket az asztal fiókjából, betette a táskájába, aztán azt se mondta félkalap, és elment. Nem is vártunk tőle semmit. Aztán nemsokára kezdtek érkezni a kollégák. Pillich László, amikor bement a főszerkesztői szobába és meglátta az utca felőli falon Ceausescu fényképét, felállt egy székre, levette és kidobta az ablakon, mondván, erre már nem lesz szükségünk… Persze az igazság az, hogy akkor bizony még nem tudtuk, mindennek mi lesz a folytatása.

Sokan jöttek még aznap, délután külső munkatársak is, Szilágyi Júlia, Cs. Gyimesi Éva, és nem üres kézzel, hanem leírt jegyzeteikkel, gondolataikkal, hátha lesz alkalom a közlésre – emlékezik vissza december 22-ére Sanyi bácsi. Közben azt is magyarázza, az ügyeletes szerkesztő titkár a napi pepecs teendői miatt – műsorok szerkesztése, események begépelése, fordítás, stb. – nem tudott bekapcsolódni a kollégákkal folytatott megbeszélésekbe. Ugyan az is elhangzott, hogy ne is foglalkozzon a lappal, mert a Nemzeti Megmentési Front kiad egy román lapot, amit ők lefordítanak magyarra, és az az újság jelenik meg másnap, ám ő ennek ellenére elvégezte, ami ügyeletesként a feladata volt. Délutánra már megerősödött az emberekben a tudat, hogy tényleg változás történt, és ehhez kellene igazodni. Egy újság kiadásához nekik már megvoltak a feltételeik, írógépek, kapcsolatok, tapasztalat, és a közel tízezer előfizetőhöz másnap is el kellett jusson az újság, ez volt jogszerű és emberséges – vélekedett Sanyi bácsi. Amikor minden helyén van, gördülékenyen mennek a dolgok, de sok apró vetülete van a lapkiadásnak is, hiszen a terjesztést meg kellett beszélni a postával, a nyomdát is fel kellett hívni, hogy bemenjenek a nyomdászok, biztosítsák a cinkográfiát, ha képanyagot adnak. A hírekről is gondoskodni kellett, az Agrepresnél Magdával, egy fordítóval tartották a kapcsolatot, ott azt az utasítást kapták, hogy mindenki a helyén marad, és dolgozik tovább a következő utasításig.   

Sanyi bácsi egyik legnagyobb gondja az esti nyomtatásnál adódott. Ugyanis a nyomda kiszolgáló részlegén nem voltak megfelelő méretű kézibetűk, amiből nem lehetett lapfejet csinálni. Akkor már eldőlt, hogy Szabadság lesz az újság neve – de honnan betű? Az egyik készséges nyomdász mondta, hogy ilyen címbetűt csak a volt Honvéd utcai plakátrészlegen találnak – ott is működött egy nyomdarészleg, a törvényszékhez közel. Nem volt mit tenni, el kellett oda jutni valahogy, de segítség is kellett, egy nyomdász, aki értette a kéziszedést, és tudta, milyen garnitúra betűket hozzon el. Talált segítséget, sőt egy termetes segédmunkás is elkísérte őket egy darabig, ahonnan figyelte, felügyelte a terepet. Éjszaka volt, a falhoz tapadva mentek három-négy méter távolságra egymástól, lövéseket ritkán hallottak.  Korábban a volt Magyar utcán fel-le jártak a kétéltű páncélozott járművek, még a nyomda melletti tízemeletes tömbház tetejéről is lőttek, a nyomdászok lemezekkel takarták el az ablakokat, hogy ne lehessen belátni. Negyven percet tartott, amíg a címbetűkkel visszaértek a nyomdába, s csak utólag gondolt bele, hogy akár tragédiával is végződhetett volna az a nap. A Szabadságnak csak néhány lapszáma jelent meg azzal a betűtípussal, amit ő még 1945-46-ból ismert: az Erdélyi szikra használta ezt a címbetűt, rövid ideig, mert a bukaresti vezetésnek nem tetszett és átnevezték az újságot Igazságnak – emlékszik vissza Sanyi bácsi.  

Harminc év telt el. Amikor a napokban rendezgette otthon az iratait azokból az időkből, felmerült benne, hogy milyen lelkesedéssel és odaadással kezdték, és mennyire félresikerült ez az egész társadalmi átalakulás. Mert még harminc év után is megtörténik, hogy leköpdösik az embert, ha meghallják magyarul beszélni.

– Ahogy mondták hajdanán, „anyám én nem ilyen lovat akartam”… Nagy csalódás, ha az ember átgondolja ezt az egész folyamatot, távlatból – mondja Sanyi bácsi. Sajtószabadság, meg szabadság általában? Az olvasmányaimból bennem az tudatosodott, hogy a szabadság valami olyasmi, amikor az ember akarata tud érvényesülni, amikor az ember, ha valamit önállóan elhatároz, azt akadálymentesen el is tudja végezni. Persze nem törvénytelen dolgokra gondolok, a társadalmi magatartásnak megvannak a szabályai, hagyományai. De számos jelenség, iskoláink elsorvasztása vagy bezárása, jogi ügyek körüli hercehurca, a kisebbségek elleni úszítás, mind annak az ellenkezőjét bizonyítja, amiben hittünk, reméltünk harminc évvel ezelőtt. Alapvetően ez a társadalom sok szempontból annyira beteg és beidegződött a különféle manőverezésekre, hogy legalább ötven évnek kell eltelnie valamilyen jó irányba történő változáshoz.   

Dózsa Sándor szinte ötven évet dolgozott a sajtóban, ebből tizenhármat a Szabadságnál. Számunkra eligazodási, tájékozódási pont volt, segítség a fiatal pályakezdőknek. Öröm számunkra, hogy továbbra is szakértelemmel, érdeklődéssel, bátorító biztatással olvassa a Szabadságot, amelynek első lapszámát ő vitte le a nyomdába.

Borítókép és fotó: ROHONYI D. IVÁN


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Rollertangóhoz rollertörvény: nincs ...
Mától lehet regisztrálni a 11. ...
Az RMDSZ nem támogatja bizalmatlansági ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ