A nemrég a Netflix forgalmazásában megjelent, Benjamin Cantu által rendezett Eldorado című dokumentumfilm a XIX. század végén indult berlini szexuális forradalomról szól, különös tekintettel annak fénykorára, a Weimari Köztársaság (1918-1933) idején. A dokumentumfilm a Netflixtől várható szubjektivitáson és politikai korrektség bárgyú szabályain túl azért számos izgalmas, történelmi tanulsággal szolgál a mai társadalom számára, ezért érdemes kicsit behatóbban foglalkozni vele.
A dokumentumfilm fő helyszíne az az Eldorado nevű szórakozóhely, amely a weimari időkben Berlin legpezsgőbb éjszakai életének helyszíne volt, ahol az ajtó felett álló „hier is richtig!” (itt szabad!) felirat nem csupán reklámfogás volt: zúgott a kor új zenéje, jazz és swing, férfiruhás nők és női ruhába öltözött férfiak, melegek, biszexuálisok és a biológiai nemükkel azonosulni nem tudó „harmadik nem” tagjai mellett a német közélet neves személyiségei, színészei, művészei, újságírói is megfordultak itt. Az Eldorado egyike volt annak, a mintegy 120 berlini ún. „queer-bárnak”, amelyet a kor számos értelmiségije és művésze magánéleti kiruccanásként használta. Az Eldorado közönsége egy olyan, több évtizedes társadalmi és tudományos jelenség eredménye volt Berlinben, amely az 1880-as évek végén indult. A Német császárság idején 1871-ben elfogadott ún. 175-ös paragrafus a szodómiát, vagyis homoszexuális aktust börtönnel büntette (igaz, csak akkor, ha az aktus bizonyítható volt). Ez a jogi keretezés – amely a kor európai viszonylatában nem számított szigorúbbnak az átlagosnál – számos német értelmiségit és a berlini progresszív köröket felháborította. Ez vezetett végül Magnus Hirschfeld (1868-1935) munkásságához, aki a világ vezető szexológusa lett, az első szexuális forradalom atyja. Hirschfeld – aki maga is meleg volt – létrehozta 1905-ben a Bund für Mutterschutz nevű női jogvédő egyesületet, amely a nők abortuszhoz való jogát, a női szerepkörök hagyományok közüli felszabadítását és az anyaság szerepkörének társadalmi relativizálását hirdette. 1919-ben létrehozta az Institut für Sexualwissenschaft (Szexuáltudományok Intézete) és 1921-ben a Szexuális Forradalom Világligáját. Hirschfeld és társai ezen intézmények révén olyan méretű forradalmat hajtottak végre, amely a néhány évtizeddel azelőtt még a viktoriánus kor puritánságában élő Európa számára sokkolóan hatott. Hirschfeld és Friedrich Radszuwei több, melegekkel, interszex emberekkel és női szexualitással foglalkozó folyóiratokat is létrehozott (DieInsel, Das 3. Geschlecht). Orvostársaival, Felix Abrahammal, Erwin Gohrbandttal és Ludwig Levy-Lenzzel hajtották végre 1931-ben és az azt követő években a világ első nemváltó műtéteit (Dora Richter, Lili Elbe páciensek). Benjamin Cantu filmje idealizálja Dora Richter és társainak életét, bár a felhasznált források (levelek, fotók, videók) meglepő részletgazdagsággal szolgálnak egy olyan témáról, amely egy évszázada elképzelhetetlennek tűnt a világ nagy része előtt. Hirschfeld németországi sikere után az Amerikai Egyesült Államokban és Japánban is bemutatta kutatásait és eredményeit, előbbi helyen pedig William J. Robinson, az amerikai abortusz-mozgalom atyjának személyében követőre is akadt.
Az Eldorado dokumentumfilm csupán röviden tér ki arra a jelenségre, hogy a Hirschfeld-mozgalom mennyire idegenként, ultra-progresszívként hatott az egyes régióiban még döntően rurális, mélyen vallásos (bajor katolikusok) társadalom számára. Hirschfeld mozgalma még Berlinben is kivételnek számított, a német társadalom többi része pedig fel se tudta fogni mi zajlik ott. Európa, Ázsia és a harmadik világ lemaradottabb régióiról nem is érdemes beszélni, hisz ott ezek a jelenségek a XX. század végéig még témaként sem vetődnek fel (bár kiemelendő, hogy Hirschfeld szexuális forradalmi világligájában volt malajziai, egyiptomi, libériai és argentin tag is). Hirschfeld érdemei az emberi szexualitás kutatásában vitathatatlanok, ám ennek eredményeivel a német társadalom nem tudott azonosulni: túl gyorsan, túl radikálisan jött és alapjaiban rázta meg a német konzervatív társadalmat. Ezt jól példázza az ún. Eulenburg-affér, amely az Első Világháború előtti Német Császárság legnagyobb belpolitikai botránya lett és amely a császári család egyik tagjának, Fülöp, eulenburgi herceg homoszexuális viszonyából indult ki.
Az Eldorado bárban azonban nem csupán Hirschfeld, interszex páciensei és meleg barátai voltak jelen. Állandó látogatója volt a helynek a nemesi származású Gottfried von Cramm (1909-1976), a német tenisztörténet első, világhírű csillaga is, aki itt ismerkedett meg férfi-szeretőjével, Manasse Herbstel is, aki miatt számos meghurcoltatás éri majd a fasizmus idején. Ugyancsak gyakori vendég volt Ernst Röhm és Karl Ernst, az 1920-as évek végén felemelkedő és Németország legjelentősebb katonai mozgalmának, az SA-nak vezető alakjai is. Az SA (Sturmabteilung) az ókori maszkulinitás-kultusz egyik sajátos Männerbundja, azaz „férfi-klubja” volt, amelyben a férfi test tisztelete sajátos, szinte kultikus formát öltött. Az SA-ban legalább egy tucat meleg férfi volt vezető pozícióban, nagyrészt Röhm személyisége körül összpontosulva. Bár a szociáldemokraták 1933-ban pontosan egy homofób pamflet-sorozattal próbálták Röhm és Hitler felemelkedését megakadályozni, a gazdasági világválság és a világháború következményei miatt súlyos válságba fordult weimari köztársaság menthetetlen volt 1933-ban. Az 1933-as fordulat után Hitler kerül hatalomra és alig egy év leforgása alatt megszünteti nem csak Hirschfeld intézetét és teljes életművét, de az SA teljes meleg szövetségét is (hosszú kések éjszakája 1934 nyarán). Hitler elrendelte Hirschfeld intézetének és könyveinek elégetését (20.000 kötetes könyvtárát felgyújtották), Röhm mozgalmát és meleg tagjait pedig kivégezték. Ezt követően a náci Németországban a szexuális másság az egyik fő ellenségkép lett, amely nagyon hamar egyesült az egyre élesedő antiszemitizmussal (Hirschfeld és társai többségében zsidók voltak). A náci Németország és a Második Világháború szörnyűségei teljesen elfeledték Európa történetében és még a német köztudatból is Hirschfeld munkásságát, így a ma sokat hangoztatott „szexuális forradalom” és Pride-mozgalom 1968-as összekapcsolódása ignorálja berlini előtörténetét. Ez annyiban érthető, hogy a hirschfeldi örökség 1933 után nem folytatódott.
A Netflix dokumentum-filmjének egyik megható mozzanata Walter Arlen (1920-) zeneszerző szerelmi története, aki az 1930-as évek végén kamaszként ismerkedett meg Bécsben Fülöp Lóránttal, egy pesti zsidó fiúval, akivel éveken át szerelmes viszonyt és levelezést ápoltak. Fülöp Lóránt 25 évesen veszett oda a harkai munkatáborban, Arlen pedig 102 évesen ma is él az Egyesült Államokban.
A Hirschfeld-korszak és a weimari Berlin gyakorlatilag a mai amerikai és nyugati, progresszív társadalom kaleidoszkópja is lehetne, egy történeti előkép, amelynek tanulságaiból kortárs társadalmunk sokat okulhat. Hirschfeld munkássága üstökösként robbant be Németországban és egy párhuzamos világot, egy enklávét hozott létre Berlinben, amely alig kommunikált és aligha talált közös nevezőre az átlagos német állampolgárral. A párhuzamos társadalmak létrejötte, a túl gyors és radikális progresszió és dekonstruktivizmus követhetetlen sebessége egy olyan tanulság, amelyből a mai progresszív-liberális társadalom tanulhatna. A könyveket betiltó, égető, intézményeket bezáró, tudományos kutatásokat lezáró és embereket kollektíven megbélyegző totalitárius rendszerek gyors, alig egy évtizedes felemelkedése pedig a ma politikusainak kell intő példája legyen arra, hogy az utálat, a düh és a negatív érzelmek politikai tőkévé kovácsolása pusztító hatással bír.
Berlin Eldoradója ma egy élelmiszerbolt (Speisekammer Eldorado, Motzstraße 24), Hirschfeld öröksége pedig egy olyan, megosztó és csak nemrég felfedezett tudományos és közéleti szelete a múltnak, amely tükörként szolgálhat kortárs társadalmunk ma ismét hasonló témák körül forgó konfliktusainak megoldásában.
