A liberális demokrácia diadala
Vissza

A liberális demokrácia diadala

A nyugati lapok jó ideje a néppártokat siratják. Idejük – minden jel szerint – lejárt. A modern demokráciákat az egymással összeférhetetlen szélsőségek álkoalícióira alapozott reálkáosz fenyegeti. Boris Johnson angliai győzelme viszont azt bizonyította, hogy az igazság nem egészen ez. Az angol konzervatívok, az úgynevezett torik, a 80-as évek óta példátlan választási győzelmet arattak.

A sokáig lehetetlennek tűnő választási eredmény azonban nem csak arról győzhetett meg, hogy a néppártoknak továbbra is van létjogosultságuk, hanem arról is, hogy a Francois Hollande-hoz vagy Angela Merkelhez hasonló személyiségek vezette néppártoknak ma már tényleg nincs. Ezeknek a pártoknak a vezéregyéniségei ugyanis úgy vélték, hogy az erő a nyugalomban rejlik. (Gondoljunk a magyar szocialisták híres választási szlogenjére: „A nyugodt erő”). A mai megbolydult világban azonban a nyugalom már nem elegendő. Bátorság is szükségeltetik.

Amint azt a Die Welt kommentátora, Klaus Geiger megállapítja: a választók manapság olyan személyiségekre áhítoznak, akik nem csak nyugalmat ígérnek, de azt is képesek elhitetni a választóval, hogy ígéreteiket képesek meg is valósítani. Boris Johnson éppen ilyen. Sokan elmondták róla, hogy színjátékos, hogy opportunista vagy éppenséggel populista. A választók azonban egyebet érzékeltek. Azt, hogy biztosak lehetnek benne: Johnson arra használja majd szavazataikat, amire ők leadták. (Volt még ilyen…)

Ellenfele, Jeremy Corbyn, a munkáspárt elnöke folyton taktikázott, mérlegelt, bizonytalankodott. Azaz – vélhette a választó – gyáván viselkedett. Johnson mindenkor bátran cselekedett, még ha néha úgy tűnt is, hogy falnak rohan. Mert és tudott kockáztatni. Még a populistákat (azaz a puszta népszerűség megszállottjait) is a saját fegyverükkel győzte le. A Brexit Pártot például. A véghajrában a jelentéktelenségbe taszította őket, hiszen a választó érzékelhette, Johnson számára a Brexit nem öncél. A Brexit csupán eszköz arra, hogy az angol demokráciát kiszabadítsa a brüsszeli „jogállam” definiálhatatlan dogmáinak fogságából.

Boris Johnsont az Unió vezető országának, Németországnak a sajtója hosszú időn át szélsőséges individualistának mutatta be, aki a felső tízezer úgymond reakciós képviselőjeként az egyenlőségi eszme szent ideáljaira tör, aki – xenofób, bevándorlás-ellenes és ezzel országát elszigetelő nacionalista gyanánt – a liberális értékrendet szeretné lerombolni. (Volt még ilyen…)

Hiába figyelmeztetett Ulf Poschardt, a valóban liberális Die Welt főszerkesztője, hogy ez a beállítás alapvetően téves, az Unió vezető gárdája továbbra is ragaszkodott álláspontjához. Sőt, az angolokon igyekezett egyfajta bosszút is állni, hogy a hasonló törekvésektől az – uniós vezetés kormányzati stílusát fenntartásokkal fogadó vagy egyenesen elutasító – államokat végképp visszarettentse. Ez az angolok eltökéltségét természetesen csak tovább növelte.

A német és török felmenőket is maga mögött tudó, New Yorkban született Johnson inkább világpolgár, semmint valamiféle szűkagyú nacionalista. Nagy játékos, aki véleményekkel és attitűdökkel zsonglőrködik. A multikulturális, felsőosztálybeli család sziporkázóan intelligens sarját soha nem érdekelte – sem hazájában, sem Európában – a féligazságokat szajkózó juste milieu, azaz az uralkodó centrista középszer. A Brexit-agitátori szerep is csupán intelligenciáját kibontakoztató lehetőség volt arra, hogy hazájának és nem utolsó sorban önnön ambícióinak szolgáljon. Egyfajta – az Angela Merkelével ellentétes – wir schaffen es (azaz „ezt végigcsináljuk”) jegyében. A maga kokett és önironikus módján a legpatetikusabb pillanataiban sem adta fel azt a filozofikus meggyőződést, hogy az ember a dolgokat a megszokottól eltérő nézőpontokból is szemlélheti. Johnson nemhogy nem reakciós, de éppenséggel posztmodern politikus, aki úgy véli: a valóság az, amivé a világot mi magunk alakítjuk. „Aki azt hiszi, hogy Jonhnson a tényeken fog zátonyra futni, naiv ember, – állította az Internationale Politik und Gesellschaft című német szaklap hasábjain Christos Katsioulis is – Európának forró őszre kell felkészülnie.” Mások is elismerték, hogy Johnson költői optimizmusa magával ragadó. A közelgő Brexit-nyomorúság dacára is. Szelleme egyszerre táplálkozik a pop-kultúrából és az európai magaskultúrából. Gáláns nőtisztelő, aki mellesleg sikamlós regényeket is ír. Szenvedélyes biciklista. Polgármestersége alatt a varázslatos világ(fő)várost, Londont kerékpárutakkal építette körül. És létrehozott egy páratlan globalizált- és avantgárd kapcsolati hálót is, mely a gazdagok és az okosak, a szorgalmasok és az elegánsak, a konzervatívok és az egyenlőséghívők számára egyaránt vonzónak bizonyult. A város az ő vezetése alatt tarkábbá, önérzetesebbé, öntudatosabbá vált. Most mindezt – vélte Ulf Poschardt is – megpróbálja az Egyesült Királysággal is végigcsinálni.

A választási győzelem nem hullt az ölébe. Tényleg zsonglőrnek kellett lennie, hogy sikerülhessen.

De sokan vélték úgy, hogy – továbbra is iróniával szólva – mégis sikerülni fog, mert az alapvető célkitűzés, mely a közvélemény által egyszerűen csak Borisként emlegetett Johnsont mindvégig vezette, a miniszterelnökség volt. Miniszterelnök akart lenni, pusztán azért, mert úgy vélte: ez a szerep illik leginkább a személyiségéhez. Hogy ez milyen politikai áldozatokkal járhat, mindig is hidegen hagyta. (Főként ellenségei szerint.) A Guardian hasábjain írt Brexitet támogató és elutasító vezércikket is. Szélkakas-személyisége azonban nem hátrányt vagy éppen önmagának állított csapdát jelentett, sokkal inkább valamiféle előnyt.

Nos, a fenti – egyik korábbi cikkemből idézett – bekezdések szóról szóra igazolódtak. Johnoson győzelme egyértelműen bizonyítja, hogy a vég prófétáinak jövendölései ellenére a liberális demokrácia továbbra is él. Bátor vezéreszmeként, mely a szabadság ellenségeit mindenkor bátran és határozottan önnön korlátaikra figyelmezteti. Eddig és ne tovább!

Boris Johnson karizmatikus személyiség, de nem a hitlerek vagy sztálinok fajtájából való. Az ő karizmája megbízható ígéret arra, hogy a köz érdekeként fölismert tervek meg is valósulnak. Az iránta érzett bizalom nem zsákutcákba, hanem a tettek mezejére vezet.

A hagyományos néppártok ideje járt le De nem a néppártokéi. Az emberek olyan pártokat akarnak, melyek a demokratikus társadalmak közakaratában vetnek horgonyt. Melyek valamiféle modern keresztként hordják maguk előtt azokat – a társadalom többsége által vállalt – eszméket, melyek a hatalomba emelték őket. Nagy Britannia esetében ez az eszme a Brexit volt.

De a Brexit nem az angolok, még kevésbé Boris Johnson győzelme sokkal inkább Európa veresége. A liberális demokrácia a szabad emberek akaratában gyökerezik. Az önmagát liberálisnak aposztrofáló európai elit ettől az alaptól szakadt el, néha már-már az esztelenségig.

Boris Johnson győzelme – paradox módon – talán Európát is megmentheti.

Legalábbis hosszú távon. Nem ez lenne az első eset…

 


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI
  • A kapuk előtt
    A kapuk előtt
  • B mint blöff
    B mint blöff
  • In-between
    In-between
  • Kábésított pluszmínusz
    Kábésított pluszmínusz
  • Ditró után
    Ditró után
  • Pénzért bármit, egészséget is
    Pénzért bármit, egészséget is
  • Demokrácia vagy kirekesztés…
    Demokrácia vagy kirekesztés…
  • Toll- és köpönyegforgatók
    Toll- és köpönyegforgatók
  • Révbe jutott rémület
    Révbe jutott rémület

ROPOGÓS ROPOGÓS

Magyarul zenélt a városházi toronyóra
Iohannis: csökkent az előrehozott ...
Sporthírek röviden

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ