A körkörösség kvadratúrája (2.)
Vissza

A körkörösség kvadratúrája (2.)

Ami meg a „kört” illeti, mely itt pusztán a körkörös idomok összefoglaló megnevezése, annak minden „végtelen” egyenesnél 2π-szer nagyobbnak kell lennie, de mivel zárt, egyben véges is. S ez (lásd infinitezimálisok!) mintha befele is érvényes lenne.

Bár ez utóbbit elképzelni már jóval nehezebb, mivel a belső „gömbbelszíni” sugár (gömbbelszínen a gömbfelszín reciprokját értem) épp annyival lenne kisebb a belső kerületnél, azaz a manapság megahatározatlan kiterjedésű „pontnak” vélt gömb euklideszi sugaránál, mint ahányszor a külső, azaz a hagyományos értelemben vett gömbfelszíni sugár az euklideszi sugárnál nagyobb … Sőt, mivel az oszthatatlan (mármint az infinitezimális) gyakorlatilag azt jelenti, hogy kiterjedésében csökkenthetetlen, az sem zárható ki, hogy a világtér egy adott kiterjedésen túl már növelhetetlen is. Azaz a világtér voltaképpen kifele is véges. Következésként a bent és a kint egymás antiszimmetrikus másai. Magyarán: a kis „végtelen” nem lenne egyéb, mint a nagy „végtelen” reciprokja. (Ahol a végtelen terminus idézőjelei arra utalnak, hogy fizikai-kozmológiai vonatkozásban csupán nagyon nagy illetve nagyon kicsiny végesekről lehet szó.) Ezt a feltevést alább az Univerzum méreteire vonatkozó sejtések is valószínűsíteni fogják. De ha Világunk egyfajta külső térben TÁGUL, a természetre minden vonatkozásban jellemző szimmetria azt is megkövetelné, hogy befele – egyfajta Antivilágban viszont ZSUGORODJON. (Ekként az Univerzum a Világ és Antivilág egységeként lehetne tételezhető.) S a feltételezett zsugorodáshoz „hely” is kínálkozik, hiszen  az Univerzumunkban elképzelhető legkisebb kiterjedés, a Planck-hossz értéke 4,05.10-35 méter. A CERN hírhedt részecskegyorsítója által eddig elért 10-17-18-18 méteres nagyságrend, melynél a fizikusok többsége szerint a természet elkezd „természetellenesen” (azaz a standard elmélet nézőpontjából ismét csak „irracionálisan”) viselkedni, meglepő módon a 4,05.10-35 méternek jó közelítéssel a négyzetgyöke. Ráadásul ez a kiterjedés az Antivilág (és egyben Világunk) ELEMI EGYSÉGÉBEN  mért életkorának, illetve sugarának reciprokja. (Ugyanebben az egységben mérve – mint látni fogjuk – világunk sugara viszont kb. 2,47.1034 kiterjedésű.) Az antivilági (értelemszerűen antianyagi) galaxisok tehát egy, az expanzió ellentéteként felfogott összeszóródás keretében a feltételezett Ősrobbanás óta kb. 1017-szer kerülhettek közelebb egymáshoz…

Mit jelenthetne mindez? Nyilván azt, hogy a mi euklideszi köreink, négyzeteink, háromszögeink a voltaképpeni valóságban általunk közvetlenül észlelhetetlen hipergömbök összetevői, de mi – az emberi elme szellemileg negyedik dimenziós nézőpontjából – ugyanúgy egy dimenzióval kevesebb dimenziószámúnak érzékeljük őket, mint ahogyan a háromdimenziós térből az egyenletesen megvilágított gömbfelszint is körsíknak, s a kétdimenzióból (azaz saját síkjából) szemlélt kört is egydimenziós (azaz az átmérővel azonos) egyenes szakasznak érzékeljük. (Az emberi elme négydimenziós jellegére az is utalhat, hogy képesek vagyunk valami olyasmire, ami fizikailag elvben is lehetetlen: a teret és az időt is határtalanul bejárhatjuk. Gondolatban nyilván.) Mindebből persze az is következne, hogy négyzeteink, háromszögeink, sőt egyeneseink is kivétel nélkül négydimenziós kiterjedések alacsonyabb dimenziós vetületei… Ha ez a – gyanúsan észszerűnek tűnő – lehetőség valóságos, az felszabadító hatással lehet az emberi szellemre is. A fenti (és mint látni fogjuk: alábbi) RENDSZERSZERŰ egyezések ugyanis mindenek lehetnek, csak  éppen véletlenek nem. Ahogyan a fizikai alapállandók, főként a dimenziónélküliek értékei  sem lehetnek azok. Dimenziónélküli (azaz puszta számként adott) állandókon az ugyanazokban a mértékegységekben mért (tehát a bizonyos mértékig önkényes mértékegység-definíciók által sem befolyásolt) fizikai alapmennyiségek arányait szokás érteni, mint amilyen például az elektron illetve a proton tömegének, illetve az elektromágneses és a gravitációs kölcsönhatás csatolási állandóinak (közérthetőbben: egy elektron és egy proton közti elektromágneses és gravitációs erőhatásnak) az aránya. Az értékek értelmezhetetlensége (implicite „véletlenszerűsége”) kevéssé valószínű. Jóval valószínűbb, hogy nem a megfelelő hipotézisekre alapozva közelítünk hozzájuk. S ha rálelhetnénk a megfelelő hipotézisekre, talán a kölcsönhatások négyzetreciprok távolságfüggése is érthetővé (világosabban: okadatolhatóvá) válhatna…

A magyarázat ugyanis ismét csak az lehetne, hogy a maguk részéről szintén körkörös rendszereket alkotó kölcsönható részecskék közti távolságokat mi euklideszieknek  (görbületnélkülieknek) tételezzük, valójában azonban maguknak is körköröseknek kell lenniük. S a valóságos negyedik dimenziós távolságok a görbületnélküli euklideszi távolságok négyzetei. (Amint azt a Püthagorasz-tétel esetében is feltételeznünk kellett.) Ahogyan a tömeg és az energia aránya is azért az – egységnyi másodpercre vonatkoztatott – EUKLIDESZI FÉNYÚT négyzete (E = m.c2), merthogy ugyanannak a részecskének a tömege és a töltése a negyedik dimenziós, önmagára záruló (vagyis körkörös) „világtérben” négyzetes távolságra vannak egymástól. Ebben a távolságban fejeződhet ki ugyanis a tömeg (implicite a tömegvonzás) és az energia (implicite az elektromágneses taszítóerő) aránya. Minthogy az elektromágnesesség kifele szórja szét az anyagot, a  gravitáció viszont kívülről – mintegy a feltételezett, önmagára záruló térfogat „erővonalait” követve – befelé zsúfolja össze. Következésként egyazon részecske tömege és töltése (bármennyire is különösen hangzik) eltérő távolságra lehetnek egymástól, hiszen távolságuk egyik esetben BELSŐ (azaz a két részecske közötti, a szemléletesség kedvéért 1 méteres) távolság gyanánt, a másikban viszont (a körkörös térfogat erővonalai mentén számított) KÜLSŐ távolságként értelmezendő. Az utóbbi – „végtelen” hatósugarú kölcsönhatásokról lévén szó – éppen az egységnyi másodperc alatt megtett fényút négyzete. Magyarán: az elektromágneses- és a gravitációs erő aránya Világunk valóságos méreteiből fakadhat. Az eddigiek alapján nyilvánvaló: pusztán egy számunkra elképzelhetetlen, önmagára záruló (azaz körkörös) térfogatban! (Az ellentétes töltések közti elektrosztatikus vonzás, és az azonos töltések közti elektrosztatikus taszítás már összetettebb jelenségek, bár a reciprok-távolságfüggés ezekre az erőhatásokra is érvényes. Csakhogy ez esetben mindkettő BELÜLRŐL érvényesül. Ezért lehetnek azonosak.)

És még néhány – enyhén szólva is döbbenetes – „véletlen”: a CERN-beli 10-17-10-18 méter gyanúsan közel áll az egységnyi másodpercre számolt π-szeres (tehát körkörös) FÉNYSEBESSÉGNÉGYZET reciprokjához, a 3,527.10-18 méter per szekundumhoz. (A π-hez és nem a 2π-hez közeli szorzó magyarázata az, hogy mi fénysebesség gyanánt csupán a fényterjedés egyik irányát vesszük számításba, s az euklideszi sugárnak körkörös térben nyilvánvalóan a félkerület felel meg.) Az utóbbi érték ráadásul csaknem pontosan a 10-17 és a 10-18 mértani középarányosa: 3,16227.10-18 méter. (Egységnyi másodpercre számítva 3,16227.10-18 méter, a szekundumtól ugyanis – lévén egységnyi, s mint látni fogjuk a méterrel csaknem pontosan ekvivalens – eltekinthetünk). De a két mennyiség közti szembeötlő egyezés még valóban lehetne véletlen is! A Planck-hossz azonban, mely a Ghc-3 négyzetgyöke, azaz 4,05.10-35 méter, szintén csaknem pontosan az egységnyi másodpercre számolt fénysebesség negyedik hatványának π-szerese. Reciprokban. Azaz: 3,94.10-35 méter. Önmagában még ez is lehetne véletlen. Csakhogy Világunk életkora a mai számítások szerint 1,3799.101± 0,021 milliárd év, azaz (a szoláris középnap másodpercszámával számolva) 4,3547.1017 másodperc. Ami –  szintén jó közelítéssel – maga is az egységnyi másodpercre számított fényút négyzetének π-szerese. Ez így együtt már tényleg nem lehet merő véletlen. Annál is inkább, mert Világunk sugarának és életkorának számértéke is (mint látni fogjuk) éppen egy c-szeres szorzóban különbözik egymástól. Ráadásul az egységnyi másodpercre számolt fénysebességnégyzet π-szeresének értéke, a 2,8235.1017 és a 4,3547.1017 közti eltérés oka is az lehet, hogy az Univerzum életkorát ez idő szerint a tudomány is csak közelítőleg képes meghatározni. A számítások alapját képező Hubble-állandóra ugyanis eltérő, de egyformán megbízhatónak tűnő módszertanok 67,4-, illetve 73,4 km/sec/Mpc értékeket szolgáltatnak. Ha azt feltételeznők, hogy a méter és a másodperc fizikai alapmennyiségekre alapozott értéke meglepően közel állhat egymáshoz, mindez egyszerre érthetővé válhatna… 
{Tovább olvasható még 1818 szó.}
Alább látni fogjuk, hogy valóban az is. De addig is egy másik lehetőséget kell végiggondolnunk.  Azt ugyanis, hogy az evilági és az antivilági „egységnyi” (azaz mindkét világban LEGKISEBB) kiterjedés nem lehet a mi hagyományos 1 méterünk, melyben az előbbi hosszúságokat, azaz a 3,94.10-35-t, a 3,527.10-18-t és a 2,83523.1017-t is számoltam. H
Ha érdekli a teljes történet, legyen prémium tag vagy ha már az, 

EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Nagy sebességű vonatok jelenthetik a ...
Orban: a felelősségvállalás ...
A „Szirén“ már nincs egyedül. ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ