A körkörösség kvadratúrája (1.)
Vissza

A körkörösség kvadratúrája (1.)

Manapság egyetemesen elfogadott elv, hogy ostoba ember (ha csak nem a vitapartneremről van szó, ugyebár) nem is lehetséges, hiszen az ember per definitionem racionális lény. Homo sapiens. Hogy mégsem viselkedünk mindig bölcsen, annak egyszerű oka van. Szeretünk megfeledkezni róla, hogy csupán egy meghatározott kulturális univerzum vonatkoztatási rendszerében viselkedhetünk többé-kevésbé értelmesen. Jól körülírható határok között. Akkor, ha demokratikusan megalapozott (vagy valamely hagyomány által rögzített) hierarchiába illeszkedő szabályrendszernek engedelmeskedünk. A korlátnélküli szabadság maga a tökéletes elméleti képtelenség, gyakorlati változatában: az embert a jól manipulálható káosz „önkényének” kiszolgáltató rabság. A „határtalan” szabadság blokkolja az önálló gondolkodást, hiszen az elmét feloldhatatlan ellentmondások (köznyelven: képtelenségek) sokaságával zsúfolhatja tele.

A természet ezzel szemben bámulatosan bölcs egyensúlyban tartja önmagát. Minden zavaró tényezőt az ellentétével tart sakkban. Egyetlen valóban feloldhatatlan ellentmondás is elegendő lenne ahhoz, hogy a Kozmosz (ami az antik görögben még rendet jelentett) összeomoljon. (A félreértések elkerülése végett: az ellentmondás logikai, azaz vagy-vagy szerkezetű, az ellentét lételméleti, azaz is-is szerkezetű kategória.) Az Univerzumot az egyensúly mélységesen racionális törvénye emeli a káosz fölé.

Hogy a társadalmak gyakorta káoszba torkollnak, az (mint fentebb is utaltam rá) nem természetükből következik, hanem abból, hogy mi, emberek, nem mindig vagyunk képesek felfogni a racionalitás valódi természetét. Sietünk olyan dolgokat is irracionálisaknak nyilvánítani, melyek talán nem is azok. És olyanokat racionálisaknak, melyek gyakorta kifejezetten értelmetlenek. Lényegében az antikvitás óta. A négyzet oldalának és átlójának arányáról már a görögök is pontosan tudták, hogy irracionális (azaz aperiodikusan végtelen) szám: négyzetgyök kettő. A matematikai racionalitás fogalma természetesen nem azonos a filozófiai értelemben vett racionalitáséval, a görögöknél azonban még azonos gyökerűek, mindkettő az ellentmondásmentesség elvére alapoz. Az utóbbi esetben az irracionalitás konkrétan azt jelenti, hogy a négyzetoldal (mely per definitionem egységnyi, tehát racionális szám) és az (irracionális számként adott) átló egymással összemérhetetlenek. Nem találhatunk olyan elemi egységet (azaz pontot), melyből mindkét hosszúság felépíthető volna. Ami abszurdum, hiszen a négyzet a kör után a legtökéletesebb síkidom. S a körrel, ami valóban a legtökéletesebb, ugyanez a helyzet. Annak ugyanis a kerülete és átmérője az összemérhetetlen. Arányuk, a π szintén irracionális, szám (is). Azaz a kerület és az átmérő sem építhető fel azonos egységekből. Ráadásul az egyenlőszárú derékszögű háromszög befogójának és átfogójának elemi egysége sem lehet ugyanaz. Az utóbbiak ugyanis a szóbanforgó négyzet oldalával és átlójával azonosak. Azaz: bár a dolognak közvetlen gyakorlati jelentősége nincs, az elvi következmények katasztrofálisak: tényként kell elfoganunk a hipotézist, miszerint a természet maga irracionális.

Eukleidész és elődei a kérdést úgy oldották meg, hogy a pontot kiterjedés nélkülinek tételezték. Igaz: a nulla kiterjedésű pont képtelenség, mert nullából, azaz kiterjedés nélküli pontokból, még ha a végtelenségig sokszorozzuk is őket, soha nem épülhet fel kiterjedt egyenes. De ha Eukleidész az említett paradoxonoktól eltekintett, mert – feltehetőleg Platónnal egyetértésben – úgy vélte, hogy a mi való világunk az ideák tökéletes világának (csaknem tökéltes)  árnyéka csupán, lenyűgözően pontos és teljesnek tűnő geometriai rendet építhetett fel.

Az euklideszi megoldás több mint másfél évezreden át tartotta magát. A katolikus egyház, a teremtett világot, Isten alkotását csakis tökéletesnek tekinthette. Azaz: arisztotelészi közvetítéssel végső fokon neki magának is a platonizmusba kellett menekülnie. A pápa egy minden szempontból tökéletes univerzum rendjét volt hivatott fenntartani. A természet és a társadalom harmóniája ebben a világképben egyazon tőről fakadt. Ez volt az oka annak, hogy a jezsuiták és a protestánsok XVI-XVIII századi élet-halál harca, melynek kimenetele a modernitás világfelfogását – szociális vonatkozásokban is – radikálisan átformálta, voltaképpen – azaz a gondolkodás legmélyebb szintjein – továbbra is a fenti megfontolások mentén zajlott. A fő vitatéma – még ha ez a részvevők elsöprő többségében nem is tudatosulhatott – a pont természetének tisztázása volt: Végtelenül osztható, vagy egy határon túl már oszthatatlan? A kérdésről románul is olvasható egy kitűnő tanulmány, az amerikai Amir Alexander billentyűzetéből. (Infinitezimal. Cum a contribuit la făurirea lumii moderne o teorie matematică periculoasă, Humanitas, București, 2017.) 

Az angol Royal Society felvilágosult tagjai – voltaképpen a törvényes király lefejezését követő kaotikus interregnum rettenetét feloldandó – kénytelenek voltak szövetséget kötni az ördöggel. El kellet ismerniük, hogy a természet bizonyos vonatkozásokban valóban irracionális. A kiterjedésnélküli pontokból fölépített kiterjedt egyenes paradoxonát ugyan sikerült megoldaniuk, a problémát magát azonban (hogy ugyanis a négyzet oldalának és átlójának eltérő kiterjedésű pontokból kell felépülniük) a Newton és Leibniz által véglegesített infinitezimálisok elmélete sem tüntette el, csupán – a határértékek matematikájára alapozva, zseniálisan szofisztikált megoldásokkal – kezelhetővé tette. Ami akkor még  komoly előnnyel is járt. A rend, ahogyan azt a görögök is vélték, nem föltétlenül jelenti az ellentmondások hiányát: egymást sakkban tartó ellentétek egyensúlyára is alapozható (lásd még egyszer a fenti definíciókat), sőt csakis azokra alapozva tehető tartóssá. Az egyik legfontosabb következmény: az európai ember ismét arra kényszerült, hogy felfedezze a demokráciát, mint az észszerűség érvényesítésének legadekvátabb társadalmi alakzatát. Ma már magától értetődőnek látszik, hogy mi emberek – a magunk „természettől irracionális” módján – társadalmaink kérdéseire racionális megoldásokat keressünk. (Ha valakinek az lenne az érzése, hogy ez az állítás nyilvánvaló következetlenség, téved: az iróniát az idézőjel is jelzi.)

Íme egy eklatáns példa.

Az illegális migráció a politikai intelligencia jeles intézményének, az ENSZ-nek a nézőpontjából a világ legtermészetesebb dolga. Apróbb fenntartásokkal. Hiszen vannak úgymond rasszista államok, melyek ezt a napnál világosabb emberi jogot is elutasíthatják. Ha tudják. A rasszista Salvini Olaszországa például komoly kísérleteket tett rá. Gyakorlatilag mindenikre ráfázott. Merthogy Salvininak joga volt ugyan ahhoz, hogy elutasítsa az illegális migránsokat, de ahhoz már nem, hogy ezt a jogot érvényesítse is. Az NGO-hajókon hosszú napok óta sínylődő – egész sor emberi jog gyakorlásában korlátozott – menekülteket KÖTELEZŐEN be kell engednie. Bár az olasz hatóságok már a kezdet kezdetén kifejezésre juttatták, hogy tisztázatlan identitású és helyzetű migránsokat nem hajlandók befogadni, utóbbiak a túlzsúfolt és megfelelő provízió nélkül útnak indított NGO-hajók fedélzetén tisztázatlan identitású migránsokból suba alatt – emberi jogaiktól, azaz az emberhez méltó ellátástól, tisztálkodási  lehetőségektől, egészségügyi szolgáltatásoktól, etc. etc. „megfosztott”, s egymással jogtalanul összezárt – azaz jogilag teljesen világos státusú – menekültekké rukkoltak elő. Így aztán az ENSZ amúgy FAKULTATÍV Globális Migrációs Egyezményének (a Global Compact of Migrationnak) az ajánlásai a gyakorlatban egyszerre egyetemes emberi joggá (implicte az érintett államok kutyakötelességévé) nemesedtek. Mehet mindenki amerre a szeme lát. És valóban, miért ne kószálhatnék keresztül-kasul a világban, s telepedhetnék le ott, ahol a magam számára a legkedvezőbb létfeltételekkel találkozhatom? Ha minden ember egyenlő, s ha pusztán individuumok vagyunk, ez több mint magától értetődő.

Csakhogy vajon, ha én itt – Ukrajnában, Romániában vagy Szlovákiában – másodrendű (azaz emberi jogaimban korlátozott) állampolgárnak érezném magam, neki vághatnék a világnak? No, nem. Számomra bizonyosan senki nem küldene egy NGO-gépkocsit, autóbuszt, vonatot, vagy repülőgépet, mely a határra vinne, hogy ott addig várakoztasson, amíg szinte már kiadnám a lelkem. Hogy aztán az egyetemes emberi jogokra hivatkozva engem is kötelezővé váljon megmenteni. Lakással, segéllyel, egészségügyi ellátással. Merthogy magától-értetődően egyenlők vagyunk... 

Sajnos, ezt a „magától-értetődőséget” tényleg nem könnyű elfogadni. Merthogy nyilvánvalóan nem vagyunk egyenlők. Az unokám nem egyenlő velem, mert még sokat kellene tanulnia ahhoz, hogy – legalábbis az emberiség nagy gondjairól – egy többé-kevésbé értelmes felnőttől elvárható felelősséggel elmélkedhessen, és az élet alapvető dolgaiban értelmes döntéseket hozhasson. Sőt, a felnőttek sem képesek mindig megalapozottan dönteni. És van, aki ösztönösen érti a Püthagorasz-tételt, de olyan is, akinek csak kínkeservesen lehet a fejébe verni. S legtöbbször akkor sem érti, ha már, úgymond, tudja. De erről később…

A korábbi gondoltmenethez visszatérve: arról persze értelmes emberek közt nem lehet vita, hogy annak, akit ártatlanul üldöznek, akinek az élete veszélyben forog, minden társadalomban és mindenkinek, aki teheti, kutyakötelessége menedéket kínálni. Sőt a nyomorultnak, az éhezőnek, a magára maradottnak is segítséget kell nyújtanunk. Nem feltétel nélkül, de miután kilátásait magunk is mérlegeltük, magától-értetődően.

Csakhogy ez esetben sem mindegy, hogy miképpen. Az idegent nem fogadhatom minden további nélkül gyermekemmé. Nem oszthatom meg vele a lakásomat. (Ahogyan ezt velem sem tenné meg senki sem.) Ezt legfeljebb a közösség teheti meg. (De – a saját nyomorultjaival például – legtöbbször maga sem teszi meg.)

A szegénység vagy a klímaválság katasztrofális következményei elől menekülőkön is segítenem kell. Lehetőségeim szerint. Anélkül, hogy magamat is az ő helyzetükbe juttatnám. Ez a megszorítás rank, európaiakra nem vonatkozik. Nekünk, ha segítünk a bajba jutottakon, nem feltétlenül kell bajba kerülnünk.

A nyelvi-kulturális kisebbségeket persze alapos érvekkel ki lehet zárni a határtalanok közül. Azoknak ugyanis a világ minden táján ugyanazt kéne tenniük, amit odahaza. A Nyugat emberjogi paradicsomaiban is mindenekelőtt nyelveikről és kulturális identitásaikról kellene lemondaniuk. Úgy tűnik, mi, nyelvi-kulturális kisebbségek mégiscsak egyenlők vagyunk. A  migránsokkal legalábbis.

Komolyabbra fordítva a szót: helyzetének alapos mérlegelése nélkül esztelenség bárkit is átengedni a határokon. Ellenkező esetben – előbb mint utóbb – maga alá temethet a bevándorlók tömege. Éppen az a rend borulhatna fel, amely lehetővé teheti, hogy egyáltalán segíthessünk.

A valóban racionális, de legalábbis annak tűnő megoldást az angolok eszelték ki. Ők úgy vélték, hogy Európának meg kell fékeznie a korlátok nélküli – úgynevezett illegális – bevándorlást. S ötletük is volt rá, hogy miként. Azok közül, akik nem bizonyultak üldözötteknek, tehát akiket nem kutyakötelességünk megmenteni, ki kell válogatni azokat, akiknek gazdaságaink, társadalmi vagy kulturális életünk hasznukat veheti, azaz az agykutatókat, atomfizikusokat, komputerszakértőket, közgazdászokat, agrármérnököket, élsportolókat, még akár a művészeket is. Ezeket biztonságos repülőgépeken kell Európába szállítani. A többi pedig kezdjen magával, amit tud, jobb esetben térjen vissza a hazájába, ahol ettől kezdve arra a kevés agykutatóra, atomfizikusra, komputerszakértőre, közgazdászra, agrármérnökre, élsportolóra, sőt horribile dictu művészre sem számíthat, akikre korábban, azaz az adott társadalmak – úgynevezett nyugati érdekek „védelmében” való – szétverése előtt még számíthatott. (Egyébként is minek „azoknak”, mondjuk, művészet!)

{Tovább olvasható még 1338 szó.}
Hogy világosabb legyen: a Nyugatnak csak azokat a gazdasági bevándorlókat (a szó szigorú értelmében vett migránsokat) „kell” befogadnia, akikre önnön gondjaik, a hanyatló szaporulat, az emberhez méltatlan foglalkozások iránti undor, az alkoholizmus és kábítószerezés, a homoházasságok meg egyéb szent szenvedélyek miatt saját forrásból nem mindig szá
Ha érdekli a teljes történet, legyen prémium tag vagy ha már az, 

EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

A román biztosjelölt megkapta a ...
Júniusban úszik legközelebb Mányoki ...
VIDEÓ - Befejezték a Mátyás király ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ

  • A “mi” Orbánunk
  • Illyés Gergely: Stratégiailag az USR ...
  • Délutáni oktatás: iskola- és ...
  • A kisebbik rossz
  • Egy héttel korábban startol idén a ...