A köldökzsinór mitológiája
Vissza

A köldökzsinór mitológiája

Ercsey-Ravasz Ferenc rengeteg mély megfigyelést és igaz felismerést tartalmazó, stílusában is élvezetes írása – a „köldökzsinórelmélet” vonatkozásában – a szó tulajdonképpeni értelemben vett köldökzsinórig cáfolhatatlan igazság.

A még véres köldökzsinórt ugyanis kétségtelenül el kell vágni. Egyébként a csecsemő nem juthatna el az életét továbbra is fenntartó anyamellig. Az persze – súlyos korszerűtlenségem miatt – nem egészen világos számomra, hogy a transzneműek által létrehozott csecsemőnek van-e egyáltalán köldökzsinórja. Hogy a férfiből varázsolt nő legfeljebb csúzliból szoptathat, már nyilvánvaló.

De hagyjuk.

A gyerek az anyaméhben valóban össze van nőve az anyával. De ez a szoros összetartozás a köldökzsinór elvágását követően is fennmarad. Persze a gyereket – anyatej fogytán – nyilván ismét csak „el kell választani”. De ahogy a saját lábára áll, rögtön belebotlik egy másik rabságba, amit – micsoda diszkrimináció! – úgy hívnak, hogy anyanyelv. Metaforikusan ez is valamiféle köldökzsinór. A köldökzsinórokat azonban nem elvágni kell, hanem újabbak kialakításával kell rákapcsolódni először a többségi nemzet nyelvére, majd a világnyelvekre is. S később sem kell egyiket sem elvagdosni. Sőt. Az anyanyelv a maga gyerekkori rituáléival, dalaival, játékaival a gyereket a korábbi nemzedékek kulturális folytonosságához köti. A világnyelvek meg az emberiség egyetemes hagyományának fontosabb aspektusaihoz. Tényleg valamiféle köldökzsinórok gyanánt. De a metafora itt már sántítani kezd.

Normális esetben a gyerek és az apa közt is kilakul a köldökzsinór. Németországi tanulmányok tucatjai bizonyítják, hogy az apa hiánya a második világháborút követően maradandó, sőt máig ható traumákat okozott az újabb nemzedékeknek. A mai német társadalom identitászavarai nem csak Hitler rettenetes bűntetteivel való szembesülésből, de az apátlanság (sőt a tisztázhatatlan, mert a győzelem felajzott „békességének” zűrzavarában összejött apaság) traumáiból is fakadnak.

Az anyai szeretet ugyanis közel sem elégséges egy egészséges személyiség kialakulásához. Ahhoz szükség van az apai tekintély nyújtotta biztonságérzetre is.

S mikor a gyerek kikerül a családból, továbbra is mintákat követ. A tanárnő (ma már ő a gyakoribb) és a tanár normális esetben példakép. Nem annyira az „anyagot adja le”, mint inkább önmagát. Önnön személyiségét. A tanítványaihoz fűződő viszony egy életre meghatározza a gyerek szociális érzékenységét, kommunikációs készségét, empátiára való hajlamát, érzelmi kultúráját. Csupa köldökzsinór, melyet szintén csak óriási traumák árán szabad elvagdosni. A valóságos köldökzsinór elvágása sem szakítja el a gyereket az anyától, hanem egy másik szinten „láncolja” hozzá. S az emlőtől való elválasztás sem az anyától való elszakadást jelenti, hanem az anyához való viszony egy még magasabb szinten való továbbépítését.

A mai nevelés egyik legrettenetesebb csapdája abban rejlik, hogy az iskola a köldökzsinór elvágásának – szó szerint értett – műveletét a családra is kiterjeszti. Mi szülők tényleg tökéletlenek vagyunk, mint minden ebben az – elkerülhetetlenül tökéletlen, mert épp a pusztán virtuális tökéletesség felfüggesztése árán lehetségessé vált – aktuális világban. Az igazi baj azonban nem ez, hanem az, hogy az iskola a gyereket – gyakorta a szülők feltételezett diktatúrája ellenében – egy olyan szabadságra neveli, melyre a gyerek legtöbbször éretlen. Így válik a modern kor szentségévé deklarált szabadság mind rettenetesebb szabadossággá.

Ercsey-Ravasz Ferenc szerint az autoritárius szülői magatartás, melyet gyakran épp az említett szabadossággal való szembefeszülés hív elő, fosztja meg a gyereket a személyes autonómiától. Az én tapasztalataim szerint sajnos nagyobb részt fordítva van. Nem annyira a normális család, mint inkább az abnormális oktatási rendszer az, amely a gyereket majd a fiatal felnőttet leszoktatja a gondolkodásról. A diákoknak sokszor nyilvánvaló képtelenségeket kell – józanabb eszük ellenére is – elfogadniuk. (Mint a bevezetőben már sugallott biológiai nem tagadása, például.) Arról nem is beszélve, hogy ma már a normális család ásatag kivétel. A korlátlan szabadság mai világában és a családok széthullása nyomán – a gyerekeikkel egymagukra maradt szülők önnön – szabadságként aposztrofált – szexuális, ideológiai, és egyéb szabadosságaikat vagy ezek gyűlöletté fajult tagadását ültetik el a gyerekeikben.

Én nem hiszem, hogy manapság az lenne a legnagyobb gond, hogy a szülők verik a gyerekeket, vagy hogy rájuk erőltetik a saját életmódjukat. Nyilván ma is vannak hasonló esetek. A túlnyomó többség azonban ma már bizonyosan nem ezt teszi. Sajnos – mintegy „ehelyett” – számba sem veszi őket. Mint valamiféle teherhez, Istencsapáshoz viszonyul hozzájuk…. S ha egyedül marad, arról próbálja meggyőzni vele maradt gyerekeit, hogy az apjuk vagy anyjuk – a nagyszülők szerint pedig gyakran mindkettő – utolsó gazember…

Miféle köldökzsinórokat lehet még elvagdosni? A gyerek számára a gyűlölködő anya egy idő után épp oly hiteltelenné válik, mint az áruló apa. És megfordítva… Merthogy a gyerek – tetszik ez nekünk vagy sem – végül mégiscsak a saját fejével gondolkodik. És nem csak az értelmesebbje. Ami meg a tanárt illeti, arról jobb nem is beszélni…

Engem az egyetemi rendszer folyton arra próbált kényszeríteni, hogy sokszor meggyőződésem ellenére is olyan igazságokat verjek tanítványaim fejébe, melyeknek alig lehetett volna közük a valósághoz. Az volt a szerencsém, hogy a némileg még „elmaradott” Csíkszeredában a tanítványaim egy részének – maradék józan eszükre hallgatva – még volt merszük kételkedni is. A szóbanforgó kételyekből sarjadt viták voltak pedagógiai karrierem legszebb pillanatai. No meg azok, amikor be-beütöttem magam a Székely Mikó Kollégium egyik tanárnőjének óráira, s láthattam sziporkázni a gyermeki fantáziát is. Pedig a tanárnő épp azzal szabadította fel őket, hogy a szellemüket próbálta rendben tartani.

Mert – József Attilával példálózva – a szabadság maga a rend. Nyilván nem az akármilyen, hanem a mintegy közösen „megszavazott” rend.

Ehhez azonban, amint azt Gabriel Liiceanu, az egyik legjelentősebb román filozófus Nebunia de a gândi cu capul propriu című könyvében is vallja (a családban és az oktatási rendszerben egyaránt) mesterre van szükség. Aki – szülőként és pedagógusként egyaránt – képes empátiájára, tudására, tekintélyére alapozva az igazi szabadság küszöbéig elvezetni „tanítványait”. Minden más – nem egyéb, mint az Ercsey-Ravasz által is emlegetett – indoktrináció. Nyugati modellek szolgai majmolása. Nem csak én vélem úgy, hogy a hazai egyetemi oktatás túlnyomó része az utóbbi kategóriába tartozik. A baj csak az, hogy ezt az állítást Ercsey-Ravasz az egyik mondatával elítéli, a másikkal lelkesen helyesli.

Anélkül, hogy figyelembe venné, a szabadságnak két alapvető típusa van: a pozitív és a negatív szabadság. A negatív szabadság a kötöttségektől való megszabadulás, tehát a köldökzsinórok eltökélt vagdosásának szabadsága. (Végső konzekvenciáiban a szélsőséges individualizmus). A pozitív szabadság ezzel szemben az önként vállalt kötöttségek (a köldökzsinórok) elfogadásának szabadsága. Ezt a politológiában autonómiának is szokták nevezni. S tényleg hatékonyan csupán közösségben gyakorolható.

Summa summarum: az igazi szabadság metaforikus köldökzsinórok koherens szövedéke. Nem elvagdosni, hanem ápolni kell őket. Csak együtt vezethetnek el (lépcsőfokonként) ahhoz a magabiztos kötetlenséghez, amelyet (a szó minden értelmében vett) kötéltáncosok szoktak bemutatni.

S mely a kiművelt szabadság tényleges metaforája…


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Romániában ismét meghaladta az 500-at a ...
Tetemes bírság a Mozi+-nak rossz ...
Forog az Oscar-díjas Deák Kristóf első ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ