A kék kapun túl
Vissza

A kék kapun túl

Többször hallottam, a lábunk előtt hever a téma, csak le kell hajolni érte. Én most nagyon mélyre hajoltam, a mélyszegénységben és nyomorban élőkről szólok, akik nem tudnak - nagyon kevesen próbálkoznak - ezen változtatni. A kék kapun túl, ami valójában néhány oszlopból álló bejárat, ott laknak ők.

A kék szín a reményt és a tisztaságot jelenti. A sors iróniája? A hely ugyanis szöges ellentétben áll ezzel a jelentéstartalommal. Szemét, bűz és kilátástalanság - így jellemezném a pataréti emberek lakhelyét.

Patarét Kolozsvár keleti felén található, ahol mintegy kétezer roma család él. Az infrastruktúrát nélkülöző terület négy övezetből áll: Dallas, Kanton, Zöld Domb, Rámpa, mindegyiknek a lakói külön közösséget alkotnak. A szeméttelep közvetlen közelében helyezkedik el a Rámpa, ők laknak a kék kapun túl. Az első három család a hatvanas évek elején telepedett le az ipari szemétlerakó környékén, majd a 32107 négyzetméteres terület, amelyet a városgazdálkodási vállalat vett bérbe a szamosfalvi termelőszövetkezettől, kezdett benépesülni. A töltésen élő emberek a legesélytelenebbek, lécekből, préselt- és bádoglemezekből összerakott kalibákban húzzák meg magukat. Valójában a „rampa” szó rablást, szédelgést is jelent. A rendőrség nagyon gyakori „vendég” e tájon, a lopás, gyilkossági kísérlet, kábítószerezés napirenden van.

2014 után a Kolozsvári Metropoliszövezet Közösségközi Fejlesztési Egyesület a Norvég alapból elnyert 4 millió eurós támogatással pályázatot indított a szegregációs folyamatok megállítására, a beilleszkedés elősegítésére. Több személy számára sikerült születési bizonyítványt kiállítatni, ami azért is volt nagy segítség, mert a családok jelentős része a gyermekek segélyéből tengeti életét, átlagban egy családban hét gyermek él. Sikerült 30-40 gyerek számára biztosítani a közoktatásba való bekapcsolódást. Egy lelkes kis csoport lehetővé tette számukra, hogy iskolába járhassanak, minden nap meleg ételt, tiszta ruhát kapjanak. Szociális gondozók kis busszal mennek naponta értük, a „csodaházba” viszik őket. Itt mosdanak, tiszta ruhát kapnak, esznek, és széthordják őket a környező vidéki iskolákba. Nem egy helyre, hanem több településre, pont azért, hogy egy nagyobb közösség jobban tudjon hatni arra a néhány gyermekre, akik egy-egy osztályba bekerülnek. Bevallom, nagyon nehéz velük dolgozni, de mi, a felső tagozaton ne is panaszkodjunk, hiszen mire hozzánk kerülnek, a szó szoros értelmében megeszik a tanítónők idegeit. Az iskolában azt csinálják, amit otthon látnak. Úgy kell megnevelnünk őket, hogy tudjuk, nap mint nap visszakerülnek abba a közösségbe, ahonnan elindultak. Délben viszi őket a busz vissza, előtte ebédet kapnak - ez az egyetlen meleg étel, amihez hozzájutnak. Talán a városháza is szokott nekik havonta élelmet kivinni, ami édeskevés. A barakkokban, ahol élnek, még főzési lehetőség is alig van. Az összetákolt hajlék alig nevezhető lakhelynek, egy fekhely, tűzhely valami szekrényféle és egy asztalszerűségen kívül nemigen található más odabenn, csak egy nagy tévé, amihez az áramot és az adást egy tehetősebb honfitársuk szolgáltatja borsos áron. Ezek köztük az uzsorások, akik pénzt is kölcsönöznek, gyakran óriási kamattal. Nagyon kevés dolgozik a patarétiek közül, azok is a szemétből válogatják a vasat, üveget, műanyagot, amit aztán hasznosítani lehet.

Az osztályomban három gyerek pataréti roma családból származik. Nehéz elképzelni, hogy nem tudják, mit jelent megbecsülni azt, amit kapnak, amit értük tesz környezetük. Ha éppen akkor nem éhesek, amikor megkapják a kiflit, kekszet, bármilyen élelmet, az biztos a szemétben landol. Nem gondolnak arra, hogy mi lesz később. Hogy talán valamelyik testvérük otthon örvendene neki. Ha pénzhez jutnak, rögtön elköltik bármire, de olyat is láttam, hogy bankjegyet vagdostak szét szórakozásból. Csak a jelenben élnek. Követelnek, és várják, hogy kapjanak. Ha reggel még tiszta az osztályterem, délre a fehér falon biztos ott feketéllik valamelyik sáros lábnyoma, az eldobott szemét sem kerül a szemetesbe. Szünetben állandóan rájuk kell figyelni, mert nagyon gyakran kerülnek összetűzésbe társaikkal, elveszik azt, ami nem az övék. Házi feladatot nem várhatunk tőlük, mert nincs is hol elvégezzék. Írni, olvasni éppen megtanulnak, nagyon kevés az a gyermek, akit otthon tanulásra bátorítanának, szüleik példáját követve csak a pillanatnak élnek, pedig dolgozni kellene megtanuljanak, hogy valamiért valamit tenni kell. „Ne halat adj neki, hanem tanítsd meg halászni”, tartja a mondás. A gyermek azonban nem azt teszi, amit mondanak neki, hanem amit követendő példaként lát, ezért nagyon nehéz rájuk hatni. Sokat hiányoznak, kimaradnak az iskolából, pedig a rendszeres jelenlét segítene javítani a magatartásukon. Mivel két pataréti gyermekem is hosszú ideig nem jött iskolába, úgy döntöttem, hogy egyik reggel kimegyek a kisbusszal Patarétre a szociális dolgozókkal. Tudtam, mire vállalkozok, de amivel ott találkoztam, minden várakozásomat felülmúlt.

A nap első sugarai söpörték végig keleten az eget. Ott, ahol soha senki nem söpör, tiszta fényben úszott a horizont. Ahogy elhagyjuk a kék kaput, szeméthegyek csúcsosodnak, emberek csalódása, beletörődése ivódik e szemétlerakatba. A hétköznapi élet elszórt kellékei tűnek elő a tájban: fél pár cipő bútordarab, székláb, hűtő ajtaja és sok beazonosítatlan bármi. A hulladékkal borított domboldalon szélben úszó műanyag zacskók tűnnek fel. A varjak állandó károgása olvad össze a barakkokból kiszűrődő kiabálásokkal. A kerítésen ruhák lógnak, szőnyegdarabok, megannyi apró életdarab. Falkába verődött kutyák lustálkodnak. Távolban, a barakkok között füstölögve ég a hulladék, a beszívott csípős levegő összekeveredik a szeméttároló szagával, kaparja a torkot. Ácsorgok a busz mellett, nincs erőm eltávolodni. A felnőttek ráérősen beszélgetnek, gyerekhad biciklizik, egymást túlharsogva közelítenek, „Doamna, doamna!” - ezek szerint tudják, ki vagyok. Hamar előkerül a két hiányzó diákom is, az anya már messziről magyarázkodik: egyedül neveli gyermekeit, akik közül hat kiskorú. Az élettárs rég elhagyta őket, semmi jövedelme sincs, csak a gyerekpénz. A fiú elszökött, a minap kint járt a rendőrség, lopott telefon került elő, szabadkozik, hogy ő nem tehet róla, ígéri, hogy majd küldi iskolába. Minden olyan zavaros a beszédében, pedig tudja, hogy a fiú szerencsés helyzetben van, amiért kiválasztották, és iskolába járhatna. Ha elvégzi a nyolc osztályt, talán felveszik dolgozni valahová. Szava csöppet sem meggyőző, nagyobbik lánya is előkerül, ő ismétli az évet, azért öccsével ugyanabba az osztályba jár. Terhes, alig töltötte a tizennégyet. Az anya igazolja, hogy ő is ebben a korban szülte első gyermekét, itt ez már csak így van.

Pozitív példával próbálok előhozakodni: a C. testvérek lelkiismeretesen jártak iskolába, nem ismételtek évet, s most egy kolozsvári szakiskolába kerültek, bizonyára munkahelyük is lesz. Próbálom győzködni, hogy azért mégis jó lenne legalább még egy ideig iskolába járni, hiszen ez az egyedüli lehetőség, hogy kikerüljenek innen... De mindannyian tudjuk, hogy e kiszorított közösség tagjai nem képesek egyik napról a másikra életmódot változtatni. Kirekesztés, megbélyegzés, ugyanaz vár rájuk, mint szüleikre. Ilyenformán nincs honnan látni, nincs ahogy megtapasztalni:  csakis a munka az, ami kiszakítaná őket a szeméthegyről. A munka tanítaná meg méltányolni azt, amihez hozzájutnak. Nem hiába mondja Goethe: tanulj meg örülni munkád eredményének, és becsüld meg a másét! Pataréten azonban nem olvasnak klasszikusokat…

 

 


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Egyelőre nem terveznek megszorító ...
A jegybank 4,75 százalékra emelte az ...
Kiépült Bálványosváralja és Mikeháza ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ